Miért is hihetik azok, akik hisznek Istenben, hogy a világmindenség Teremtője alkotmányos közszereplésre vágyik?

Félő, hogy a Rómából fújó szelek és az abban vitorlázó hazai és nemcsak hazai demagógok újra felszítják a gondolkodni rest kishitűek korteshadjáratát Isten nevének európa uniós alkotmányba foglalásáért. Kishitűek, mondom, mert akik hisznek a maguk mindenható Istenében, azt már alig hihetik, hogy a Fennvaló bármilyen közjogi segítségre szorul, és éppen a világmindenség Európa nevezetű pontján.

Márpedig a keresztény-keresztyén - helyesebben a Messiást követő krisztoszi - vallások vezetőinek tudniuk kellene, hogy szemben az Ószövetség, a héber Biblia Istenével, aki részt vett választott népének politikai életében és háborúiban, Jézus szerint az isteni, tehát a mindünkben jelen lévő lelki, spirituális szférát el kell különítenünk a Mammont szolgáló világi szférától. "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" - mondá Jézus, aki ezek szerint a hitélet előfeltételének tartotta annak teljes elkülönítését a világi hatalomtól. Vagyis az üdvözüléshez vezető út kiindulópontja: állam és egyház teljes különválasztása.

Ha a Vatikán kontinensünknek csak a spirituális vezetésére kívánna szorítkozni, miért ragaszkodik Isten nevének szerepeltetéséhez egy jogi és politikai alapdokumentumban? Vagy akár csak annak preambulumában.

Róma törekvéseitől függetlenül akár rokonszenv is illethetné a kishitűeket, akik Isten létének és szerepének alkotmányos alátámasztásával talán erősödni remélnek hitükben. A kishitűek tévedése azonban az, hogy az európai társadalmat egyszerűen hívőkre és ateistákra osztják. És feltételezik, hogy mindenki, aki hisz Isten létezésében, szükségképpen támogatja nevének alkotmányba foglalását. Vagyis egy kalap alá veszik azokat, akik nem hiszik, hogy Isten létezik, és azokat, akik nem hisszük, hogy az Isten, akiben hiszünk, szerepelni óhajt egy gazdasági és egyre inkább politikai unió alkotmányában. A kislelkűek képzeletét tán meghaladja, hogy sokan nem azért ellenzik - ellenezzük - Isten nevének szerepeltetését ebben a XXI. századi alapokmányban, mert istentagadók vagyunk.

Ellenérzéseim eredője éppen ott van, ahol a kishitűek nem is gondolnák: Isten nevének rögzítése az uniós közjogi alapdokumentumban még inkább profanizálná, tovább antropomorfizálná a Transzcendenciát - az alkotó princípiumot, a Teremtőt -, akiben hiszünk, hinni akarunk.

Mindazoknak, akik hiszünk, hinni akarunk a transzcendens Teremtőben, tiltakoznunk kell e trivializálása ellen - mely egyúttal az "Istennek nevét hiába ne vedd" parancs megszegését is jelenti. Hiszen ennek a névnek az alkotmányba iktatása csak azt a hatalmát féltő, kicsinyes, elavult istenképet erősítené meg, mely valaha az ókorban és az azt megelőző ősidőkben kielégíthette a természetfölöttinek látott természet erejét-rejtélyét rettegő emberek primitív istenvágyát. Ma, a világi szereplésre, vagyonra és hatalomra vágyó egyházak korában ez az általuk képviselt istenkép útját állhatja reményeinknek, hogy Európánk megszabadulhat az anyagiasság, anyagelvűség lélekölő uralmától. Hogy a szekuláris humanizmus, melynek szellemét a szóban forgó, már nyilvánosságra hozott, nagyszerűen megfogalmazott alkotmánytervezet is tükrözi, elvezethet a kulturálisan sokszínű, nemzetekhez-nemzetiségekhez kötődő, szellemiségében szabad, virágzó unióhoz, melyben egymás segítségével föltárhatjuk, érvényesíthetjük sajátos, egyéni szellemi énünket egymás életének gazdagítására.

Az értelmünkkel föl nem fogható, de érzelmi énünkkel elérhető, szavakkal nem leírható és néven nem nevezhető transzcendencia helyett a ránk örökített bibliai Isten "alkotmányosításával" talán éppen azt az idejétmúlt, antropomorf - emberi nyelveinket beszélő, ítélkező, háborúkba vezérlő, dühre-bosszúra hajló, de ajándékokkal, véres vagy elégő áldozatokkal, holokausztusszal - kiengesztelhető, megnyerhető Isten képét éltetnék tovább, aki időről időre próbára tesz és egymás ellen fordíthat minket. Mint ahogy - eleink hite szerint - próbára tette, majd elátkozta ősszüleinket, igazságtalan megkülönböztetéssel (értsd: diszkriminációval) testvérgyilkosságra bírta fiukat, Káint, majd elsőszülöttje elűzésére és második fia meggyilkolására vette rá Ábrahámot. Megjutalmazta az apját becsapó Jákobot és a testvéreit kigúnyoló-ugrató Józsefet, a gigantizmusban és glaukómás csőlátásban szenvedő, szerencsétlen Góliátot megölő Dávidot. És feláldozta (érettünk?) tulajdon fiát, Jesuát.

