Először gyermekkorom csupa várakozás karácsonyainak emlékképei jelentek meg lelki szemeim előtt, majd a korábbi rítusok, amikor Alexandriától Britanniáig birodalomszerte - és azon túl a "barbárok" is - megünnepelték a Legyőzhetetlen Napot, a leghosszabb éjszaka után biztosan Visszatérő Fényt.

Volt mit ünnepelni: nagy megnyugvást hozott a felismerés, hogy a kiszámíthatatlan, de mindig elmúló özönvizek, földrengések, tűzokádó katasztrófák mellett a természetben megbízható ciklusosság is működik: a dermesztő tél után a tavaszkezdetet mindig termékeny nyár követi. Olyannyira, hogy rítusaink idővel már nem is a fényt csalogatták viszsza, hanem biztos visszatérését ünnepelték. Már fel sem áldoztak érte szüzeket, sem rabságba ejtettek százait.

Mennyei megnyugvás ringatott álomba: talán alábbhagyna, netán meg is szűnne az állandó küzdelem a hatalomért, ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy akkor is eljön majd "a mi időnk", vagyis lejár az ő idejük, ha mit sem kell tennünk eljöveteléért. Amiképpen semmit sem kell tennünk a napok hosszabbodásáért. A jobbrossznak nem kell többé attól tartania, hogy a balrossz bebetonozza magát, és az ő tavasza soha többé nem jön el. Álmomban eljött az önjáró uralomváltás korszaka, amelyben a pártok vezérei nem áldoznak fel többé senkit és semmit hatalomvágyuk oltárán, hiszen biztosra vehetik, hogy legkésőbb négy év múltán ismét eljön az ő napjuk. Az ellenzék mindent megtesz, hogy segítse a kormányt programja megvalósításában, és lelkesen tervezi, miként építi majd arra a magáét az ő "szezonjában".

Bal-jobb, bal-jobb: Jákob lajtorjáján majd egyre feljebb hágunk az isteni szeretet megjövendölt és egyre terebélyesedő országa felé. Álom, álom - a hihetetlenbe kapaszkodó hívők álma…

S mintha mindegy lenne a bal-jobb, avagy jobb-bal.

Vajon nem lesz halálosan unalmas, ha senki sincs, akinek érdeke mindenbe belekötni? Gúnyolódni. Rágalmazni. Gyűlöletet szítani. Mi is történne, ha nem ébrednénk például arra, hogy X. miniszter valahai ügyvédi irodája tulajdonosának másik irodaházában korábban szintén irodát bérlő ügyvédkolléga anyósa érintett a gyermekkori barátnője érintettségében…

Na és a fergeteges kampányok? Miről szólnának az egymásra licitáló ígéretek hazugságversengések nélkül?

Aggályoskodó kérdéseimre kedves kisvároska fellobogózott, virágfüzérekkel, léggömbökkel díszített főtere jelent meg álmomban. Ijedtemre az összegyűlt tömeg kellős közepén találtam magam, de senki sem sípolt, kerepelt. A dobogó felől kellemesen zengő, barátságos hangra lettem figyelmes: "Hölgyeim és uraim, kedves buddhista-, mohamedán-, zsidó- és kereszténydemokrata polgárok és szeretett idegenek! - a kék és zöld jelvényt viselő szónok körülnézett, majd a mellette álló, vörös kitűzőt viselő, idősebb ősz hölgy felé fordulva folytatta: "Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a miniszterelnök asszony személyesen jött el körünkbe, hogy figyelmükbe ajánlja szerény személyemet, aki négy éven át a parlamenti patkó másik oldaláról támogattam a miniszterelnök aszszony fáradhatatlan szolgálatát népünk anyagi gyarapodása, szellemi felemelkedése és kulturális gazdagodása érdekében."

