A klasszikus elmélet szerint a fény tulajdonképpen a térben simán terjedő, rezgésben lévő elektromos és mágneses mező. A hagyományos lencséknél a fény koncentrálásának érzékenységi határát a fény hullámhossza szabja meg.

A fényforrás közvetlen közelében azonban már nem ilyen egyszerű a kép, mivel e tartományban a fény sztatikus elektromos mezőt és mágneses teret is tartalmaz - ez a kihunyóban lévő "csillapodó tér". Ez azonban a fényforrástól alig néhány tucat nanométernyire már el is tűnik - ennek tulajdonítható, hogy a fizikusok általában nem is fordítanak rájuk figyelmet.

Egy angol fizikus szerint viszont a csillapodó terek hasznosíthatók. Feltéve, hogy sikerül egy olyan lencsét szerkeszteni, amely az eredeti fényforrást visszatükröző képet szolgáltat a csillapodó térről. Lényegében egy közel 40 mikron vastagságú, negatív dielekt-romos állandóval jellemezhető (mint az ezüst, amely a fény elektromos terét a többi anyagnál megszokottal ellentétes irányba téríti el) vékonyrétegfilmről van szó. A lencsének a fényforrás felé eső oldalánál az elektronok a csillapodó hullámra reagálva a potenciált helyileg megnövelve rendeződnek át az ezüstben. E potenciál áthatol a filmben, miközben a jel amplitúdója megnő, és a réteg másik oldalához érve egy új csillapodó teret hoz létre, ami végül is az eredeti fényforrás képét reprodukálja.

A brit kutató szerint elméletileg az ilyen hullám tetszőleges pontossággal fókuszálható, azaz így akár néhány nanométeres valódi kép is előállítható. Most az elmélet gyakorlati ellenőrzésén a sor.