Minden demagógia nélkül, egy új magyar film bemutatója: ünnep. Különösen akkor, ha elsőfilmesről van szó. Oláh J. Gábor Rap, Revü, Rómeó című alkotása most került a mozikba, mégpedig - ugyancsak ritkaság játékfilmnél - Gálvölgyi Jánossal az egyik főszerepben. Gálvölgyi Dodi bácsit, a nyolcadik kerületi kiskirályt játssza, aki - életműve betetőzéseként - szórakozóhelyet nyit, a Revü bárt. Ide szerződteti le a Kalányos Rap team nevű romaegyüttest, illetve maga mellé veszi unokaöccsét, Rómeót, akit a most debütáló Csányi Dávid játszik. Az utcában kínai bolt is nyílik, melynek tulajdonosának lányával Mai-Liennnel (Nguyen Ha Phuong) Rómeó szerelembe esik. Az érzés kölcsönös. És máris a Budapesten, a Józsefvárosban vagyunk: a XXI. század elején. Gálvölgyi Jánossal - miután a hét minden napján saját televíziós show-ját forgatja, és/vagy a Heti Hetes felvételén ül - mi sem természetesebb, hogy egy könyvbemutatón találkoztam. A sajátján. A kötet címe: Szeretem a focit.

- A legkülönfélébb emberek, akiknek egyébként nem kenyerük az írás, gyakran éreznek késztetést arra, hogy papírra - is - vessék gondolataikat. Ennyi pluszt jelentene, ha az embernek "van egy könyve"?

- Én életemben egy novellát, vagy egy verset nem írtam… Bennem nem volt ilyen belső kényszer: inkább a szükség hozta úgy, hogy rendszeresen írni kezdtem, amikor erre megkértek. Az egykori - rövid időt megélt - Délutáni Kurírból L. Réti Anna hívott föl egyszer: "János! Tud maga írni?" - kérdezte. "Írjon nekünk valamit." Nem vettem komolyan addig, amíg újból jelentkezett és kérte a kéziratot. Másnapra. Egész éjszaka töprengtem, hogy akkor mégis miről kellene nekem írnom? Végül is öt nőtípusról írtam le a gondolataimat, ami tetszett a szerkesztőségben. Így kezdődött, mint ahogy a Vasárnapi Hírekbe is megrendelésre készül a Kedves naplóm! sorozat. Az más kérdés, hogy tanult szakmám a nyomdai fényképészet, így külön örömet jelent egy könyvet - bármilyen könyvet - kézbe venni, megszagolni, tapogatni, és persze olvasni. Ha még az is rá van írva a fedelére, hogy Gálvölgyi János, az külön öröm, mert mégiscsak marad valami egyszer utánam.

- Ezek szerint nem tartozol azok közé, akik a reggeli kávé mellett az internetre kattannak rá: mit írnak a lapok…

- Annál is inkább nem, mert nincs internetem, és az újságot ugyanúgy szeretem kézbe venni, kinyitni, mint egy könyvet. Azt már nem szeretem, ha valaki előttem kinyitotta: ez egy mánia. És hülye vagyok, mert naponta öt-hat napilapot veszek. Mindennap megfogadom, hogy másnaptól mégsem, de ez a luxus az életemben. Amíg megtehetem, ez már így marad. Született adottságom - szerencsére -, hogy gyorsan olvasok. Ha olyanról van szó, amit információ miatt olvasok. Élvezetből olvasni: Márait, Bächer Ivánt, Krúdyt persze egészen más.

- Egy kollégád - Kulka János - ugyanitt nyilatkozta pár hete, hogy azon veszi észre magát: átlapozza az újságok első két oldalát, a napi politikát. És te?

- Nyolcvankilencig csak a hátsó oldalakat, a sportot, miegymást olvastam. Akkor született önálló estem a Mikroszkóp Színpadon Én összeféltem magam címmel, amikor Marton Frigyes valósággal parancsba adta, hogy mindennap el kell olvasnom mindent - a tévé és a rádió mellett -, hogy este tudjak az eseményekre reagálni a Mikroszkópon. Akkor lettem megmérgezve. De ma már… Egyetértek Kulkával. Nem változik semmi. Az ember ebbe belefásul, megcsömörlik…

- Hogy lehet így beülni hétről hétre egy szatirikus politikai kabarénak indult műsorba?