Riadtan ébredtem fel: mi lesz képviseleti demokráciánkkal, ha ezek a parlamenti patkó két oldaláról így összemutyiznak? Ki ellenőrzi a kormányt, ha az ellenzék képviselője támogatja a miniszterelnököt lelkesen méltatott törekvéseiben? Talán megegyeztek pártjaik, hogy kimerítő, lejárató kampányok helyett négyévente átengedik egymásnak a kormányzást? Anélkül, hogy egymásra uszítanák a vérebeiket?

De akkor mi lesz velünk? Szerepünket vesztjük mindannyian, akik mégiscsak a demokrácia letéteményesei vagyunk négyévenként leadott szavazataink által. Nincs valami középút? Jobb annál, amely most megutáltatja velünk a politika egész világát? Amelyből a gyűlölködés leszivárog népünk minden rétegébe?

Churchill szarkasztikus, szivarfüstös szavai jutnak eszembe: a demokrácia a legrosszabb államforma, kivéve az eddig kipróbált összes többit. Persze ő nem láthatta, mire leszünk képesek mi, magyarok, amikor fél évszázad diktatúrái után magunkra szabadítjuk a demokráciát. A koholt vádak, a gyűlöletszítás, a kereszténység megcsúfolása, Jézus tanításának meggyalázása… Nem túl nagy ár mindez - ezért a demokráciáért?

Persze jobbra is képesek lehetünk. Ki tudja, talán elsőkként a világon akár ki is alakíthatnánk a konszenzuális demokráciát - álmodom tovább karácsonyi álmom. A demokráciának, népuralomnak nevezett, a nép nevében fölötte hatalmat gyakorló, a népet orránál fogva vezető mai államforma helyett miért ne tehetnénk meg mi - innovációsalkotó képességünkre jogosan büszke magyarok - az első lépéseket a "demophilia" felé vezető úton: a szeretetköteléken alapuló társadalmi és közigazgatási rendszer, a megjövendölt isteni szeretet országának államformája felé vezető úton.

Utópisztikus álmok ezek? Igenis meg nem is: az utópia nemcsak jobb jövőre vágyó álom, hanem eszköz a jelen legelviselhetetlenebb hibáinak a felmutatására. A demokrácia ugyanis nem kötelez arra, hogy négyévente egymásnak essünk. Már sokan vagyunk torkig mindkét oldal a választások között sem felhagyó, egymást és egész országunkat lejárató, véget nem érő választási kampányával. Meg a kereszténységet lejárató, magukat keresztényeknek vagy legalábbis a kereszténydemokrata néppártokhoz tartozóknak nevező politikusok és félrevezetett híveik gyűlöletbeszédével. Mintha sosem hallották volna a Jézus-követők üldözőjéből a keresztény vallás megalapítójává lett Saulusz-Paulusz szavait: "Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék." Vagy éppen Jézusét: "Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az."

Mit tehetünk? Menjünk ki az utcákra, miként eminens filozófus-publicistánk biztat?

Szálljunk szembe józan érvekkel - s ha nem megy, hát eréllyel - a szólásszabadságot síppal-kereplővel elfojtó radikális pártharcosokkal. És ott, az utcán ki lesz a győztes? Az, aki forróbban tüzelheti fel híveit. Márpedig százszor annyi erőt ad a hazug vádakkal szított gyűlölet, mint érveivel a józan ész vagy a megértésből fakadó szeretet.

Ne menjünk ki az utcára, mondom én, hanem nyissuk meg otthonaink ajtaját olyan tágra, hogy betérjenek hozzánk olykor-olykor páran azok közül is, akik nem mindenben értenek velünk egyet. Így talán lassan betemethetjük a ma még reménytelenül áthidalhatatlannak tűnő árkokat, és nem nehezen betartható parancsnak tartjuk a Teremtő Mózes által tolmácsolt szavait: "…szeresd felebarátodat, mint tenmagadat...", hanem felleljük bennük a boldogulásunkhoz, boldogságunkhoz vezető legfontosabb útmutatást és a nyájukat őrző héber pásztorokhoz kétezer éve intézett angyali üdvözletet: "Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és békesség e földön a jó akarat embereinek!"