A közeli hegyoldalra kaptató keskeny utca mélyén fából készített, játék traktor áll az udvar közepén. Átellenben kicsi torony, kalandos búvóhely gyermekeknek. A szobában újabb játékok fogadnak. Az ágyon plüsscsacsi, a sarokban mókás, lovaglásra kész kukac, a polcokon bábok, mesekönyvek, mesekazetták. Az ajtó melletti falon tábla. Sarkában színes rajz a napfényről. Marci utolsó ajándéka. Halála délelőttjén készítette az édesanyjának.

- Nem tudunk, és nem is akarunk megválni a tárgyaktól - kínál hellyel Zoltainé Csontos Ágnes, az édesanya. - Itt vannak a játékok, a szekrényben a ruhácskák. Ha főzök, szinte mindig eszembe jut, ízlik-e Marcinak, szereti-e Petra? Ők valóban itt vannak közöttünk.

Több mint egy évvel ezelőtt, 2000. április 9-én, egy vasárnap délután történt a tragédia.

Megcsörrent a telefon, érkezett a hír, hogy a gyermekekkel nagy baj történt.

Az édesapa, Zoltai Bence néhány nap múlva "két kicsi ember" címmel topicot nyitott az interneten:

"A két elütött gyermek apja vagyok, és el szeretném mondani nektek, hogyan történt minden.

Vasárnap délután mindig nagy a forgalom a 11-es úton Pest felé, jönnek haza az emberek a Dunakanyarból. Most is zsúfolt volt az út. A gyerekek nagymamája és nagynénje a Duna-partra indult sétálni Marcival és Petrával.

Marci négy és fél éves volt, nagyon okos kisfiú, tele huncutsággal. Külön kis világot épített fel magának élénk fantáziájában: az utóbbi időben azt játszotta, hogy ő griffmadár, farsangra is griffjelmezt készítettünk neki az oviba. Petra másfél éves volt, kedvességével, és azzal, ahogy odabújt az emberhez, mindenkit levett a lábáról. Már totyogva jött-ment ő is, mindenre fel akart mászni, és követte Marcit mindenhová a kertben, a lakásban. Nagyon szerették egymást, Petra minden reggel hamarabb ébredt Marcinál; amint kivettük az ágyból, tekert Marci mellé. Mindkét gyermekünk nehezen jött össze, nem csoda, hogy aztán egész életünk róluk szólt. Nap mint nap láttuk, milyen boldogok, milyen jó helyre születtek."

A nagyszülőktől örökölt kétszobás házrész hálószobájában ma is ott áll a gyermekágy. Az édesapa a tragédia utáni első percekben úgy érezte, itt nem lehet tovább élni, innen el kell menni. A menekülési kényszer gyorsan elmúlt.

- Aznap este megbeszéltük, hogy lesznek még gyermekeink - mondja határozottan az édesanya. - Mély álomba zuhantam. Három héten keresztül szinte magamhoz sem tértem, pedig gyógyszereket sem vettem magamhoz. Azóta ébren álmodom.

A balesetet átélt nagynéni, Csontos Beáta, az édesanya húga azonnal tudta, hogy nincs tovább. Szinte szó szerint ugyanúgy idézi vissza a szomorú élményeit, ahogyan az interneten is olvashatták az emberek:

"A főúthoz leérve a két felnőtt megállt a zebránál, nem akartak addig átmenni, amíg a zebra után közvetlenül álló busz el nem megy, hiszen láthatták a jobbról jövő autókat. Balról, mint már írtam, folyamatos volt a kocsisor, a busz miatt lassítottak, és 20-30-cal haladva kerülgették ki. Eközben Visegrád felől nagyon gyorsan jött egy Volvo, amit egy 30 körüli ír vezetett. (Hátul egy nő és a gyerekülésben egy kisgyerek ült.) Egyik arra járó elmesélte, hogy már legalább egy kilométeren át előzgette a kocsisort, ha jöttek szembe, be-bevágódott egy résbe. Közeledve a buszhoz látta, hogy nem tud továbbmenni, és talált egy kis rést két kocsi között. Ugyanazzal a lendülettel azonban továbbvágódott jobbra, a járda felé. A járda alig pár centi magas ott, felszaladt rá, kidöntött egy közlekedési táblát, 20-30 méter után átment egy kereszteződésen, ami már közvetlen a zebra és a buszmegálló előtt van, és kidöntött egy másik táblát.

