Még elgondolni is szörnyű. Hbp ott áll a belváros forgatagában, kezében lüktet a kitépett szív, az utca művésze pedig mielőtt végleg a földre omlik, utolsó erejével próbálja felragasztani hbp autójára az újabb, általa tervezett fekete-fehér matricát. A szív egyre kisebbeket rúgkapál, a művész nyöszörögve a kocsi mellé csúszik, az eső nyálas függönyt húz a távolodó kamera és a tragédia helyszíne közé. Vége főcím.

Nehéz egy matrica- és stencilművész élete.

Mielőtt azonban a sűrűjébe evickélnénk, néhány mondat arról, mi is az a matrica- és stencilművészet.

Első megközelítésben úgy tűnik, a graffiti rokona. Ám a matrica- és stencilművészek elég karakteresen elhatárolják magukat a falfirkálóktól, falfestőktől. Azt mondják, más a technika, más a cél. Amit ők helyeznek a város testére, nem csupán méretét, de városi megjelenését tekintve is jóval szerényebb. A matrica nem más, mint szitázással, fénymásolással, szabadkézi rajzzal, esetleg nyomdai úton előállított, tenyérnyi falragasz, a stencil pedig egy sablon, rajta keresztül fújják a képet a falakra. Őse a politikai plakát, a röplap, a szórólapos üzenet. A matricázás és a stencilezés néhány éve, a sokszorosítási eljárások és a fénymásolók hozzáférhetőségével, valamint a zenei remixek és a kollázskultúra népszerűségével egyidejűleg terjedt el a világban. Mint a street art, azaz az utcai művészet valamennyi ága, ez is Amerika nagyvárosaiból terpeszkedett szét a metropolisokba. Tudni kell még róla, hogy többnyire az öncélú és jókedvű kreativitásnak enged teret, de olykor kritikai célból is matricáznak, stencileznek.

Csak illusztrációképpen: Bush elnök, akinek "nincs szüksége időjósra, mert mindig tudja, honnan fúj a szél". Vagy: álhirdetés egy villanyoszlopon: "Körúti lakás, kilátással a szemközti házra eladó", alatta telefonszám. Egy halálfej körül az intelem: Aki keres, az halál! Ládában kenyér és szerszámok, alatta: Dolgozz és zabálj! Aztán fülhallgatós majmok, képregényfigurák, szigorú vagy laza arcok a hatvanas évekből, viccek, vigyorok, álbölcsességek, szomorú fityiszek.

Bodó Balázs, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem szociológiai és kommunikációs tanszékének tanársegédje, a városi terek különféle felhasználásainak kutatója a Fontos című kulturális magazinban írja a következőket: "Járj nyitott szemmel. Járj gyalog, biciklivel. Járj lassan, emeld fel a fejed a földről. Nézd meg a villanyoszlopokat. Buszmegállók falait, ajtókat, kapualjakat. Nézd meg a villanyrendőrök, levélszekrények oldalát. Keresd a jeleket, amit mások hagytak a városon. Keresd a matricákat, tageket, throw-upokat, álhirdetéseket, plakátokat, graffitit. Keresd a hibákat a város testén, keresd a hibákat a látványban. Kik rakják fel ezeket a furcsa jeleket? Mire a gerillamarketing? Nyilvános térben végzett önkielégítés? Hatalmi játszma, a vadászterület kijelölése? Annak jele, hogy van itt valaki? Egy név hallhatatlanná tétele? Észrevétlen kereskedelmi üzenet? Művészet? A közterületet kisajátítása? A magántulajdon felülpecsételése? A többiek bosszantása?"

Torz Merev huszonéves művészeti egyetemista, a stencilezők, matricázók között elismert figura. Azt mondja, tulajdonképpen valamennyi válasz igaz, de egyik sem az igazi. A stencil- és matricaművészetben természetesen van művészeti alámerülés, kritika, fricska, gúny, szabadságkeresés, ellenszegülés a város marketingvezérelte vizuális kultúrájának, "odapisilés"-jelleg, azaz egy terület birtokbavételének szándéka, egy színes pötty elhelyezése a szürkeségbe, ünnepélyes öncélúság, kajánság, partizánromantika. Utóbbi különösen fontos, és nem csupán a rejtőzködve támadás izgalmáért, hanem azért is, mert a matrica- és stencilmunkákban gyakorta tetten érhető a politikai és forradalmi kampányok szimbólumrendszere, az azokhoz használt kis nyomtatványok figurális világa.

