A jövő hétvégén kezdődő 128. nizzai karnevál már a tavaszi elnökválasztás jegyében telik. A legnépszerűbb viaszfigurák a jelenlegi elnököt, Nicolas Sarkozyt és kihívóját, a szocialista Francois Hollande-ot ábrázolják

AFP - Valery Hache

– Meg lehet nyerni a francia tömegeket ilyen bankellenes kampánybeszéddel?

– Jobb- és baloldalon egyaránt elhangzanak manapság efféle beszédek, Sarkozy is megütött már hasonló hangot. Múlt vasárnap például, amikor hat országos tv- és rádiócsatorna előtt jelentette be, hogy – az elnökválasztás után – 0,1 százalékos adót vet ki a pénzügyi tranzakciókra, és emeli a bankárok jövedelemadóját. Általánosságban persze a konzervatív utat járja: emeli az áfát, csökkenti a vállalkozások terheit, és a munkavállalókat sanyargatja. Mondhatni divattá vált mostanában az egész világot sújtó gazdasági válságért főleg a pénzvilágot okolni. De azért arra is érdemes odafigyelni, hogy az említett kampánybeszéd óta megjelent Hollande 60 pontból álló elnökjelölti programja, s abban csupán egy kitétel van, amely korlátokat szabna a bankvilágnak. Viszont egy szocialista jelöltnek arra is figyelnie kell, hogy a baloldalnak van egy erős etatista hagyománya, arról nem beszélve, hogy a radikális pártok – jobb- és baloldalon egyaránt – még keményebb stílusban bírálják a pénzvilágot. Egyfajta verseny alakult ki e téren a jelöltek között, s aki ebből kimarad, az menthetetlenül lemarad.

– A közvélemény-kutatások elég markáns szocialista fölényt mutattak mostanáig az elnökjelöltek versenyében. Elképzelhetőnek tartja, hogy Mitterrand után tizenhét évvel újra baloldali elnöke lesz Franciaországnak?

– Miért ne? Persze a jelenlegi népszerűségi mutatóból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Az öt évvel ezelőtti választásokat megelőzően is népszerűbb volt a szocialista jelölt, s aztán Sarkozy mégis győzni tudott. Igaz, a hátránya kisebb volt, mint most.

– Sarkozy az idő tájt a legmegfelelőbb jelöltnek tűnt. Tapasztalt politikus volt, több minisztériumot is irányított korábban, felkészült, modern és főleg rendkívül motivált, dinamikus jelöltnek tűnt. Miért nem kedvelték meg őt a franciák?

– Sarkozyre öt éve a 60 év fölötti korosztály szavazott tömegesen, a fiatalabbaknál Ségolene Royal győzött. Erre aztán, elnöki periódusának a legelején, egy kőkemény és a választások előtt titokban tartott nyugdíjreform lett a válasz. Ezt ellensúlyozandó az idősebb korosztály számára mindig fontosabb biztonság szempontjait helyezte első helyre, miközben hiperaktív volt. A mandátum első három évében mintha nem is lett volna kormány és miniszterelnök, mindent ő maga csinált. Aztán kissé megnyugodott, már jobban támaszkodott a kormányára, de mosolyt fakasztott, amikor érdemjegyeket osztogatott a minisztereinek, akár az iskolában. Elnökségének utolsó szakaszában megint aktivizálódott, sziporkáztak az ötletei, minden problémára volt egy megoldási javaslata, de a gyakorlatba egyiket sem sikerült átültetnie. Külpolitikai lépései sem voltak sikeresek. A szövetségesek líbiai akcióját ő kezdeményezte, de hamar bebizonyosodott, hogy Franciaország katonai értelemben tehetetlen, Amerika nélkül semmire sem megy. Másrészt nézze meg, mi van ma Líbiában. A felkelők egymás ellen fordultak, folytatódnak a kínzások, nincs sem béke, sem demokrácia a néhai Kadhafi országában.

Paul Gradvohl
– Hol a helye Franciaországnak a mai világban?

