Félő azonban, hogy a gyanú felhomályló árnyát is hirtelenében "fejvesztéssel" sújtó mérce olyan - a politikai ellenfelek kezébe adott - fegyver elé állítja az ártatlanság vélelmének alkotmányos pajzsától megfosztott kormánytagokat, amellyel az ellenzék megbéníthatja a kormány működését. Lehetetlenné teheti a választók akaratának végrehajtását. Mert a korrupció egymagában messze nem a legnagyobb rossz. Sőt, jól tudjuk a múltból: az intézményes korrupció a kormányzás hatásos eszköze is lehet - különösen azok kezében, akik híján vannak annak a bölcsességnek, de még az azt sugalló ősz aurának is, amelyre beosztottjaik föltekinthetnek.

A múlttal csak azért foglalkozom, mert meg akarom értetni, hogy a korrupció mesterei sem szükségszerűen és javíthatatlanul elvetemült emberek. És azt is, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülhetnek, akik felkészületlenül jutnak kormányra. Akik nem tapasztalhatták saját bőrükön, hogy milyen veszélyes vizekre sodorhat a "cél szentesíti az eszközt" már megannyi nyomorúságot hozott elve. Legyen az eszköz politikai demagógia, karhatalmi diktatúra, vagy akár művészi fokon gyakorolt ideológiai vagy monetáris korrupció.

A jobb érzésű emberek épp ezért ítélik el a korrupció minden formáját, akár alantas egyéni, akár fennköltnek hitt pártpolitikai célt szolgál. Ezért érthető, és igen tiszteletreméltó a mai kormány fellépése ellene. De félő, hogy a korrupció bűvészetét alaposan kitanult, most erkölcscsősznek fölcsapó demagógoknak engedő kormány felőrlődik a legtriviálisabb vádakra is reagáló önvizsgálatban, a túlreagálása által bátorított egyre gátlástalanabb támadásokban, míg végül képtelenné válhat tisztsége betöltésére.

Mert a korrupció elleni fellépésben is át lehet esni a ló túlsó oldalára. Még segítség nélkül is. Hát még jól szervezett és koncepciós "segédlettel", amellyel elérhető, hogy akár a legtehetségesebb cselekvőképes embereitől is megvált - megfosztott! - kormány a "terminális paralízis" állapotába kerüljön.

Jó, kormányunk mindenképp tisztább akar lenni a Deákné vásznánál, és úgy gondolja, hogy ehhez meg kell szabadulnia mindazoktól, akikre "ráesik a korrupció árnyéka". Ha tényleg sötét árny vetül adminisztrációjában bárkire, a kormányfőnek természetesen fel kell lépnie. De itt már rég nemcsak árnyak vetülése, hanem vetítése folyik. És nincs az a vászna ama Deáknénak, amelyre ne lehetne árnyakat vetíteni.

A magam részéről első pillanattól nagy hibának tartottam Kiss Elemér lemondásának elfogadását. A nyilvánosságra hozottak alapján igencsak úgy tűnt, hogy a gyanú (kormányfői lépéssel hitelesített) látszatát precedensként aknázzák ki némelyek, akiknek célja a kormány gyengítése és lejáratása. Mert ez a cél, és dehogyis az, hogy ez a kormány tisztább legyen, mint volt az előző. Mert ha ez lenne, akkor a mai ellenzék mindent megtenne, hogy az előző négy év korrupciós ügyeinek tisztázásával, feltárásával, elítélésével példát mutasson: hadd tanuljon az új kormány az előző hibáiból. Hadd szolgáljon az előző ciklus egyes szereplőinek felelősségre vonása elrettentő példaként.

Példamutatásról azonban szó sincs. Az önvizsgálat és megtisztulás helyett az ellenzék vezetői olyan koncepciós kampány szervezését választották, amelynek retorikájában még saját oldalukról sem jutnak szóhoz azok, akiknek már rég felelősségre kellett volna vonniuk pártjuk vezetőit a választási kudarcért (vagyis, közvetetten, az arrogáns kormányzásuk alatti korrupcióért).

Akik ismerik saját korrupciós ügyeik igazi méreteit, feltételezik, hogy annak legalább egy százaléka napvilágra kerül - és akkor nincs az az ügyész, aki mindegyik vádat elsüllyesztheti. Tehát számítaniuk kell rá, hogy a múlt kormányciklusban fogant és elnézett korrupciós ügyek (forintértékben) legalább egy ezreléke bíróság elé kerül. Félő tehát, hogy az ellenzék gátlástalan támadássorozata csak előjátéka a "sarokba szorított vad" reakcióinak, amelyekre az ítélethozatalok idején számíthatunk.

És ki fékezheti ezt meg? Csakis a választott kormány. És miután az hagyta a helyzetet idáig fajulni, már csak három lehetőséget látok:

1. Amíg az előző ciklus korrupciós ügyei nem tisztázódnak, a vádemelésig jutott ügyek le nem zárulnak, az akkori kormányzó erőket képviselő szószólók harsogta politikai vádaknak ne tulajdonítson jelentőséget a kormány. Ellenkezőleg, a miniszterelnök egyoldalú moratóriumban vessen véget annak, hogy kormánya tagjai bármilyen formában is reagáljanak mindezekre. Minden vádat nyomban az erre kijelölt ügyvédek kezébe kell adni - a kormánynak pedig saját mércéjére, belső ellenőrzésére kell hagyatkoznia. Mindaddig, amíg nem jut szóhoz olyan ellenzéki frakció, csoport, amely hajlandó egyazon mércével mérni a mai és a tegnapi korrupciót.