Ennek a könyörtelen Úrnak a nevét kellene belefoglalni az unió alkotmányába? Akinek akaratából - miként Jerikóban, Aiban és más városokban - népeket irtottak ki. Azt gondolom, az unió egyebek mellett azért alakult, hogy véget vessen az Európát jó másfél ezer éven át földúló háborúknak, miket jobbára a keresztény Isten nevében felkent uralkodók, a magukat Isten földi helytartójaként elfogadtató pápák gerjesztettek, indítottak. Majd e pápák hatalmát ellenző-irigylő, az emberszabású Istennel közvetlenebb érintkezést hirdető reformátorok és híveik a testvérháborúk, a vallási háborúk lángjaiba borították a fél kontinenst.

S mi lett az Isten képviseletéért, szavainak helyes értelmezéséért folytatott, nemzedékeket megtizedelő háborúk vége? A "cuius regio, eius religio" embertelen doktrínája. A demokrácia szöges ellentéte, amely szerint nem a nép választottja gyakorolja adott időre a hatalmat, hanem aki hatalmon van, az bitorolja népe, szolgái, jobbágyai emberlétéből fakadó önrendelkezési jogát, és szabja meg - saját credója szerint - vallásukat: hogy miként imádják az Urat.

Ez az a keresztény hagyomány, amelyre némelyek közös alkotmányunkban hagyatkoznának? Vagy éppen az lenne a keresztény hagyomány, hogy keresztes háborúkkal ellenségünkké tettük az Istent más néven s másként imádók ma is növekvő seregét, aminek következményeit, ha nem vigyázunk, még csak ezután sínyli meg igazán a világ.

Mit várhatunk Isten nevének - az annyi mindenben különböző - százmilliók uniójának alkotmányába foglalásától, ha az ezt szorgalmazó egyházak sem vallják, hirdetik az evidenciát, hogy nem vallásunk, hanem hitünk által üdvözülünk? Sajnos a keresztény hagyomány magában foglalja az intolerancia, a vallási konfliktusok kirívó példáit is. Az ábrahámi hitű mohamedánok ellen folytatott, Európa népeit is megtizedelő keresztes háborúkat. A magukat Ábrahám egyenes ági leszármazottjainak tartó zsidók üldözését. Az Újvilág őslakosainak nagy részét elpusztító, vagy azokra más, számukra idegen és talán felfoghatatlan vallást, a katolicizmust kényszerítő konkvisztádorok kegyetlenségét.

De Európa kulturális gyökereit illetően is óvatosan kell bánnunk az utalásokkal e hagyományokra. Európai kultúránk gyökerei végső soron kétségtelenül jóval a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza: az ókori perzsa, egyiptomi, majd az azokra épülő görög-római kultúrákhoz.

Mai tudásunk és kultúránk alapjait, társadalmi és államigazgatási formánkat még áttételesen sem a keresztény egyházak hagyományozták ránk. Sőt. Európában, közel egy évezreden át, főleg a római katolikus egyház állta útját klasszikus örökségünk elterjedésének.

Ellentétben az ókor csodálatos könyvtáraival - gondoljunk csak az elpusztult alexandriai tékára -, amelyek hatalmas ismerettárukat a köz rendelkezésére bocsátották, a középkori Európában az egyházi hierarchián át csak a saját dogmáival megegyező gondolatok juthattak el nagyon kevesekhez.

Kulturális fejlődés helyett hosszú időn keresztül inkább stagnálás és visszaesés jellemezte a kereszténység első évezredének Európáját, amely főként a görög-római világot felvirágoztató szabad gondolat korlátozásában, elfojtásában testesült meg. Még az addig fennmaradt jézusi tanítások, evangéliumok között is tetszésük szerint válogattak az egyházatyák: zsinatok döntötték el, mit szabad olvasni, mit nem. S ne feledjük: a XVI. századi reformációig a katolikus egyház még a kanonizált evangéliumokat sem engedte lefordítani - az amúgy sem eredeti latinból - a földrész anyanyelveire.

Mennyivel előbbre tarthatott volna, már a felvilágosodás előtt például az orvostudomány, ha görög-arab fénykorát nem követte volna a sötét keresztény középkor. Ha a katolikus egyház nem tiltotta volna például az emberi test és nyavalyáinak megismeréséhez szükséges boncolást. Ha nem ítélték volna el boszorkányként a legeredményesebb gyógyítókat.