A gyerekek a járda közepén voltak, Marci a kocsi felől, Petra a babakocsiban, beszíjazva. A felnőttek a járda melletti alacsony kőfal tövében vártak, a nagymama fogta a babakocsit. A száguldó autót nem is vették észre. A Volvo elütötte a gyerekeket, akik vagy tíz métert repültek. Petra kirepült a babakocsiból. Mindketten azonnal meghaltak."

- Csak annyit vettem észre, hogy jön egy sötét autó - mondja a nagynéni. - Éreztem, hogy mindennek vége. Néhány perc múlva tértem magamhoz. Láttam egy embert. Elkértem a mobiltelefonját. Hazaszóltam. Csak később tudtam meg, hogy a telefonos ember vezette a Volvót.

"Nagyon gyorsan odaértünk - olvasom az édesapa internetes levelét. - A mentősök már ott voltak, próbálták a két gyermeket újraéleszteni. Mindent megtettek, nem tudhatták, hogy szinte mindenük megsérült, és már nem volt tovább. A halált a kiérkező helikopteres orvos állapította meg. Életünk értelme, két kis apróság ott volt a karjainkban, és semmit nem tehettünk értük."

A rendőrség helyszíni vizsgálata során kiderült, hogy a Volvót Tobin Ciaran Francis, három esztendeje Magyarországon élő ír állampolgár vezette. A férfiról - szondázás után - megállapították, hogy nem fogyasztott alkoholt. Emiatt nem kötelezték vérvételre.

Jelentkezett valaki, akit néhány perccel korábban, a közelben megsuhintott a tragédia:

"Azon a napon a rám bízott gyermekekkel, hat-hét évesekkel egy faluval előrébb, szintén egy buszmegállóban vártuk a buszt. Az autó elment előttünk is. Napokig nem tértem magamhoz." (kicsi emma)

Megszólalt az araszoló kocsisor egyik tagja is:

"Akkor én is a Pest felé tartó kocsisorban voltam, és nem egy felelőtlen autóst láttam, akik a tömeget előzni szándékozván, a járdára hajtottak fel és úgy haladtak akár több száz métert is. (kerekperec)

Egy másik levelező így idézte vissza azt a délutánt:

"Én csak az eredményt láttam. A lezárt utat, a kilométeres kocsioszlopot, a mentőhelikoptert. Pont akkor mentünk Visegrádra. Terelőúton tudtunk továbbmenni. Több kilométeres volt a kocsisor a szembejövő sávban. És jöttek. Gyorsan. Nagyon gyorsan." (eomer)

Akadt, aki a balesetet okozó ír férfiról korábban is hallott már:

"Két család ment tönkre egyetlen borzalmas felelőtlenség miatt. A környezetemben ismerik az ír fickót is, és azt mondják, hogy rendes pali, nagyon normális család volt az is. Állítólag valami baj volt a feleségével, azért rohant. De akkor hívhatott volna inkább mentőt. A gyerekeket senki nem adja vissza." (Pirítós)

A helyszíni szemlén a gázoló férfi nem mondta, hogy a felesége orvosi segítségre szorul.

A szentendrei rendőrkapitányság 2000. augusztus 8-án továbbította a nyomozati iratot a Pest megyei ügyészségre, ahonnan a vádirat 2000. szeptember 4-én érkezett a Budakörnyéki Bíróságra.

A dr. Kuti Zsuzsanna főügyészségi tanácsos, csoportvezető ügyész által aláírt vádirat - többek között - a következőket állapítja meg:

"Az igazságügyi orvos szakértői vélemény szerint Zoltai Márton halála a baleset során elszenvedett, súlyos sérülések következtében kialakult traumás sokk miatt, azzal egyenes oksági összefüggésben állott be.

Zoltai Petra halála az elszenvedett balesettel szintén egyenes oksági összefüggésben, koponyatörés és agyroncsolás miatt állott be.

A baleset azért következett be, mert a vádlott megszegte a KRESZ 25. § (l) bekezdésben és a 26. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt közlekedési szabályokat.

