Nézzük az embereket, mindenki Turfot szorongat, karikáz, jelöl, pénztárnál sorakozik, számokat darál. Tétre, mondják. Helyre. Esetleg befutóra. Kedélyesen duruzsolnak. A lemaradó lovat virslinek, a hajtót pancsernak vagy csalónak nevezik, ha meg győz, egyenesen istennek. Mérgelődnek vagy örülnek, éppúgy, mint máskor. Mintha nem akarnák elhinni, hogy ez most nem ügetőverseny, hanem halotti tor. Talán csak a tekintetekben van valami opálos zavarodottság, amikor szóba kerül, hogy a Kerepesi úti ügetőpályának immár végérvényesen vége. Bár a létesítmény főnökei az elmúlt években lassan több búcsúelőadást hirdettek, mint az Illés együttes, ezúttal nincs mese, ez a versenynap tényleg az utolsó. Úgy hírlik: a kőkerítés túlsó oldalán már lesben állnak az építők, akik alig várják, hogy elhalkuljon a lódobogás, máris bedörrentik a munkagépeket, majd a magyar történelem eme szeletét haladéktalanul az anyaföldbe dózerolják, hogy a helyén harmincezer négyzetméteres, háromszintes templomot emeljenek az ostobaságnak; elkészüljön egy újabb, csinos budapesti plaza. A ló helyett jöjjön a bevásárló.

A díszpáholyban Farkasházy Tivadar is szívből gratulál a körülbelül ötvenedik fővárosi bevásárlóközponthoz, valamint ahhoz, hogy abban az országban, ahol oly gyakran hivatkoznak Széchenyire, magasan pottyantanak a lóversenysportra és annak szentélyeire.

Eközben a pályán az egyik futam követi a másikat. Suhannak a sulkyk, Fülöp király, Diktátor, Gyalogkakukk, Honolulu és a többi ló teszi a dolgát. A hajtók arca rezzenéstelen, jó lenne tudni, vajon mire gondolnak.

Talán arra a nénire, aki úgy nyert egy vagyont, hogy a troli rendszámát tette meg hármas befutónak. Talán arra a drámai halálesetre, amikor a sulkyból kizuhanó Vilcsek Károlyon átgázolt egy ló. Talán arra a felejthetetlenül gyászos időszakra, amikor az ostrom idején az oroszok lista alapján vitték a versenylovakat. Vagy az ötvenes évekre, amikor a hajtók is munkaversenyben dolgoztak, köztük is voltak sztahanovisták, és politikai szabotázsnak minősült, ha este elfelejtették meggyújtani az istállók tetejére szerelt vörös csillag égőit. Talán Marschall József, Zwillinger, Konta Dezső és a többiek álomszép hajtásai jutnak eszükbe. Talán az amatőrként pályára lépő Honthy Hannára, Bársony Rózsira vagy Benkő Gyulára emlékeznek. Esetleg a lelátó hírességeire, Heltai Jenőre, Zsütire, Kellér Dezsőre, Sándor Csikarra és a többiekre. Talán Komlós Vilmos, a Hacsek és Sajó-jelenetek népszerű Sajója rémlik föl, akit egyszer megkérdeztek: Vili bácsi, mindig kimegy az ügetőre? Mire az öreg: "Csak ha jó idő van. Meg ha rossz." Talán az elmúlt évek ügetőpályáért vívott harcai jutnak eszükbe, a lovas tüntetés a parlament előtt. És vajon mire gondol Marschall Pista, aki eddig a Kerepesi úti egyenesben minden futam közben rápillanthatott édesapja sírjára?

A Kerepesi út fölé sodródó, szénfekete felhőkből esni kezd. Utoljára körbesétálunk Európa egykor legszebb, legmodernebb versenypályáján. Romokat látunk és gyalázatos pusztulást. Minden mállik, dohos és halott. Mégis. Hiányozni fog ez a minarikos múlt. A mindent tudók, a tippadók, a szerencsevadászok, a művészek sokasága. Hiányozni fog a szerencsétlen megafon, a futamok után szomorúan aláhulló vesztes tikettek papírszőnyege, a rozsdás villanytábla, a megannyi béna, címfestő által cirkalmazott felirat, ez az egykor fényes, mára bájosan buher történelem, amelybe immár örökre beleégnek a patkódobogás hangjai, a győzelmi kiáltások, a szentségelések és a megafonból milliószor felszörtyögő felszólítás: Fogatok a helyükre, starthoz!

Hátul az istállóknál egy transzparens fogad: "Nem költözünk! A lótulajdonosok." De persze költöznek, és költözik az egész versenysorozat, mégpedig a Kincsem Parkba, ahol az ügetőfutamok a két külső versenypálya mögött, középen kaptak helyet, és csak távcsővel lehet majd látni azokat. Ahol lehet, hogy kicsit elegánsabb lesz minden, de biztosan nagyon más.

Aztán jön a tizenharmadik, az utolsó futam, az Api-díj. A műsorközlő azt mondja: történelmi, és valóban az. A statisztikusok feljegyezhetik majd, hogy egy Pekkala nevű finn hajtó nyerte meg, a győztes lovat Footballnak hívják, de ez már nagyjából mindegy is. Díjátadás, himnusz, aztán még egy Il Silencio, és vége. Várjuk, hogy néhány szaktárs befut a pályára, leborul a földre vagy legalább virágokat hajigál, de semmi. Néhány idősebb ember könnyezik, mások egymást fényképezik, utolsó emlék az ügetőről. A zene elhalkul, a pályára félszeg, zavart csend telepszik, az emberek csak nehezen szedelőzködnek, valahogy olyan buta, szerencsétlen a helyzet. Aztán szép lassan mégiscsak kiürül a lelátó. Kifelé menet még látjuk, hogy valaki egy tenyérnyi koszorút akasztott az első futam emlékét idéző márványtáblára. Két toboz, egy szál vörös szegfű és egy szalag, rajta arany betűkkel: "Búcsúzik öt generáció". A Kerepesi úton egy bácsi baktat előttünk, egyik kezében szétázott Turf, a másikban egy málladozó tégla az ügető falából. Viszi az emlékeket, cipeli az egész életét, s miközben nézzük, ahogy csurog a fejére a nyálas, gonosz eső, arra gondolunk, hogy ez az egész annyira, de annyira szomorú, amennyire csak mifelénk lehet a történelem.