De vajon nem a katolikus egyháznak köszönhetjük örökségünk leggyönyörűbb építő- és képzőművészeti alkotásait? Lehet, hogy a középkor katedrálisai impozánsabbak, szebbek Salamon templománál. Ezt nehéz megítélnünk - a jeruzsálemi templom bibliai leírása talán túlzó -, de maradványaiból ítélve a Parthenon sem méreteiben, sem művészi értékében nem maradt el a középkor templomai mögött, még ha utóbbiak talán monumentálisabban emelkedtek is ki környezetük nyomorából. Magasba törő tornyaik, boltíveik mellett minden földi halandó eltörpült. Fejedelmek, földesurak is hangyáknak érezhették magukat, akiket Isten bármikor eltaposhat. Így aztán ők meg úgy érezték, hogy eltiporhatják szolgáikat, a röghöz kötött jobbágyokat. Ellentétben azzal, hogy Jézus népének törvénye, a Tóra hatévi szolgálat után a szolga szabadon bocsátását írta elő - a keresztény Európában a szolga élete végéig szolga maradt, és gyermekei is szolgaságra, jobbágysorsra születtek.

Teljesen elfogadhatónak tartanám, ha új alkotmányunk nem egy meghatározhatatlan, nem mindenki számára ugyanazt jelentő Istenre vagy Európa lidérces keresztény hagyományaira, hanem magára Jézusra hivatkozna. A jézusi szeretetre, a másság elfogadására, a nők általa elfogadott szellemi egyenrangúságára. Ha utalna arra, hogy milyen példamutatóan fordult el Jézus a vallási hierarchiától, miként űzte ki a kufárokat a templomból és helyezte a szellemiséget, a szabad gondolkodás örömét az anyagi javak fölé. Ez a jézusi példa hozzájárulhatna a felvilágosodásra épülő európai szellemiség kialakításához, megerősödéséhez, ezeknek az értékeknek a kiterjesztéséhez Európa népeinek minden rétegére.

A véres múltjától elforduló új európai értékrendre különösen jó hatással lehetne, ha a preambulum más, erkölcsi rendünket befolyásoló humanisták sorában említené meg Jézust és a jézusi tanítást, példát. Csak hát abban aligha jutnánk mindannyian egyezségre, hogy kik voltak a humanizmus - nemrég megkezdődött - évezredének meghatározó és példamutató előfutárai. Ezért jobb, ha alkotmányunk egyetlen nevet sem említ: sem Jézusét, sem Voltaire-ét. Sem Freudét, sem Darwinét.

A demokratikus világban éppen azért van szükség alkotmányokra, hogy még a többség ellen is megvédjék bármely kisebbség - sőt az egyén - jogát is hitvallása és világnézeti elkötelezettsége diszkrimináció nélküli gyakorlásához. Isten vagy a keresztény hagyományok és még inkább az Isten előtti felelősség alkotmányba foglalása elkerülhetetlenül megnyitná az utat a megkülönböztetésre azok ellenében, akik nem a többség Istenében, hanem például egy szavakban meg nem fogalmazható, körül sem írható, néven nem nevezhető transzcendens "erőben", teremtő princípiumban hisznek. Akik lelkiismeretét nem a Biblia vagy a Korán ábrahámi, mózesi, szentpáli, mohamedi Istene gyötri, vagyis nem egy antropomorf istentől való félelem, -- az Isten előtti felelősség ---tart rettegésben, hanem például az emberközpontú, humanista hitvallás szerint önmagunk, embertársaink és az egész teremtett világ megbecsülése és szeretete vezérli életvitelünket.

Ha a hagyományokat részletesen nem is firtatná az EU alkotmánya - ha Isten nevét megemlíti, előbb-utóbb bizonyára felmerül a majd a kérdés: jogosultak-e alkotmánybírók értelmezni Isten törvényeit, üzenetét, sugallatát? Másrészt az alkotmány jogi dokumentum. Értelmezésére szolgál a bevezetője, preambuluma is. Nyilván csak olyan fogalmak szerepelhetnek benne, amelyek világos viszonyban állnak jogi személyekkel, intézményekkel stb. Kire hárul hát Isten közérthető, mindenkinek elfogadható meghatározása, az Isten-fogalom - s az unióban betöltendő szerepének - megfogalmazása?

És miért is vezetnék be némelyek az alkotmányba, a triviális említésen meszsze túl, a fentebb már többször említett "Isten előtti felelősség" kánonjogi fogalmát?

