Hatásos memóriavédő szer valóban megváltás lesz a kóros emlékezetcsökkenéshez vezető betegségekben szenvedőknek. De korábbi aggályokat idézett fel bennem az ajánlás, hogy az agyi Viagrát "a negyvenes éveikben járók kezdhetnék el szedni megelőzésképpen". Tény, hogy később minden betegség nélkül is egyre csökken új információkat tároló képességünk. De nem csak ezt a képességünket módosítja a korosodás.

Az én laboratóriumomban, dr. Kandelétől alig pár száz méternyire, többek között a presbyopia mechanizmusának kutatásán is dolgoztunk. Presbyopia szó szerint "öreg szemet" jelent, és jól ismert jelenséget takar: a korosodással elveszítjük azt a képességünket, hogy egyformán tisztán, élesen lássuk a szemünkhöz közeli - például a kezünkben tartott újság sorait - és a tőlünk távol álló torony óráját. Mint tudjuk, ha távollátásunk éles marad is, 50-55 év fölött már csak olvasószemüveggel látjuk tisztán a kezünkben tartott írást.

Amikor felfedeztük, hogy a korosodással a majmok éppúgy elvesztik szemlencséjük távolsághoz alkalmazkodó képességét, első gondolatom az volt, hogy a "fókuszálóképesség" elvesztését gátló-lassító szert rajtuk kísérletezhetnénk ki. E "gyógyszert" (még nem létezett a híres kék pirula, hogy a látás Viagrájának nevezhessük), már huszonéves korunktól fogva kellett volna szednünk megelőzésképpen, mert szemünk e képessége akkortájt kezd alaposan csökkenni. Csak amíg karunk elég hosszú ahhoz, hogy távolabb tartsuk az újságot az orrunktól, nem nagyon vesszük észre.

Imádtak volna a gyógyszergyárak: főnyeremény lett volna számukra a szer, amelyet évtizedeken át kell megelőzésként rendszeresen szedni. Amint azonban a majmokat természetes közegükben figyelhettem meg, rájöttem, hogy nem kóros korosodási folyamatról van szó. Nem is az evolúció valamiféle hibájáról. Ellenkezőleg: a Teremtő úgy alkotta meg a főemlősöket (minket is) - vagyis az evolúció végtelen "bölcsességében", a rendelkezésére álló idő végtelenségében úgy fejlődtünk ki -, hogy kiskorunkban élesen lássuk azt is, ami közvetlenül az orrunk előtt van (a négy lábon álló kismajom vagy a hasán kúszó csecsemő világa alig pár centire van a szemétől), míg vén korunkban inkább a távolba nézzünk.

Figyeltem a 20-30 fős csoportokban élő rhesus majmokat, amint a fiatalok játszadoztak, bolházták, tisztogatták egymást, míg a legidősebbek a csoport közepén vagy fán ülve a távolba meredtek, és rádöbbentem, hogy milyen előny, ha vannak a csapatban, akiknek a figyelmét nem köti le a közvetlen közelükben folyó érdekesség, hisz a veszélyt, a ragadozót akkor kell észrevenni, amikor még távol van. Erre jók az öreg szemek.

De mi köze ennek az agy Viagrájához? A hamarosan klinikai próbára kerülő szer feltételezett hatásmechanizmusa az, hogy korlátozza annak a "szűrőnek" a hatását, amely ("normálisan"!) csökkenti az információk átjutását az agy rövid távú memóriatárából a hosszú távúba. Pedig e szűrőre nagy szükség van. Gondoljuk el, mi történne, ha agyunk válogatás, "szűrés" nélkül tárolna minden információt, minden szót, mely fülünkhöz jut, a mindennapi ezernyi kép minden részletét.

Ma még csak részben értjük meg, miként dől el, hogy mi kerül hosszú távú memóriánkba, de az információhoz kapcsolt érzelmi állapot, indulat befolyása kimutatható. Egy lány aligha emlékszik minden fiúra, akit első farsangi bálján látott, viszont talán a legélesebben épp utolsó éveiben emlékszik a csak egyszer látottra, aki akkor megdobogtatta a szívét.