- Nehezen. Nagyjából "kireagáltam" magam az elmúlt három évben. Csak a nevek változnak, a hülyeség marad. Sok vád is ér minket, hogy néha a dolog alpári, altesti… Csak a minket kritizáló jegyzetírók, újságírók közül kevesen tudják, hogy a Heti Hetes stúdiójában fizető közönség ül, akik jól akarnak szórakozni - köztük szerencsére sok normális ember, akik épp úgy nem törődnek a politikával, akiknek bizonyos politikai helyzetek, nevek nem mondanak semmit. Hála istennek! Én most március 15-én jutottam el oda, hogy a családommal fogtuk magunkat, elmentünk vidékre, ahol nem voltak tüntetések, nem mondtak butaságokat Petőfiről - sem -: gyönyörűen sütött a nap, békés, egyszerű emberek között voltunk. Olyan jó volt…

- Pár évvel ezelőtt - még Csiszár Jenő vezette a Heti Hetest - volt egy pengeváltás köztetek, amikor Csiszár játszotta Tímár Péter Vakvagányok című filmjének egyik főszerepét…

- Tényleg csak ugratás lehetett, mert Jenőt szeretem, a mai napig jóban vagyunk, de a csipkelődésben annyi igazság volt, hogy miután Csiszár nem végzett színész: miért is ne ő játszott volna filmben?

- Akkor mégiscsak fájt…?

- Nem, esküszöm, nem. Akkor már nem. Egy picit sem. A pályám elején, az első tíz évben viszont nagyon is fájt, hogy nem filmeztem, hiszen azért akartam - többek között - színész lenni, mert, amikor például az Alba Régia című filmet láttam, akkor úgy mentem a fal mellett, mint Gábor Miklós… Úgy sodortam papírból cigit, úgy szívtam, mint Jean Gabin… Az én gyerekkoromban még nem volt tévé és egy film tett egy színészt ismertté. Azért fáj a szívem, hogy Fábryval, Ranódival nem filmezhettem… Régebben volt egy családi szlogen nálunk, ha lefeküdtem aludni: "Csak a Fellininek vagyok itthon…"

- A Csinibaba után sem volt lebegtetve, hogy most beindul?

- Fel sem merült bennem. A Csinibabában mint reklámhordozó remekül működtem: tele volt minden újság azzal, hogy "Gálvölgyi első filmje"… Ugye tudjuk, hogy ma egy film költségvetésében mekkora tétel a reklám, a marketing…

- Tagadhatatlan, hogy a Rap, Revü, Rómeóban is húzónév vagy, de azért itt másról van szó…

- Igen, annál is inkább, mert a Csinibaba óta azért én kaptam forgatókönyveket és vissza is adtam, mert úgy éreztem, hogy a nekem szánt szerepeket más is eljátszhatta volna, mi több: el is játszotta. Egyszer én ajánlottam valakit, aki jobb volt egy figurára nálam. Amikor ezt a forgatókönyvet olvastam: még mindig nem az jutott eszembe, hogy Dodi bácsi az enyém, hanem a könyv maga imponált. Tetszett a sztori, és tetszett az ügy. Szépnek és valósnak tartottam a történetet. A mai napig nem kérdeztem meg egyébként Oláh J. Gábort, hogy miért rám gondolt, de, ha egy kicsit is sikeres lesz a film: megteszem.

- Hiszel abban, hogy egy film, ami ennyire "leképezi" a mai magyar valóságot, a "nyóckert", vagy egy roma bemondó, egy fekete focista - ez közelebb visz a toleranciához, az egymás megértéséhez?

- Igen. Én egy teljesen átlagos családban nőttem fel: apám tisztviselő volt, anyám ápolónő, de nálunk soha nem volt téma, hogy ki katolikus, cigány, zsidó… Hiszem, hogy egy ilyen film segít tudatosítani, hogy meg kell tanulnunk egymás mellett élni, mert sokan vagyunk, sokfélék… Hogyan lennénk mi már Európa, amikor a Hősök terének egyik felén sorok kígyóznak a Monet-kiállításra, a másik felén Árpád-sávos lobogók lengenek, és Szálasit éltetik. Dodi bácsi remek szerep, de ezen kívül azért is vállaltam, mert hiszem, hogy erősen szól valamiről és valami ellen, amiről és ami ellen most kell.