A leírt tényállást a helyszíni szemle jegyzőkönyvvel, a fényképekkel, a boncjegyzőkönyvekkel, a tanúvallomásokkal és a szakértői véleményekkel bizonyítom.

E tényállás alapján Tobin Ciaran Francist vádolom a Btk. 187. § (1) bekezdésbe ütköző és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétségével."

A vádirat megismerésével együtt jutott tudomásomra, hogy a gépkocsi műszaki állapotát felmérő vizsgálat során nem találtak olyan hibát, amely a balesetet okozhatta volna.

Az ügyész által meghatározott paragrafusok alapján egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés róható ki.

Közben megmozdult a virtuális valóság is. A "két kis ember" topicra sorra jelentkeztek be az ismeretlen együtt érzők.

"Veletek érzek nagyon!" (Calliope)

"Nagyon, nagyon sok erőt kívánok Nektek." (berku)

"Ha tudunk valamiben segíteni, szólj!" (runaway)

"Csak ülök, és nyelem a könnyeimet." (salk)

"Csak ülök, és nézem a monitort. Nem tudok mit mondani." (Urby)

"Együtt érzek Veletek, és szeretlek Benneteket az erőért, amit mutattok!" (Gini) - jöttek, jöttek a vigasztaló sorok.

-Sok erőt ad, hogy ennyien megszólítottak minket - mondja az édesanya. - Az emberekben valóban van szeretet.

Ül mellette a húga. A még hajadon hölgy egyszerre volt nagynénje és szinte testvére a gyerekeknek.

- Csupán az édesanyámból nem múlik az önvád - szólal meg nyugodt, kiegyensúlyozott hangon a testvér, akinek szinte a keze közül repültek el a gyerekek. - Soha, egyetlen szóval sem vádoltuk egymást. Valójában az ír emberre sem gyűlölettel, hanem keserűséggel gondolok. Ha tudom, ha rájövök, ott a helyszínen, hogy ő vezette a kocsit, akkor sem bírtam volna mit mondani neki. Ha nekimegyek, nem elégtétel, nem nyugtat meg. Nekünk magunkban és az ő emlékükben kell keresnünk a nyugalmat.

A gázoló soha nem kereste meg a családot. A temetésre koszorút küldött, azóta semmit nem tudnak róla. Az ír nagykövetség részvéttávirata viszont megérkezett.

- Mi sem kerestük soha - szólal meg az édesapa. - Mit kérdezhetnék tőle? Nem akarom megismerni.

Tobin Ciaran Francis, ír állampolgár útlevelét először bevonták, majd később visszaadták neki. Tavaly ősszel, családjával együtt elutazott Magyarországról.

Három ügyvédje közül az egyikkel telefonon beszéltem. Ő elutasította a kérést, hogy kapcsolatot teremtsek védencével.

Hosszas kutatás nyomán bukkantam rá egyik volt munkatársára, egy pénzintézet jogászára, aki a mai napig kézben tartja az ír férfi magyarországi levelezéseit. Ő is elutasította kérésemet, amikor Tobin Ciaran Francis telefonszáma vagy e-mail-címe felől érdeklődtem. Arra viszont vállalkozott, hogy továbbítja a levelemet.

Az angol és magyar nyelven megfogalmazott kérdések így hangzottak:

Miként emlékezik vissza a balesetre?

Ön szerint műszaki hiba, vagy az ön figyelmetlensége okozta a balesetet?

Szándékában áll-e megjelenni a bírósági tárgyaláson?

Számít-e valamilyen büntetésre?

Szándékában áll-e az elhunyt gyermekek családjának valamilyen kárpótlást adni?

A kérdések elküldését követő hatodik napon a közvetítő jogász telefonon hívott.

- Tobin Ciaran Francis úr felhatalmazása nyomán csak annyit közölhetek, hogy a folyamatban álló ügyről nem kíván nyilatkozni - kaptam az elutasító választ. Amikor kísérletet tettem, hogy megtudjam, vajon önként vagy mások tanácsára utazott haza az ír férfi, végleg megszakadt a beszélgetés, mondván, hogy semmilyen információ nem adható ki.

A baleset óta eltelt egy év. Karácsonykor a család összejött Leányfalun. Nem állítottak karácsonyfát, és nem ajándékozták meg egymást.