Kétségtelen, hogy a "normális korosodással" betegség nélkül is ez a szűrő egyre kevesebb információt enged át. Vagyis a hosszú távú memória befogadó "küszöbe" egyre magasabb. Az is lehet, hogy a jobban rostált-válogatott információtárolásnak részben az az oka, hogy amint telik fölöttünk az idő, egyre ritkábban dobogtatja meg valami a szívünket. A kérdés az, hogy ezt az egyre válogatósabb szűrőszerepet károsnak, elkerülendőnek kell-e tartanunk. Vagyis hogy gazdagíthatja-e életünket, ha ezt a természetes korosodási folyamatot valamiféle agyi Viagrával gátoljuk?

Súlyos aggályaim vannak a már kapható, "igazi" Viagra ügyében is. Megértem, ha a nemi élet lehetőségét korlátozó betegség esetében szedi valaki. De nem a normális korosodással járó, a társadalmi stabilitás szempontjából oly fontos párkapcsolatot szolgáló, elmélyültebb, de sokak számára (manapság úgy tűnik) frusztráló "presbi-szexualitás" megkerülésére! Tartok attól, hogy felbuzdulva a szexualitást kortól függetlenül az erekcióban megtestesítő, szinte arra korlátozó reklámhadjárat sikerén, programjába mind több gyógyszergyár veszi fel olyan szerek kifejlesztését is, melyek alkalmi használat helyett "megelőzik" a korosodással járó mélyebb érzelmi tartalmat és kölcsönösséget igénylő szexuális érettség kifejlődését. Mesterségesen fenntartva a fiatalabb korok bakkecskeszerű viselkedésre is alkalmas, szinte bármilyen tartalmatlan stimulusra egyaránt reagáló "potenciáját".

Persze a korosodás és érettség más megnyilvánulásainak - a bőrrugalmasság elvesztésének, az őszülésnek, a kopaszodásnak, a megfontoltabb gondolkodásnak - a megelőzésére is kifejleszthetünk szereket. Naponta öt-hat kapszula talán majd meg is teszi. Mondjuk személyenként havi 50 ezer forint egész jó jövedelmet biztosítana a gyógyszeriparnak, hiszen már harminc év alatt is ez egy fogyasztóra számítva 18 millió forintos forgalmat jelentene. Nem beszélve a mellékhatások kezeléséhez szükséges milliárdokról.

A korosodással járó bölcsesség megelőzéséhez kifejlesztett szert viszont bizonyára igen olcsón, vagy más szerekbe beépítve ingyen adják majd, hiszen használata szükséges lesz, hogy a többi szert minél szélesebb körben beetethessék.

Térjünk vissza "az agy Viagrájára". A társas állatoknál elvárható, hogy a fiatalok, a felnőttek és a megmaradó öregek különböző szerepeket töltsenek be. A memória tekintetében a fiatalok feladata, hogy minden, a napi élethez szükséges információt magukba szívjanak és abból mindazt, aminek bármi túlélési értéke lehet, s hozzájárulhat az élet élvezetéhez, rögzítsék hosszú távú memóriájukban. A csoport legidősebb állatainak nem kell megjegyezniük, hogy hol kell a napkelte irányába fordulniuk, hogy ivóvízhez jussanak a nyári legelőn, hiszen az ösvény már rég emlékezetükbe vésődött. Különben is a mindennap bejárt utakon követhetik a fiatalabb állatokat is.

A memória kutatói - érthetően - leginkább kis testű, könnyen kezelhető állatokon - például egereken, patkányokon - végzik kísérleteiket. Dr. Kandel a memóriakutatást majdnem teljes egészében a nálunk milliószor kevesebb idegsejttel és billiószor kevesebb idegsejt-összekötéssel rendelkező, Aplysia nevű házatlan ("csupasz") tengeri csigán végezte. Habár alapjában véve a memóriarögzítés biokémiai és fiziológiai mechanizmusa ugyanazokból a lépésekből állhat minden emlékezni képes állatnál, szerepe a magunkfajta fejlettebb társas lényeknél aligha hasonlítható össze a tengeri csigáéval.