– Először is le kell szögeznünk, hogy Franciaország mint világhatalom többé nem létezik. Európán kívül törpe: sem gazdasági-pénzügyi, sem diplomáciai-katonai szempontból nem meghatározó tényező. Mentségére szóljon, hogy ugyanez elmondható Nagy-Britanniáról és Németországról is. Az európai nemzetállamok kora lejárt, s még a kontinens legjelentősebb államai is csak az unió részeként értelmezhetők. A nemzetállamok egyenként elvesznek a globálissá váló világban. Éppen ezért az unió tagállamainak belső vetélkedése – franciák a németek ellen, magyarok a szlovákokkal szemben – öngyilkos politika. Az igazi vetélytársaink ugyanis Európán kívüli országok: Kína, Japán, India, Brazília és persze az Egyesült Államok. Aki tehát európai politikusként azt állítja, hogy az unión kívül is van élet, az becsapja önmagát és a honfitársait.

– A szuverenitásunk megőrzéséért harcba szálló magyar miniszterelnök vagy a „gyarmatosítók” ellen tüntető tömegek ezek szerint tévúton járnak?

– Ez teljesen világos. Az egész problémakört úgy beállítani, mint egy baloldali-liberális támadást Magyarország ellen, s elhallgatni, hogy a bírálatot a demokratikus szabadságjogok garanciáinak a kiiktatása okozta, szemenszedett hazugság. Sajnos az Európai Bizottság is csak a nemzeti bank függetlenségét hiányolja, és a bírák idő előtti nyugdíjazása ellen emel szót, pedig a probléma sokkal mélyebb. Magyarországon a jogbiztonság meggyengítésével nincs többé demokratikus szabályok szerint működő jogrendszer, és az emberek alapvető szabadságjogai is veszélybe kerültek. Az új magyar alkotmány jogi értelemben is egy múltba révedő, archaikus dokumentum. Talán nem véletlen, hogy a jobboldal sem alkotmánynak, hanem alaptörvénynek hívja. Jogi szempontból minősíthetetlen a dokumentum, az inkább valamiféle történelmi múltban gyökerező nemzeti hitvallás. A hitvallás azonban sokkal inkább vallási, mint jogi fogalom. Egy történész számára a történelmi múltnak ilyen módon való beerőszakolása egy jogi dokumentumba, hiteltelen és értelmetlen próbálkozás.

– A mai Franciaországban elképzelhető lenne egy olyan választási törvény elfogadtatása, mint amilyen a közelmúltban Magyarországon lépett életbe, és nyilvánvaló célja a Fidesz bebetonozása a hatalomba?

– Ha 1958-ban a franciák ilyen választási törvényt szavaztak volna meg, talán még mindig De Gaulle lenne a köztársasági elnök. Vagy a fia. Általában véve a mostani „alkotmányos forradalom” kísérlete abból ered, hogy egy kis élcsapat megkísérli a társadalmat felforgatni – a nép nevében. De a nép elől mindeközben elzárja az alapvető információkat. És e hatalom nem érzi szükségesnek az ellensúlyozó vagy korlátozó intézményeket. Vagyis a magyar népet infantilizálja. Ez indított engem arra, hogy egy magyar és egy belga kollégámmal együtt petíciót fogalmazzunk meg, és arra kérjük a különböző európai intézményeket – beleértve az Európai Parlamentet is –, hogy mélységeiben vizsgálják meg az új magyar alkotmányt és az ország törvénykezését. Ha ugyanis Európa szó nélkül elfogadja ezeket a dokumentumokat, akkor az európai demokrácia kerül veszélybe, utat nyitva a radikális gondolat, mások véleményének, igazának elfojtása előtt. A demokrácia ugyanis egyetemes érték, s nem tekinthető nemzeti ügynek.

Névjegy

PAUL GRADVOHL Francia-amerikai kettős állampolgárságú történész, Közép-Európa-specialista. A Lorraine-i Egyetem (Nancy) cseh–lengyel tanszékének a vezetője, a Kelet–Nyugat Összehasonlító Tanulmányok című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.

Kapcsolódó cikkek: Merkel Sarkozyvel maradna | Ha veszít a választáson, ügyvédnek áll Sarkozy | Visszahozta a varázslatot | 'Komplett magyar kormány megbeszélt áron eladó' | DSK: elnökjelöltség kizárva