Kocsiversenyekkel már az ókorban is szórakoztatták magukat az emberek, a magyar ügetősport boncolgatásához azonban nem kell ilyen messzire mennünk. Elég, ha a reformkorba ugrunk vissza, a cél a szokásos, a Hídember alsó széle-közepe. Gróf Széchenyi István 1818-ban ír először a lóversenyről, ám ami még fontosabb: neki köszönhetjük az egyik első, már-már az ügetőre kívánkozó sportteljesítmény megvalósulását. A gróf tíz aranyforintban fogadott Schaffer Jakab főhadnaggyal, hogy az nem ér be kocsijával Soroksár első házától a pesti sorompóig. Lényegtelen mellékszál? Apró kitérő? Az. Ám az ügetősport története tele van ilyen kitérőkkel. Hemzsegnek benne a grófok és főhadnagyok, örömlányok és pincérek, színésznők, tolvajok, drámaírók, ködlovagok, szerencsés kezűek és örök vesztesek, magyarok, osztrákok, angolok, németek, oroszok, és az egész körül ott kavarognak a fogadási szelvények cafatjai, hogy beborítsanak mindent.

Furcsa, de amíg a galopp szinte azonnal népszerűvé vált, addig az ügetőversenyeknek évtizedekig kellett várniuk a változásra. 1877-ben alakult meg a hosszú nevű A Lótenyésztés Emelésére Alakult Részvénytársaság, mely elérte, hogy a Városliget szélesebb utcáin tarthassanak kocsiversenyeket. Az első hivatalos futamot öt évvel később rendezték az akkori Tattersall területén. A pálya, mely kicsi volt, szűk kanyarokkal, a nevét az irigyei által csak Sánta Ördögnek hívott Richard Tattersallról kapta, a lókereskedőről, akinek unokája Széchenyi szakértője volt angliai lóvásárlásaikor. A megnyitón az igazi szenzációt a kétkörös Nemzetközi Díj jelentette, melyet egy Gray Salem nevű ló nyert Monarchia-rekorddal. A bajnok másnap is kitett magáért: egy óvatlan pillanatban kitört a versenypályáról, végigrohant a temető fala mellett, majd a Keleti pályaudvar előtti sokaságot elhagyva a Városligetbe vágtatott. Ott egy lovas rendőrjárőr vette üldözőbe. A korabeli beszámolók szerint vadnyugati jelenetek játszódtak le ezután az akkor még Városerdőnek ismert terület környékén, melynek végén Gray Salem az állatkert előtt megadta magát.

Volt azonban itt igazi vadnyugat is: még ugyanebben az évben egy valódi amerikai cowboy, bizonyos John F. Carver Cupid nevű ügetőménét vette meg Dessewffy Alajos gróf. Mert az ügető történetét már ezekből a nevekből össze lehetne állítani: Carveréből, Esterházy Miklóséból, aki a lótenyésztési rt. első elnöke volt, Deák Sándoréból, a kávéházaséból, aki amatőrként komoly versenyeket nyert, ám a Magyar Ügető Derbyt elvesztette, Novák Györgyéből, az idomárzseniéből és Feiser Sándoréból, akinek moliére-i volt a halála: az utolsó egyenesben infarktust kapott, és már úgy futott be a célba holtan, de győztesen. Ám ez még mind odébb van.

Az ügetősportnak a millennium adott újabb lendületet, melynek kiállítási területén rendeztek versenyeket. A vállalkozás akkora sikert aratott, hogy 1905-ben némi átalakítás után megnyitották az Erzsébet királyné úti pályát, ahol már az első napon hét futamot tartottak. Az ezt követő évek hajtólistáin parádés nevek sorakoztak: Dieffenbacher, Cassolini, Ryerson, Tomoli, Brown, akiket az ember mind alacsonynak, rebbenő szeműnek és görnyedtnek képzel, olyanoknak, akik barna csomagolópapírról eszik a vacsorájukat egy szállodai szobában.

A Monarchia megszűnésével aztán önálló életet kezdett élni a magyar ügetőversenyzés. A háborút sikeresen átvészelték a ménesek, a közönség is érdeklődött, ám a sport szerelmesei akkor olyan ellenféllel találták szembe magukat, mely a lovaknál is gyorsabban vágtatott: az inflációval. A helyzetre jellemző, hogy 1925-ben már ki sem írták az Ügető Derbyt, holott a Budapesti Ügetőverseny Egyesület ebben az évben négy és fél milliárd koronát fordított versenydíjakra. A vezetőség még katonazenéről is gondoskodott, később kijavíttatták a tribünöket, rendbe hozatták a rozoga istállókat, a futópálya belső részét virágágyásokkal díszítették. Működtek erősen a kor píárosai is: a közönség megtartása érdekében szinte minden versenynapra újabb és újabb attrakciókat terveztek. Ekkor rendezték meg a hölgyek kettes fogatú versenyét, a színészek versenyét, a színésznők versenyét, és az emberek fogadási kedve visszatért, mert aki egyszer rákap a lóverseny ízére, az nem tud leszokni róla. Vili bácsi, kimegy ma?, kérdezi majd sok-sok évvel később valaki Komlós Vilmostól. Csak, ha jó az idő, mondta a színész, majd eltűnődött: meg esetleg, ha rossz.

