Az integráció alapjait lefektető Schuman-nyilatkozat május 9-i évfordulója (amit az 1985-ös milánói csúcstalálkozó óta hivatalosan Európa napjaként tartanak számon, s amit az uniós "alkotmány"-tervezet immár szerződésileg is ekként rögzít), mindenképpen remek alkalom arra, hogy felelevenítsük, mit is akartak, hogyan is akarták, milyen jövőképet hirdettek eredetileg az európai "ügy" jeles képviselői. Annál is inkább, mert ezek a mindinkább a múlt homályába vesző - esetenként szándékosan abban tartott - gondolatok napjaink legégetőbb kérdéseire adják meg a választ, és a jelenleg orvosolhatatlannak tűnő összuniós tehetetlenségből mutatnak kiutat.

Politikai Európa

Az alapítók elképzeléseiben nyoma sem volt azoknak a feloldhatatlan ellentmondásoknak,  amelyek ma két szembenálló táborra osztják az uniós tagállamokat. Schuman, Monnet, Adenauer és társaik minden bizonnyal forognának sírjukban, ha látnák, hogy a politikai integrációs célkitűzésükhöz általuk kitalált eszközt (ti. a gazdasági integrációt) egyesek célként állítják be, s megpróbálnak úgy tenni mintha az "egyre szorosabb unió" netovábbja egy jól szervezett szabadkereskedelmi övezet lenne. Pedig amikor 1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter bejelentette javaslatát a Szén- és Acélközösség létrehozásáról, nehezen fogalmazhatott volna világosabban: "Európa nem fog egy csapásra, egyszeri átfogó építkezésként létrejönni: olyan kézzelfogható eredményeken keresztül valósul majd meg, amelyek először tényleges szolidaritást teremtenek. (...) Ez a javaslat egy, a béke megőrzéséhez nélkülözhetetlen európai föderáció konkrét alapjait teremti meg".

A Schuman-nyilatkozat ötletének eredeti szülője, Jean Monnet, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy újra és újra tudatosítsa elképzelésének távlati ambícióit: "A közösségek cselekvésével párhuzamosan erősödnek majd meg és válnak mind kiterjedtebbé azok az emberek közötti kötelékek és az a szolidaritás, amely már ma kezd kirajzolódni. S akkor majd a kézzelfogható realitások teszik lehetővé, hogy kibontakozzék az a politikai unió, amely közösségünk célkitűzése - nevezetesen az Európai Egyesüt Államok". A Hatok (az alapító hat tagállam: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország) állam- és kormányfői 1969-es hágai nyilatkozatukban nyomatékosították ezt a perspektívát, amikor úgy fogalmaztak, hogy: "határozottan kinyilvánítják hitüket azokban a politikai végcélokban, amelyek megadják a Közösség teljes értelmét és valódi tartalmát".

Másfél évtizeddel később Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter mégis kénytelen volt arra figyelmeztetni, hogy "csak akkor sikerülhet megoldanunk a Közösségen belüli számos függőben levő problémát, és csak akkor leszünk majd képesek szolidárisan cselekedni a külpolitika terén, ha az európai integrációs folyamat politikai végcélja újra egyértelműen az európai cselekvés vezérfonalává válik". Ehhez képest ma az EU tagállamainak többsége - köztük régiek és újak egyaránt - nyíltan nem vallja magáénak ezt a vezérfonalat. Mint azt Prodi bizottsági elnök megállapította az ominózus iraki levélírások  kapcsán: "Nagyon szomorú vagyok, mert rá kellett jönnöm, hogy a jelölt országok nem értették meg az unió jelentőségét. Ez nem csupán egy gazdasági  és vámunió, hanem egy valódi unió, amelyben közös politikai sorsot vállalunk".

Független Európa

Az Amerikához fűződő viszonyt látva az alapító atyák valószínűleg abbahagynák a sírjukban való intenzív forgást és csak döbbenten, értetlenül merednének utódaikra. Egy örökkévalóság sem lenne ugyanis elég ahhoz, hogy megértsék: miként lehetséges, hogy a kontinensünket kiszolgáltatott, alárendelt helyzetben tartó hidegháború alatt ők és követőik összehasonlíthatatlanul határozottabban álltak ki az önálló, teljes értékű Európa mellett, mint teszik azt a bipolaritás béklyóitól megszabadult mai uniós vezetők.

1973 decemberében a Kilencek állam- és kormányfői (ekkorra csatlakozott már a Közösségekhez Nagy-Britannia, Írország és Dánia is) nyilatkozatot adtak ki "az európai identitásról". Ebben világosan megfogalmazták, hogy "A világban végbement változások és a hatalomnak és felelősségnek egészen kevés nagyhatalom kezében történő növekvő koncentrációja megköveteli, hogy Európa egyesüljön és egyre inkább egy hangon szólaljon meg, amennyiben meghallgatásra akar találni és őt megillető világpolitikai szerepet kíván játszani. A Kilencek meggyőződése, hogy egyesülésük a nemzetközi közösség egészének előnyére válik, mert azáltal az egyensúly egyik elemét és az együttműködés egy pólusát képezik minden nemzet számára. Az Egyesült Államok és a Kilencek Európája között fennálló szoros kötelékek (...) semmit nem változtatnak a Kilencek azon elhatározásán, hogy eredeti, mással össze nem téveszthető entitásként lépjenek fel".