Zoltai Dénesné, az elhunyt gyermekek nagymamájának fájdalma semmit nem enyhült.

- Nincs bennünk bosszúvágy. Nem táplálunk magunkban gyűlöletet. Nem értjük, miért húzódik a tárgyalás kitűzése - töpreng. - Azt ígérték, tavaly októberben kezdődik. Érthetetlen a vontatottság. Más esetekben lényegesen gyorsabb a bíróság. Nem fogadható el a magyarázat, hogy leterheltek a bírák. Bizonyára az az ember is fölkészült már a büntetésre. Nekünk még sem ez a fontos, hanem, hogy jussunk már a végére. Biztos vagyok, hogy megnyugodnánk. Elmondhatatlan terhet kell így elviselni. Féltem a menyemet és a fiamat. Hogyan készülhetnek újabb gyermekáldásra, amíg nem zárták le az ügyet?!

- Azért is szólalunk meg, hogy figyelmeztessük az embereket - teszi hozzá Zoltai Dénes, a nagypapa. - Neveléssel, tanítással töltöttem az életemet. Bízom benne, hogy a mi tragédiánk másoknak okulásul szolgál.

Az évfordulón sok ismeretlen barát jelentkezett ismét az interneten:

"Nemrég olvastam végig az egész topicot, immáron úgy, hogy egy kisbaba növekszik itt a pocakomban. Megsirattam újra a két picikét, és csak remélni tudom, hogy a szüleik meg tudnak birkózni az elvesztésük súlyával." (csepp)

"Sokat gondolok Rátok az elmúlt hetekben." (szervező)

"Egy évvel ezelőtt is végigkönynyeztem ezt a topicot, most megint könnyek gyűltek a szemembe. Viszont ezek már a felháborodás és a tehetetlenség könnyei is. Nem igaz, hogy nem tudnak csinálni semmit se!" (BluBird)

A Zoltai szülők jogi képviseletét ellátó Tóth István ügyvédtől megtudom, a balesetet elkövető ír férfi állítólag jelezte: kész a tárgyalásra. Időközben, az ügyvéd, a család megbízásából kártérítési igényt nyújtott be a gépkocsit biztosító társaságnál. A Providencia arcpirítóan alacsony összeg kifizetésére tett javaslatot.

- Nincs szükségünk pénzre - mondja Zoltai Bence. - A gyermekeink életét nem lehet megfizetni. Szándékunkban áll viszont segíteni másokon. Amit kapunk, az utolsó fillérig olyan célra ajánljuk föl, amivel segíthetünk a balesetet szenvedett gyermekeken, esetleg javíthatjuk a megelőzés esélyeit. Nincs például a Dunakanyarban olyan speciális mentő, amellyel gyermekeket lehet szállítani. Vagy fölszerelhetnénk a pénzből egy rendőrségi autót, traffipaxszal. Választhatunk gyermekeket segítő alapítványok közül is. Ha valami értelmet keresünk Marci és Petra halálában, csak így tehetünk.

"Köszönöm, hogy sokan kifejeztétek részvétetek, ismeretlentől-ismerőstől jólesik. Azért azt fontos tudnotok, hogy nem azzal a szándékkal írtam le az eseményeket (nem volt könnyű), hogy magamat sajnáltassam. Inkább azt szeretném elérni, hogy néhányunkban megfoganjon a gondolat, nem úgy vezetünk, nem úgy élünk, ahogy kellene." - szólt az édesapa levele az internetes baráti körhöz.

Ezek után érdeklődtem a Budakörnyéki Bíróság elnökhelyettesénél: mikorra várható a tárgyalás kitűzése? Dr. Csefkó Zsuzsanna tájékoztatott, hogy sajnos rendkívül sok halálos közúti baleset ügye kerül eléjük, emiatt telik hosszú időbe a per elindítása. Tudomása szerint az ügy tárgyalását júniusra tűzték ki.

Hideg tavaszi estén lassítok Leányfalun a Móricz Zsigmond út és az Erkel Ferenc utca kereszteződésénél. Friss a virág az apró levelű Ginkgo biloba védőkerítésén. Ez a távol-keleti, ősi fajta túlélte a jégkorszakot is.