A zsidók nem a keresztény evangélium ellenségei, hanem a társmegváltói rangra egyedül jogosult entitás, és mint ilyenek, a kereszténység primus inter pares legszentebb testvérei. Az igazán fontos kérdés éppen ezért nem az, hogy honnan jöttek és jönnek (Galíciából, a Jordán mellől etc.), hanem az, hogy miért nem érkeznek hozzánk (e keresztény országba!) közülük még többen a világ minden égtájáról.

Ifj. Hegedűs Lóránt, a magyarországi kereszténység jelen idő szerinti első számú szégyene november 6-a óta már nem börtöntöltelék-jelölt. A szabad véleménynyilvánítás alkotmányos szempontját mérlegelő ítélőtábla úgy találta, hogy a zsidózó huligán, aki egy firkálmányában a keresztény kultúrkör legaljasabb gaztettét fémjelző kifejezésekkel bátorította antiszemita aktivitásra a magyar ugart, nem követett el bűncselekményt.

A bírói határozatot követően egy nagy sereg értelmiségi tiltakozó felhívást tett közzé. Az aláírók meggyőződése, hogy döntésével az ítélőtábla "a gyűlölet, a kirekesztés, a rasszizmus és az antiszemitizmus" legitimálását szolgálja. Nem tudom. Kizárólag annak a kijelentésére szorítkozom, hogy mindent egybevetve igen helyes, hogy ilyen döntés született. Éspedig azért, mert - Pál apostol logikáját követve - a felmentésnek köszönhetően van mód arra, hogy a bűn tényleges valósága ne maradjon homályban, ne tűnhessen elintézett ügynek, vagyis valóban az legyen, ami: bűn - a szó legmélyebb teológiai és humánfilozófiai értelmében.

Az antiszemitizmus olyan ördögi váladék, kulturális-társadalmi aberráció, amelynek valós karakterét a gyakran csak tyúkperek problémavilágán orientált polgári törvénykezők még megragadni is képtelenek. A disznókhoz illő (vö. Máté ev. 8:30-31.) zsidóellenes szellemiség expektorációjának bírói úton történő eltakarítása keresztény szempontból nemcsak célidegen kísérlet, de e métely lényegének teljes félreértése is. És Auschwitz óta ebben az ügyben nincs különbség civil és szakrális szféra között. Auschwitz a "profán" világ előtt éppúgy a negatív Sínai, mint a keresztények számára. Auschwitz után az emberi közösség tagjaként csak az definiálhatja magát, aki ismeri, kész ismerni Auschwitz-Sínai tiltó ígéjét: Ne zsidózz! Auschwitz-Sínai után ez az ige éppoly szerves része az (emberi) természeti törvénynek, mint a keresztény önismeretnek az a bibliai revelátum, hogy aki a Úr népét bántja, olyan, mintha az Ő szemefényét bántaná (Zakariás 8:8.). Elgondolni is lélekdermesztő, milyen istenhideg, az emberi gyarlóság noéi mértékének milyen rettenete lenne az, amikor már Iustitita szolgáinak kell emlékeztetniük (kiáltó kövekként) a kijelentés ködbe veszett igéire és etikai konzekvenciáira.

Lassan már hozzászokunk, mint a jégveréshez, hogy hazánk közszolgáló keresztényei évről évre zajos látványeffektusok kíséretében környékezik meg az államháztartási aranyborjút. A lózung mindegyre azonos: kell a pénz, mert vár rájuk a közegészség, a köztanítás, az állítólagosan megromlott erkölcsű társadalom mentális reparálásának közmagyarsági feladata. Meg-megújuló rohamokban hasonló közbohóckodásoknak lehetünk tanúi akkor is, amikor a feudális-nyárspolgári erkölcs és szokásrend erényöveinek lakatjait hallják recsegni, vagy éppen veszni látszanak a horthysta emlékektől penetráló missziós ábrándok a nemzetbálvány kultikus testének határon túli expanziójáról. A náció mint alapszentség előtti kollektív teológiai katatónia folytán egyházi ember e honban szívesen hiszi, hogy létezik olyan, mint nemzetkereszténység, és különös meggyőződéssel vallja azt is, hogy kereszténykedés és jobboldali értékrend - aktuálisan a balkáni fajtából - sziámi ikrei egymásnak. Hitének pompás gyümölcse például, hogy megtiszteltetésként eleválja - templomának megszentségtelenítése árán is - szószékre a spirituális paráználkodás Vasárnapi Újság fedőnevű bordélyházát látogató álmessiást, a szabadidős Polgár-Izgatót.

A magyar keresztény papi és egyházi társadalom intézményes valósága elemi erejű, spontán felháborodás keretében még egyszer sem emelte fel tiltakozó, óvó szavát a rendszerváltás óta felerősödő cigányellenesség (legfrissebb példaként lásd a szegedi bírói gondolatot), másságellenesség és zsidózás kruciális teológiai-társadalmi kérdéseiben. Manapság pedig már egyenesen ott tartunk, hogy az antiszemita kocsmahangulat közéleti kristályosodási pontjává egy református pap és egy református egyházközség vált. A közvetlenül illetékes egyház, a társegyházak, a kereszténység intézményes közegei - a közpénzes erkölcsnemesítők! - ugyanakkor jó szokásukhoz híven ebben az ügyben is lapulnak. (Akik református közegből itt komor tekintettel Voltaire-re asszociálnának, idézzék fel magukban, miként áldozta "be" zsinatunk egy szektás-populista huszárvágással - a nyílt és becsületes beszédre való képtelenség fenyegető skandalumának elkerülésére - az egyház önértelmezéséhez szervesen hozzá tartozó közéleti szerepvállalás princípiumát.)