A főváros aztán 1931-ben visszavette az ügető területét, cserébe azonban felajánlott az egyesületnek egy közel ötvenezer négyszögöles telket a Kerepesi úton a hajdani Tattersallal együtt. Két év múlva nyílt meg az akkori Európa legmodernebbnek számító pályája. A megnyitón felvonultak a bábolnai lovas harsonások, az újságok az osztrák- magyar ügetőbarátság erősödéséről tudósítottak, az esemény csúcspontja pedig a szinte egyedülálló pályavilágítás fényeinek bekapcsolása volt. Éljünk azonban rögtön a közhelyes fordulattal: nemsokára árnyék borult a pályára. Anyagi nehézségek miatt 1937-ben miniszteri biztosok vették át a létesítmény irányítását, majd kitört a háború, ami szintén nem volt nagy öröm. 1945 tavaszán aztán egy kisebb orosz különítmény érkezett a Kerepesi útra. Marschall József beszélt velük, minden idők legsikeresebb magyar hajtója, aki itthon és külföldön összesen kétezerötszáz versenyt nyert meg. Az oroszok a lovakért jöttek. Részletes lista volt náluk, melyen még az is szerepelt, melyik boxban melyik ló van. A történelem még egyszer megismételte magát: a Gödöllő felé hajtott versenylovak elszabadultak, és akárcsak egykor Gray Salem, az utcákon száguldoztak. A hajtók még hetekkel később is kaptak jelzéseket a környékről, hogy jól mozgó, gyors lovakat láttak szabadon.

Az államosítás a lósportot is elérte. 1950-ben megalakult a Lósport Vállalat, majd az új gazdasági mechanizmus eredményeként a lótenyésztő állami gazdaságok és a futtató vállalat közösen működtette tovább az Ügetőt, természetesen egészen más alapokon, mint korábban. A pályán, ahol egykor "páholyok úri semmittevői" lődörögtek, "pénzmágnások lovai futottak", ettől kezdve "állami gazdaságok fajlovai mérik össze tudásukat, számot adva a lótenyésztési szakemberek tudatos kiválasztási munkájáról", magyarázták a Panoráma kiadvány szerkesztői még 1961-ben. Komolyan gondolták ezt? Talán. Az emberek azonban továbbra is fogadni jártak a Kerepesi útra. Az arisztokraták tényleg eltűntek, helyettük a versenyekre kijáró sportolók és művészek vonták be valami romantikus mázzal az egyre pusztuló pályát. Sándor Csikar, Zelk Zoltán, Csurka István, Kabos László ideje ez meg persze a többieké, akik valami csodára vártak abban a korban, mely a materializmusban hitt egyedül. Pedig akadtak csodák.

Az 1973-as amerikai importból az egyik kanca egy vékony kis méncsikót ellett, amelynek alig találták meg a bal szemét. A gondozók Jumurdzsáknak nevezték az állatot, bár a törzskönyvbe végül a City név került. City hatéves korára óriási bajnok lett: még a szovjet Pion két évvel korábbi pályacsúcsát is megdöntötte, 1980-ban pedig a magyar és az abszolút pályarekordot is beállította.

A rendszerváltás után aztán meglehetősen hányatottá vált az Ügető sorsa. Előbb a Nemzeti Lóverseny Kft. tulajdonába került, majd a Szerencsejáték Rt.-hez, mely később visszaadta az államnak. A lelátók tovább pusztultak, a hajdan annyit magasztalt világítás elavult, a romlás folytatódott, majd megszületett a döntés, miszerint a Kerepesi úti épületet elbontják, hogy bevásárlóközpontnak adja át a helyét. Aztán évek teltek el utolsó, legutolsó és legeslegutolsó futamokkal, és most megint azt mondják, hogy vége, ma bezár az Ügető, aki tud, menjen ki. Lehet persze, hogy ezúttal igaz a hír. Az építkezés perceken belül megkezdődik, és újabb perceken belül egy furcsa verseny alakul majd ki az Ügető helyén: a kocsiknak ezúttal egészen apró kerekeik lesznek, bennük akciós mosóporok, élő flórás kefirek ülnek, és ezt az egészet emberek húzzák majd teljes erejükből.

A lovak-kornak ugyanis vége van.