Két évvel később Leo Tindemans hivatalban levő belga miniszterelnök kollegái felkérésére egy beszámolót készített, amelyben hasonló szellemben, még egyértelműbb következtetéseket vont le. A hidegháború átmeneti enyhülési időszakát kihasználva a Tindemans-jelentés minden korábbi megnyilvánulásnál világosabban fogalmazott: "Európának el kell kerülnie az elszigetelődést, az őt a történelem margójára száműző magába zárkózást éppúgy, mint az alárendelődést, a szoros függőségi helyzetet, ami megakadályozná abban, hogy saját hangját hallassa. Ismét önmaga sorsának irányítójává kell válnia. Az egyszerre szövetséges, partner, ám egyúttal vetélytárs Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok óriási kérdéseket tesznek fel az Európai Unió számára. Annak szüksége, hogy Európa egy hangon szólaljon meg az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyában, az európai integráció egyik mély mozgatórugója. Olyan kapcsolatokat kell kialakítanunk, amelyek az egyenlőség elvén alapulnak, mentesek mindennemű alárendelődési gondolattól; továbbá egyszerre tükrözik azt, ami közös alapértékeinkben, érdekeinkben és felelősségeinkben, valamint azt, ami eltérő a világ e két régiójának sorsában".

Másfél évtizeddel a bipoláris rendszer eltűnése után hiába várnánk, akár csak megközelítőleg ambiciózus megfogalmazást uniós szinten. Most, amikor a kiszolgáltatottság megszűnt, amikor "a hatalomnak egészen kevés nagyhatalom kezében történő koncentrációja" korábban elképzelhetetlen monopolhelyzethez vezetett, s amikor minden eddiginél nagyobb szükség lenne "az egyensúly elemére" a nemzetközi kapcsolatokban: nos, az EU-tagállamoknak az integráció "mély mozgatórugóival" kapcsolatos megosztottsága éppen most ítéli tehetetlenségre az uniót.

Voluntarista Európa

És ez az, ami alighanem végképp kétségbeesésbe sodorná az alapító atyákat: tudniilik amikor azzal szembesülnének, hogy utódaikban még annyi kurázsi sem maradt, hogy felvállalják saját ellentmondásaikat. Még arra sem képesek, hogy a készen kapott gondolathoz-módszerhez-perspektívához ragaszkodók egyértelműen kövessék saját irányukat, az azzal egyet nem értők pedig éppolyan nyíltan képviseljék egyet nem értésüket. Ehelyett arra fecsérlik energiájukat, hogy mindenféle retorikai fordulatokkal a legkisebb közös nevező szintjére redukált "ambíciókat" és silány látszateredményeket igyekeznek úgymond előrelépésként ünnepelni. Igaz, a kézenfekvő megoldás csak a nagypolitika szintjén nem jut kifejezésre (ti. legfeljebb csak kontraproduktív módon, alkalmankénti fenyegetőzés formájában bukkan fel imitt-amott). Közben ugyanis az eredeti integrációs elképzelés hívei immár több mint egy évtizede ismételgetik-magyarázgatják a szándék és ambíció szerinti továbblépés tételét.

Valéry Giscard d'Estaing, az "alkotmányos" szerződés tervezetét kidolgozó Konvent elnöke, már a kilencvenes évek közepén a következőképpen fogalmazott: "Bár az Európa-térség megszervezése egybevág a politikai feltételeknek a kontinensünkön tapasztalható megváltozásával, ám nem felel meg az eredeti törekvésnek, ami egy Európa-nagyhatalom kialakítását célozta. Van-e arra esély, hogy ez az Európa-nagyhatalom megvalósuljon az Európa-térségen belül? Az első számú feltétel, hogy sokkal jobban tisztázni kell a dolgokat, és élesen meg kell különböztetni egymástól a két projektet. El kell fogadni a gondolatot, hogy a jelenlegi közösségi intézmények - a Tanács, a Parlament és a Bizottság, akár megújulva akár jelen formájukban - lesznek azok az intézmények, melyek az Európa-térség szintjén működnek. Ezentúl az ő dolguk lesz az Európa-térség jövőjének alakítása. Ellenben megszűnnek a további integráció eszközei lenni. (...) Úgy kell felfogni, hogy az Európai Unió "magja" nem valamiféle naptár alapján lesz meghatározva - tehát nem azok tartoznak hozzá, akik gyorsabban tudnak haladni, mint a többiek -, hanem szándék alapján: azok lesznek benne, akik elszánták magukat arra, hogy tovább mennek, mint a többiek. A "mag" csupán annyiban lesz bővíthető, amennyiben a benne részt nem vevő országok megváltoztatják az Európai Unióról alkotott elképzelésüket. Ha valaki nem tagja a "mag"-nak, az nem kirekesztés vagy alkalmatlanság következménye, hanem egy tökéletesen legitim választásé, ami a felvállalni szándékozott integrációs kötelezettség fokára vonatkozik. Ez nem egy kétsebességes Európa, hanem a differenciált politikai akaratok Európája".

Azoké a differenciált akaratoké, amelyek között nem kérdés, hogy az alapító atyák és az ő valódi örököseik melyik körbe tartoznának. Ha a többiek engednék őket továbbvinni, amit elkezdtek.

A szerző biztonságpolitikai kutató