A "Darwin-pintyek" fogalma csak a múlt század harmincas éveitől terjedt el

A dolog már akkor gyanús lehet, ha valaki A fajok eredete tanulmányozásába kezd. A magyarul (Kampis György által új fordításban) is olvasható mű ugyanis sehol sem tartalmaz utalást a fent említett történetre. Sőt, Darwin egyéb nyomtatott munkáiban sem jelennek meg a pintyek mint az evolúció (vagy az ún. adaptív radiáció) iskolapéldái. Ha megnézzük a szigeteken készült jegyzeteket, azt találjuk, hogy csak 9 fajt írt le (ma a mítosz 13 vagy 14 fajról beszél), és még csak nem is egy családba sorolta azokat. (A korabeli madártan a csőrök különbségét általában nagy rendszertani távolság jelének tekintette, a fajszintű távolságok madaraknál általában azonos csőrtípushoz és a tollazat különbségéhez köthető. Darwin így három-négy [al]családra osztotta kezdetben a fajokat, és elsősorban a tollazat hasonlósága és nem a csőrök különbsége lepte meg.) Kezdetben észre sem vette, hogy különböző szigeteken más-más fajok élnek, és a példányok besorolásakor azok lokalizációját is többször elvétette. A csőr funkcióját egyáltalán nem ismerte fel (az azóta egyik kedvenc példává váló harkálypinty táplálkozását 1919-ben írták le).

A csodálatos állatvilág a szigetcsoportot kutatók számára egész más jelentőségűnek tűnt az út során. A szintén gyakran példaként említett Galápagos-szigeteki teknősökből vagy 30 jutott fel a fedélzetre, de a felnőtt példányokat mind jóízűen elfogyasztották a hosszú út alatt (két kisméretű példányt háziállatként Angliába szállítottak, feltehetően ezek egyike halt meg 2006-ban egy ausztrál állatkertben).

Az, hogy a madarak mind egy családba tartoztak, már csak Londonban derült ki, és barátja, John Gould ezen felismerése igencsak meglepte Darwint. Így nem csoda, hogy a fajkeletkezési elméletről írt jegyzeteiben (az 1837-39 között keletkezett ún. transzmutációs jegyzetfüzetekben) szintén nem találjuk a közhellyé vált példát. A már kidolgozott korai elméletben (1844-45) megjelenik ugyan a példa, de A fajok eredete előmunkálatának tekinthető Természetes szelekció (Natural Selection) című kéziratban, bár Darwin hatszor is utal a szigetekre, a madarak csak Madeira madárvilágának kontrasztjaként jelennek meg (ahol mindig új betelepülő fajok találhatók), és A fajok eredetéből ez az utalás is kimarad.

Charles Robert Darwin
Ebben azonban nincs semmi meglepő. Darwin pont azzal az elengedhetetlenül fontos információval nem rendelkezett a madarak szokásainak különbségéről, amelyek alapján a földipintyek az adaptív radiáció (iskola)példáivá váltak. 1841-ben leírta, hogy a pintyek nagy rajokban közösen táplálkoznak, és "szokásaik megkülönböztethetetlenek"!

Vagyis a madarak sem az evolúcióelmélet felfedezésében, sem annak igazolásában nem játszották azt a szerepet, amit a tudományos folklór (és a tankönyvek) nekik tulajdonítanak. A mítosz kialakulása sokkal inkább David Lack nevéhez fűződik, aki 1947-ben egész kötetet szánt a földipintyek anatómiájának és táplálkozási szokásainak bemutatására (Darwin's Finches), és a csak 1930-as évektől létező "Darwin-pintyek" fogalma a század közepén, az új, ún. neodarwini elmélet sikerével terjedt el - ma ezt az elméletet tanítja a legtöbb tankönyv "darwini evolúcióként".

Bár a Darwin-pintyek az elmélet szimbólumai, azt is szimbolizálják, hogy a tudomány korában is termelődnek az áltények. Az olyan áltények, mint például hogy az eszkimóknak rengeteg szavuk van a hóra, hogy a spenótban rengeteg a vas, vagy - ahogy a "nagy idegtudós", Albert Einstein is állította - agyunk csak tíz százalékát használjuk ki.

A Darwin-pintyek története egyben ironikus szimbóluma annak, ahogy a tudomány időnként fittyet hány a tényeknek. Nem egyének bűne ez (a mítosz olyannyira elterjedt), hanem egy szemléleté, amelynek eredményeképp a tudomány története rendre meghamisításra kerül. Newton almája, Galilei kődobálása a pisai ferde toronyból ugyanennek a mítoszképző folyamatnak a terméke.

Pedig a tudomány történetével hivatásosan is foglalkoznak - ahogy ezt bárki megtapasztalhatta az e héten zajló, holnap záruló Tudomány- és Technikatörténeti Világkongresszuson -, a tudomány önképének formálói azonban mintha rendre elfelejtkeznének erről a szakmáról.

Darwin pintyeinek mítoszát Frank Sulloway már több mint negyedszázada leleplezte, és pontosításokkal évtizedek óta tudománytörténeti képzések standard tananyaga, ideális példája a mitologizált tudománytörténetnek, ahogy a tudomány magát láttatja a diákok - és leendő tudósok - számára.

"A tudománytörténet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat" - írta Thomas Kuhn vagy fél évszázada "A tudományos forradalmak szerkezete" című könyvében, és ha eddig nem is, most talán érdemes megfogadni a tanácsát, mert a ma oktatott tudománykép nemcsak sok ponton téves, hanem már nem is tudja kifejteni azt a vonzerőt, amit egy-két generációval ezelőtt képes volt - és amit terjesztői ma is visszasírnak. Darwin gondolati fejlődésének rekonstrukciója, küzdelme, hogy besorolja a fajokat, a kollégák segítsége egy tudományos közösségben, a bizonytalanság és a lassú felismerések története sokkal mélyebb tanulságokat tud adni a tudomány működéséről, mint egy szimbolikus tanmese.

Modern világunkban modern és hiteles tudományképre lenne szükség - és ehhez a múlt értő ismerete mindenképp segítségünkre lehet. Persze a választás a miénk - maradhat minden a régiben -, Darwin pintyei még generációkon át mutathatják meg diákok százezreinek, hogy milyen is az "igazi" tudós és tudomány. Egy olyan világban azonban, amelyben döntéseinket - még laikusként is - egyre több ponton befolyásolja a tudomány, kérdés, hogy meddig engedhetjük meg magunknak az illúzió luxusát, ha érteni és értékelni szeretnénk a tudományt.

A szerző tudománytörténész

Kapcsolódó cikkek: Langyos pocsolyából indultunk? | Darwin és Isten összeegyeztethető? | Hangyányi előny az evolúcióban | Charles Darwin kétszáz éve | Üzenet a XXI. századnak