Nézzük, mi történt. Fél hét, jövök haza, benyitok az előszobába, valami röpül felém, a kezem felkapom, félrecsapom a sárga, körmös csirkelábat. Egy ideig még karateállásban maradok, várom a következő lövést, aztán, mivel jelszavam: józan ész és fehér gallér, kiengedek a pózból, ekkor látom meg a gázórán a másik lábat és a tarajos, csőrös, megcsócsált csirkefejet - a szemével a mérőállást nézi.

Aha, szóval sült csirke lesz vacsorára.

És valóban, a csirke többi része ekkor már bent rotyog-sziszeg a sütőben, feleségem pedig a konyhában elmeséli, hogy a fölösleget odaadta a macskának, aki, mielőtt elfogyasztaná, szereti levegőbe hajigálni a finomabb falatokat. Azt is elmondja, hogy mikor a hentestől hazaérve a csomagot kibontotta (idegen hentesnél vásárolt, valahol bent a városban), azt tapasztalta, hogy valaki, tán épp a hentes, levágta volt a csirke fejét, és betuszkolta volt a fenekébe. Mintha a csirke meg akarta volna nézni magát belülről, és addig nyújtózkodott, gebeszkedett, míg elszakadt a nyaka, és bent maradt önmagában.

Annál finomabb lesz, vigasztaltam a feleségemet, de ez valahogy úgy hangzott, anál finomabb.

A baljós jelek dacára meg se fordult bennem, hogy valami baj lehet, hogy a feleségem nem vacsorát, hanem önnön vegetariánizmusát készíti elő, hogy nem bazsalikomos csirke lesz, hanem megtérés, egyikünk se gyanakodott, már csak azért se, mert ott, a konyhában állva azonmód az orális és anális típusú kultúrák különbségéről kezdtem értekezni, ami ugyebár a káromkodások eltérő fajtáiban ragadható meg legpregnánsabban, a magyar azt mondja, helyezzed lécedet örömlánnyá lett szüléd ajaka közé, míg a német ugyanezt a tartalmat úgy fejezi ki, hogy Arschloch, az angol: asshole, nekik ez esik jól, ez esik szájra, popó-kultúrák, mindez pediglen Lutherből és a puritanizmusból jön, illetve ott érhető tetten, mire a feleségem azt mondta, fúj, ez undorító.

Közben a csirke ropogósra sült, locsolgattuk fűszeres olajjal, kitettük az asztalra, combjából, melle húsából szeltünk, falatoztunk, jó volt, csirkeszerű volt, bár ahogy haladtunk befelé, a csirke mélye, hogy ne mondjam, titka felé, egyre pikánsabb, egyre bonyolultabb íz-variánsok jelentkeztek. A bazsalikomnak, ha megpirul, van néha egy ilyen kesernyés íze, mondtam halogató jelleggel, mert ekkor már sejtettem, hogy közeleg az igazság szörnyű pillanata.

Végül ő maga, a feleségem, még nem-vegetáriánus mivoltában azt javasolta, vágjuk ketté a csirke törzsét a könnyebb elfogyasztás végett. Jöjjön, aminek jönnie kell, felálltam, megfogtam a kést, feleségem nem-vegetáriánus életének utolsó pillanatához érkezett, noha erről ő mit sem tudott. Érdemes e felfokozott percet jobban szemügyre venni, milyen lehetőségekkel vemhes, hisz például a késhegyre tűzött csirketörzset szétnyitás nélkül bevághattam volna a lichthofba, aztán valahogy megmagyarázom, például nekem ez kell az íráshoz, időnként csirkét dobok lichthofba ihlet-konzerválás céljából. Ez esetben a feleségem még ma is enne húst, nem lenne a feleségem vegetáriánus. De nem ezt tettem, beledöftem a kést a csirke szügyébe, egyetlen rántással szétnyitottam, és feltárult a lényeg, a belső tartalom, a gasztronómiai apokalipszis: a csirkének mindene megvolt odabent, ahogy a jóisten megteremtette: szivárványosan remegő, félig nyers, egybeizmozott szervcsomók, szétfolyva rajtuk a kékeszöld, nyálkás epe.

Feleségem szó nélkül kifordult a konyhából.

Mikor utolértem, a szoba közepén állt verítékezve, falfehéren, reszketve, a szent és véres perc borzadályos eufóriájában. Lassan rám emelte tekintetét, és így szólt: vegának érzem, ó, Laci, magam.

Még felötlött bennem a lehetőség, hogy megpróbálom valami viccel elütni a dolgot, például hogyan kell megenni egy kolibrit - kiszívod a csőrén át, és eldobod a bőrét, de aztán inkább átöleltem némán az én immár vegetáriánussá lett kis feleségemet. Új korszak határán álltunk, átéreztem a pillanat ünnepélyességét.

Hát így lett a feleségem vegetáriánus.

Arról az érdekes témáról, hogy milyen, ha a feleség vega, a férj nem, legközelebb mesélek.

Garaczi László