Ez persze nem volna triviális utalás, még kevésbé értelmetlen, csak éppen meghatározhatatlan. E kifejezés interpretálása véghetetlen vitákhoz vezethet, szembefordíthat vallásokat, vallásos és nem vallásos embereket, hívőket és nem hívőket, feje tetejére állíthatja az európai jogrendet, szert, mert az Isten előtti felelősség szembekerülhet a világi törvények betartatásával.

Csak két példát. Az USA-ban, ahol a leggyakoribbak a megrázó sorozat- és tömeggyilkosságok, az elkövetők zöme isteni parancsra hivatkozik. Istenének hangja - úgymond - olykor nemcsak gyilkosságra vagy mindhalálig tartó küzdelemre szólíthat a hatóságok ellen - de nemi erőszakra, liliomtiprásra is.

David Kores fegyveres erőszakkal vette át a texasi Brunch Davidien apokaliptikus, a világ végére fölkészülő kis keresztény egyház vezetését, majd az FBI-jal vívott végső, fegyveres harcban esett el. Ő Isten előtti kötelességének tartotta, hogy a hívei közül a férjezett anyákat és kiskorú lányaikat egyaránt teherbe ejtse.

Jones tisztelendő ugyan nem gyilkolta meg híveit saját kezűleg, de többszöri próbaöngyilkosság után tényleg mérget tétetett narancslevükbe, és a hatóságok már csak több száz gyermek és felnőtt holttestére bukkantak.

Nem csorbulna-e a független bíróságok hatásköre, ha az "Isten előtti felelősség" bekerülne az európai alkotmányba? Ha egy David Koresnek "azt mondja az Úr", hogy ő arra hivatott, hogy utódai benépesítsék a földet, akkor az "Isten előtti felelősséget" elismerő alkotmányra felesküdött bíró elítélheti-e őt, ha ennek az isteni parancsnak engedelmeskedve teherbe ejti minden nőnemű követőjét? És ha komolyan veszi feladatát, netán jó pár útjában álló férjet, lányát megvédő apát is kiirt?

Miként ítélkezhetne ilyen esetben a bíró, ha a védelem az Isten előtti felelősségre hivatkozik? Ha egy mai Ábrahámot gyermekgyilkosság-kísérlettel állítanak bíróság elé, ki dönti el, hogy a vádlott valóban Isten hangját hallotta-e? Az ösztökélte-e tettére? Hogy gúzsba kötött fiára emelje kését? És ha igen, vajon a világi hatalom felülbírálhatja-e a tettes Isten előtti felelősségét?

Az ügyész persze azzal érvelhet, hogy Isten ilyet nem parancsolna hívének. A védőügyvéd azonban bibliai esetek-történetek sokaságát hozhatná fel, melyekben Isten még nagyobb kegyetlenkedésre, tömegmészárlásokra buzdított, utasított. Mai szempontból aktuálisabb példa lehet az abortusz büntetőjogi kezelése. Ugyanis olyan országban, ahol ez nem ütközik törvénybe, s ezért már eleve nincs vádemelés (vagy felmentő ítélet születik), az Isten előtti felelősség nevében, legalábbis katolikus szempontból, -- az abortusz gyilkosságként kezelhető. És ha maga a pápa vállalja annak megítélését, hogy mi számít az Isten előtti felelősség megszegésének - hisz elképzelhető, hogy épp ennek reményében is kampányol a Szentszék Isten alkotmányba foglalásáért -, akkor talán nemcsak az abortuszra kell majd katolikus mércét alkalmazniuk a bíráknak, hanem a fogamzásgátlás minden formájára is.

Életünk ezer és egy aspektusába különféle vallások, egyházak avatkozhatnak be az "Isten előtti felelősség" nevében, saját tanaik szerint értelmezve azt. Ha érvényesíteni remélik a világi törvényeket, törvényhozóinknak, bíráinknak, ügyészeinknek - és főképp védőügyvédeinknek - teológiai ismeretekben és egyházjogi képesítésben majd túl kellene tenniük az ezekben mindig is jeleskedő legképzettebb jezsuitákon is. És akkor azt is írjuk be az európai alkotmányba, hogy az Isten előtti felelősség vitás eseteiben melyik egyház milyen testülete mondhatja ki az ítéletet. ?

Ha tehát hisszük, hogy van a tudományos tudáson, a leghétköznapibb tapasztalatokon és a jogi meghatározáson túli transzcendencia, annak az Istennek nem a világi, közjogi alapokmányban a helye, hanem bennünk.

Bármilyen Istent, istenhitet, istenképet, Isten előtti felelősséget jogi okiratba foglalni (akárcsak faragott képbe rögzíteni) Isten és ember elleni vétek: a transzcendens, ésszel fel nem fogható Isten és a szabad akarattal, egyéni értelemmel és mindeneket magához ölelni képes érzelmekkel megáldott Ember elleni vétek.