Káosz ugyancsak huszonéves, a Tilos Rádió munkatársa, matrica- és stencilművész. Ő pontos és sprőd mondattal összegez: Visszaüzenünk, hogy nekünk nem kell üzenet. Egy a Tilos Rádióban, a közelmúltban elhangzott beszélgetésben még azt is hozzátette: "A stencil és a matrica esetében a hagyományos értelmezési rendszerek elveszítik jelentőségüket. Minden alkotás olyan, mint egy kis tévé, amelyik nem eladni akar, csak furcsa ablakot nyit a világra. Itt a mondanivaló elsősorban a móka és kacagás. Vidámmá akarjuk tenni Budapestet, mert elég uncsi és szürke. Szerintem egyébként a legjobb tudatmódosító szer a művészetben való feloldódás. Egy jó érzés, aminek nincs neve. Forduljunk ki önmagunkból, és vegyük észre, hogy van egy önálló szépség, amire nincs magyarázat. A művészet a legszabadabb törődés magunkkal és a világgal".

Torz Merev azt mondja, a műemlékeket nem bántják, és az új épületeket sem. Ha azonban a cél a kritika, akkor támadnak. A közelmúltban egy hivalkodó, drága illatszerüzlet két oldala kapott egy-egy apró jelet. Az egyiken egy lány mutat hátra (Torz), a másikon egy lány nevet (Merev). A matricák alig észrevehetők, aki azonban felfigyel rájuk, többnyire érti a szokatlan bírálatot. Hozzáteszi még: persze tudja, hogy a közterületekért aggódóknak bőven vannak ellenérzéseik, de azért "engem sem kérdez senki, tetszik-e nekem a hivatalos közterületi reklám, kell-e a pofámba óriásplakát".

Bodó Balázs azt mondja, Magyarországon nincs hagyománya a köztérhasználatnak. Azokkal szemben, akik egy-egy alkalommal birtokba veszik a városok nyilvános területeit, szinte egyáltalán nincs tolerancia. A városlakók számára fontosabb a nyugodt este, mint mondjuk, egy nemzetközi színvonalú rendezvény. Az említett művészeket pedig éppen azért nézi különös rokonszenvvel, mert ha elég kitartóak, talán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ez a szemlélet változzon, és nálunk is meghonosodjon a demokratikus és pozitív térhasználat.

Azzal persze az utcaművészek is tisztában vannak: a matrica nem az örökkévalóságnak készül, ám nekik feltétlenül tetszik az alkotások alkalmisága, esendősége. Úgy mondják: különös esztétikája van annak is, amikor a papírt megrongyolja az eső, kisárgítja a napsütés, még az is új életet ad neki, amikor kapargatni kezdik a közterületesek vagy a gyűjtők. Utóbbiak egyébként legfeljebb fényképeken vehetik birtokba a matricákat, stencileket, szerencsés esetben, ha az alkotók nyomára bukkannak, kaphatnak tőlük ingyen. Ez ugyanis nem kereskedelmi célú termék, ráadásul semmilyen jog sincs fenntartva, akinek tetszik, nézze, gyűjtse, kapja, marja, kaparja. Ha az interneten megtalálja a megfelelő honlapokat, töltse le, nyomtassa ki, ragassza fel.

Végül pedig, hogy a matrica- és stencilművészek, illetve az érdeklődők egymásra találjanak, az elmúlt hét óta zajlik a Trafó mellett található Dinamó Galériában a Gerilla propaganda elnevezésű, egy hónapos matrica- és stencilmaraton, amely hétvégenként kiállításokon, workshopokon hozza közelebb az utcaművészeket és a kíváncsiakat. A készítők megmutatják a technikákat, mindenki elkészítheti a saját művét, szó esik majd a fanzin kultúráról, azaz kézzel összeragasztott, kollázsszerűen tördelt undergrund füzetekről, és a város képéről is. Ami néha a marketing vezérelte, harsány és kellemetlenül művi vizualitást mutatja. Néha Torz, néha Merev. Néha meg egyenesen azt mondhatjuk rá: kész Káosz.