Jó ideje szomorúsággal látjuk, hogy a Budapest Szabadság téri Református Egyházközség miként válik a kulturális és teológiai bűnözés bázishelyévé. Ennek ellenére sokan reménykedtek abban, hogy principiel a Seregek Urának titkával állunk szemben, aki magát megalázó (kenotikus) állapotban hosszan tűr, míglen a közösséghez tartozó igazak erőre kapnak, és megtisztulva az idegen kovásztól, nem nyújtanak tovább menedéket hungaronáci páterüknek és a tarnopolos gazság igéit hirdető Pannon Rádiónak. Néhány héttel ezelőtt azonban szodomai fázisba lépett az eklézsia romlása. Az Isten szőlőjét megtipró krisztuskufárnak (lásd Jeremiás 12:10) a Magyar Fórum című újnyilas lapban adott nyilatkozata feltárta, hogy a teológiai züllés nemcsak egy klikkuralom következménye, hanem kollektív valóság a gyülekezetben. Nyilatkozatában ifj. Hegedűs elmondta, hogy egyházának idegen érdekek szolgálatába szegődött vezetősége által kikényszerítve "formálisan" lemondott ugyan MIÉP-párttagságáról, "informálisan" azonban továbbra is teljes erővel támogatja a pártot és vezérét. "Sőt - szól a hagymázas interjú fontos mondata - a nemzeti radikalizmust az engem lelkészi szolgálatomban marasztaló és mellettem mindvégig kiálló gyülekezetem [kiemelés: M. T.] hathatós eszközökkel segíti" - például azzal, utal rá külön nyomatékkal, hogy változatlanul helyet ad a szélsőjobb különféle fórumainak, köztük a pannon tivornya adó-vevőjének.

Ifj. Hegedűs Lórántnak természetesen van helye az Atyai Házban és az Isten Országában is. "Félelemmel és rettegéssel", de talán kimondhatjuk, hogy a felmentő ítéleten Isten ujja volt rajta. A történelem Uráé, aki megtérő bűnösként továbbra is várja vissza a megtévedt gyermeket az atyai hajlékba. Most még szomorúság van a mennyben, mert e fiatalember az Örökkévaló tisztelete helyett a buta nemzetbálvány kótyagos rikkancsává vált. Az ítélőtábla döntése azonban reményt keltő. Elítélő esetben ifj. Hegedűs könnyebben eshetett volna áldozatául a magát világosság angyalává maszkírozó Sátán hitető beszédének, elhivén azt, hogy minden vétken túli mértékben bűnhődik; ahogy a szívéhez közel álló kereszténységidegen Himnusz mondja: múltért és a jövendőért. Jó, nagyon jó, igazi kegyelmi ajándék, hogy a törvény leheletfinom falat sem emel ifj. Hegedűs Lóránt megtérése elé. Nem menti fel őt a megbűnhődött bűn(telenség) csalfa érzetének hitetésével, nem keményíti meg őt az önigazságban, nem akadályozza meg annak a belátásában, hogy szabad akaratból, tiszta beszéddel, krisztusi indulattal kell megkövetnie nemcsak a zsidóság egészét, de mellettük külön is azoknak a Galíciából és máshonnan Magyarországra érkező, és általa galád módon megsértett testvéreinek az emlékét, akikben az ország keresztényei annak idején nem tudták felismerni Jézus arcát. A fajprófétai "galíciai jöttmentek"-ezés szégyenletes történetével ugyanis elválaszthatatlanul egybetartozik immár a Soá magyarországi eseményeinek prelúdiuma. Az a szomorú eset, amidőn három évvel a német megszállás előtt, minden külső kényszertől mentesen, sőt a német katonai hatalom határozott ellenkezése mellett a magyar kormányzat Kőrösmezőn keresztül deportálta a szitokszóval galiciánereknek titulált zsidók tízezreit az ukrajnai hadműveleti területekre, ahol nagy többségüket - például Kamenyec-Podolszkban - brutális kegyetlenséggel lemészárolták.

A felmentő ítéletnek Isten kegyelmi szándékát tükröző jelei azonban leginkább abban láthatóak meg, hogy minket segít visszatartani a szólásra való restség bűnétől. Segít megújítani bennünk az erős lelket (Zsoltárok 51:12.) annak szeplő nélkül való képviseletére, hogy a zsidózó, rasszista és másságellenes retorikában nem lehet pardon. Éspedig annak jog által kezelhetetlen kígyónyelvű változatában sem! Segít annak a tudatosulásában, hogy a polgári jelzőre valóban méltó jóérzésnek, elsősorban is a társadalom erkölcsi tekintélyű ágenseinek, köztük jeles helyen az egyházaknak, papjaiknak kell megalkuvást, kétfelé sántikálást nem ismerő tántoríthatatlansággal olyan légkört teremteniük, amely hatástalanítja az elvetemültség retorikáját és rétorait.

Majsai Tamás
teológus