Ennél is nagyobb különbséget látok a fajok között, ha nemcsak a memóriatárolás mechanizmusát, szofisztikáltságát vesszük figyelembe, hanem funkcióváltásait is az egyéni fejlődés-korosodás fázisaiban. Ilyen szempontból a főemlősökön túl csak más, a miénkhez hasonló élettartamú, többgenerációs családi kapcsolatokkal rendelkező társas emlősökhöz hasonlíthatjuk magunkat.

Talán leginkább a legendás memóriájú elefántoktól tanulhatnánk. Ezek a (családi kapcsolatokra épülő, tíz-húsz fős csordákban) 80-100 évig is élő emlősök ugyanis nagy területeket barangolnak be, amelyek jellegzetességeire emlékezniük kell.

A hozzáértők szerint a csorda legöregebb nősténye nagyon fontos szerepet tölt be. A "család" túlélése szempontjából nehéz időkben épp az öreglány fantasztikus memóriája tűnik a legfontosabbnak. Úgy tetszik, hogy olyan vészhelyzetekben, amelyek csak nagyon ritkán fordulnak elő, a csorda legidősebb állatának az életkorán és emlékezetén múlhat mindnyájuk túlélése. Az évszázadonként egyszer előforduló nagy aszályban csak annak a csordának van esélye a túlélésre, amelynek "matriarchája" emlékszik arra, hogy hatvan-hetven évvel korábban, amikor utoljára sújtotta a vidéket hasonló, hoszszan tartó, gyilkos aszály, dédanyja merre vezette őket a szokásos területüktől meszsze eső, életmentő forráshoz. Vajon a matriarcha akkor is emlékezhetne a gyermekkorában egyetlenegyszer megjárt hosszú útra, ha negyvenéves korától fogva agyi Viagrával etették volna, hogy emlékezzen mindenre, ami tegnap vagy tegnapelőtt történt? Aligha. És dr. Kandel kísérletei sem válaszolják meg a kérdést.

Igaz, nekünk csak a konyháig kell eltalálnunk, ahol remélhetőleg még az eddigieknél is súlyosabb, sajnos várható aszályok idején is folyik majd, vagy legalább csepeg a csapból a víz. Ezt technológiánk, amely a természet károsításával ránk hozhatja e csapásokat, talán képes lesz szavatolni. Viszont gazdag kultúránkat igazán érdemes volt nemzedékről nemzedékre megőrizni. Ebben különösen fontos szerepet játszott az idősek múltat őrző memóriája, amelyet nem temettek be öregkoruk eseményei.

De nem csak múltunk megörökítése érdekében szólok. Manapság, a könyvek és hangfelvételek korában már nem kell annyira féltenünk mindazt, ami eddig fennmaradt. Saját életutunk és minden elképzelhető viagra ellenére életünk elkerülhetetlen végességének az elfogadásához el kell fogadnunk mindazokat az evolúciós fejlődésünk által belénk programozott változásokat, amelyek életünk egyik szakaszából a másikba vezetnek. A jövőbe tekintő ifjúkortól, a jelenben élő felnőttkoron át a múltba tekintő öregkorig. Korosodásunk természetes jeleinek elutasítása, elfojtásuk különböző szerekkel csak megnehezítheti az elkerülhetetlen vég, a halál elfogadását, ami pedig a mostanában sokat emlegetett jó halál legfőbb előfeltétele.

A gyógyszeriparnak pedig a betegségek gyógyítására kellene összpontosítania a reklámozásból megmaradt, a fejlesztésre szánt egyre csökkenő bevételhányadot, főként mert globális életmódunkkal potenciálisan kitesszük magunkat minden eddiginél pusztítóbb járványoknak. A betegségek hatásosabb kezelésére, a járványok megfékezésére kellene összpontosítania a gyógyszergyáraknak ahelyett, hogy az eddigieknél is nagyobb hasznot hajszolva az évmilliók alatt kialakult természetes korosodási folyamatok megfékezésére, meggátlására törekednének.

Mielőtt netán azon sopánkodnánk, hogy miért nem jelent meg az "agy Viagrája" akkor, amikor még a mi memóriánk érlelődését is megakadályozhatta volna, gondolkodjunk el mindezen, és fogadjuk el, fogadtassuk el magunkat, ahogy vagyunk: mások fiatalságunkban és mások öregségünkben. Felnövekedésünkkel és korosodásunkkal más és más szerepet töltve be családunkban, közösségeinkben.