2. Ha az ellenzék erre szakosodott tagjai nem fogják vissza retorikájukat pár hónapon, fél éven belül, lehet, hogy a kormánynak taktikát kell változtatnia: a leghatározottabban, szinte minden erkölcsileg elfogadható eszközt bevetve kell fellépnie - ha kell, az ellenretorika összpontosított tüzével - a becsmérlő oldal megalapozott diszkreditálására. S akkor hátha megértik saját nyelvüket. Licitáljon rá akkor kormányunk három Torgyán-üggyel minden "Kiss Elemér-ügyre".

3. Bár sérti igazságérzetemet, polgárságunk további kettészakadásának, az árkok továbbmélyítésének megakadályozására, a szükséges békéért még ezeknél is drasztikusabb, de talán hatásosabb megoldás is mérlegelhető: amnesztia minden korrupciós ügy valamennyi elkövetőjére, aki együttműködik az ügyek feltárásában és, amennyire lehet, az elvesztett állami pénzek megtérítésében.

A kormány nem fogadhatja el lelkiismeretének azokat, akik oly lelkiismeretlenül használták ki hatalmukat a maguk és klientúrájuk felépítésére. Akik még a "Torgyán-mércét" is csak akkor alkalmazták, amikor ez egyeduralmi érdekeiket szolgálta.

Aggasztó, hogy a gyakori, méltatlan gyanúsítások, megalázó, nagydobra vert lemondatások (és a lemondatottak barátainak, korábbi munkatársainak hátrányos helyzetbe hozása - elkerülendő az érintettség gyanúját) elriasztják a közszolgálatból a legtehetségesebb, vezetői képességekkel megáldott szakembereket. Nagyon is tartok attól, hogy Kiss Elemér esete nem(csak) arra lesz intés, hogy mennyire a leghalványabb gyanú fölött kell lebegnie minisztereinknek, az érintetlenség megtestesült angyalaiként, hanem arra, hogy akik készségeikkel, megbízható szorgalmukkal, szakmai alkotó erejükkel elértek valamit a magánszférában, ne vállaljanak vezető pozíciót a kormányapparátusban, nehogy az ellenzék célpontjául szolgáljanak. És akkor nincs más út: vissza hát azokhoz, akiknek nincs szakértői és menedzseri gyakorlatuk - vagyis vissza a rossz értelemben vett karrierpolitikusok kormányához.

Igaz, az államapparátusban - az adófizetők költségére - előbb-utóbb sok minden kitanulható. De vigyázat! Akik nem alapozhatták egzisztenciájukat a magánszférában elért sikerekre, azoknak nemigen marad más választásuk, mint hogy az államapparátusban kínálkozó, üstökön ragadott eszközökkel építsék fel azt. Így talán még családjukkal szembeni erkölcsi kötelességüknek is tarthatják az elérhetők kiaknázását. Hogy azon belül mit tart egy kormány korrupciónak? Mindig lesz egy szürke zóna…

Be kell látnunk: tízmilliós hazánkban szinte elkerülhetetlen az "érintettség" vagy annak látszata a kormányzati és a magánszféra vezető személyiségei között. És minél magasabbak az igények, minél képzettebb, tapasztaltabb, jobb képességű szakértőt keresünk, egyre fentebb, az államigazgatásba - annál valószínűbb, hogy a kormányban szerepet vállalók és a magánszférában maradt szakemberek között fennállt valamikor valamilyen kapcsolat. Ebben önmagában semmi kivetnivaló nincs - és az ilyen "érintettség" nem lehet ok a korrupció feltételezésére. Kicsiny - mindenki mindenkit ismer, és általam éppen ezért is annyira szeretett - hazánkban semmi esetre sem.

Nem azért bízom tehát a korrupció felszámolásában, mert remélem, hogy az ellenzék állandó támadásának hatására minden kormánytag megtagadja, hátrányos helyzetbe hozza iskolatársait, barátait, valahai kollégáit. A jól megalkotott, szigorúan alkalmazott üvegzsebtörvények hatékonyságában kell bíznunk.

Ha e sorokból bárki arra következtet, hogy felfogásom szerint a jelenlegi kormány egyetlen tagjához sem érhet még a gyanú árnyéka sem, az félreért. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet - de nyomatékosan -, hogy egyre világosabb: az ellenzék támadássorozata egyenes és szerves folytatása a választási kudarc után csalást kiáltó, a kormány legitimitását kétségbe vonó magatartásnak. És ennek egyetlen - megengedhetetlen - célja lehet: a kormányzás megbénítása.

Az állandóan farkast kiáltók, a más nézetűekben minduntalan hibát találók, a rágalmazók figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a "keresztény" nem az ő sajátos világnézetük jelzője. Nem is az érdekeikért vívott csatáikban senkit és semmit nem kímélő viselkedésmódjukat, törekvéseiket leíró minősítés - amelyet kisajátíthatnának, mint a kokárdát vagy a "polgárit" -, hanem a Jézus tanítását követő szuverén ember megnevezője. Annak a Jézusnak a követője, akit a szeretet és a megértés legelkötelezettebb prófétájának tarthatunk, aki még a házasságtörő asszonyt is védelmébe vette, méghozzá ilyen profetikus - a mai igazságtörőkhöz is szóló - szavakkal: "A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ." Aki nemigen szólt keményebb szavakkal senkiről, mint a maguknak mindent megengedő, másokat bíráló hipokritákról: "Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!"