Hogy az iraki történet új szakaszát mi tette lehetővé, arról megoszlanak a vélemények. A háború ellenzői szerint a megszállás csődje kényszerítette vissza az ENSZ-be Busht és Tony Blairt. A háború hívei hajlamosak azt válaszolni erre, hogy az amerikaiak és a britek nincsenek kényszerhelyzetben; önként térhetnek vissza az ENSZ-be, mert már nem kell a BT ellenállásától tartaniuk.

Azt mondhatja valaki: ennek a vitának immár nincs igazi tétje. Az elmúlt évben a háború támogatói és bírálói homlokegyenest ellenkező döntéseket láttak volna szívesen. Most van rá esély, hogy ugyanazokat a döntéseket helyeseljék, még ha ellenkező kiindulópontról is. S ha így lesz, akkor lassan a kiindulópontok is közeledhetnek egymáshoz.

Én nem így látom.

Felemás kompromisszum

Az iraki rendezés még nincs sínre téve. A BT-ben született kompromisszum felemás. Két súlyos gyengéje van; az egyiktől hangos a világsajtó. A megszálló csapatok amerikai vezetés alatt maradnak. Ez és egyáltalán az amerikai-brit katonai jelenlét fenntartása még súlyos konfliktusok forrása lehet. Igen valószínűtlen, hogy a gerillaháború népi támogatottsága megszűnjön, amíg az idegen hódítónak tekintett amerikai és brit katonák Irakban állomásoznak.

A kompromisszum másik gyengéjéről kevesebb szó esik. Az iraki ideiglenes kormányzótanács még a télen elfogadott egy ún. átmeneti közigazgatási törvényt a majdani alkotmányozási folyamat szabályairól, hogy biztosítsa a kisebbségek védelmét a síita többség akaratával szemben. A BT-határozatból asz-Szisztáni ajatollah követelésére törölték az átmeneti törvény hatályát elismerő mondatot - ami viszont a kurd vezetők kétségbeesett tiltakozását váltotta ki.

Ez az eset súlyos veszélyeket vetít előre. Egyáltalán nem evidens, hogy létezik "iraki nép", mely közös államban kívánna élni. A kurdok célja csaknem száz éve az önálló Kurdisztán; az öbölháború óta az amerikai-brit védőernyő alatt gyakorlatilag saját - szekuláris - államuk van; autonómiájukról aligha mondanak le. A síita arabok egységes iszlám köztársaságot kívánnak Irak egész területén, és Iránhoz húznak. A szunnita arabokat részint vallási hagyományaik állítják szembe a síitákkal, részint az, hogy ők az arab nemzet részének tekintik magukat, s hogy amióta Irak létezik, kisebbség létükre mindig ők uralták az államot.

Ebben a zavaros és feszült helyzetben kellene az amerikai megszállóknak biztosítaniuk, hogy a szemben álló felek méltányos kompromisszumokat kössenek, és megtegyék az első lépéseket a nemzetté válás útján. Ez csak akkor sikerülhet, ha minden nagyobb csoport pártatlan közvetítőt lát bennük; márpedig különleges pszichológiai optimizmus kell annak feltételezéséhez, hogy ezt a szerepet nem játszották el legalább egy emberöltőre.

Ezért a következő hónapokban még komoly viták várhatók. Messze még az idő, amikor minden demokrata nagyjából ugyanazokat a döntéseket helyesli majd.

De még ha a dolgok a lehető legsimábban alakulnak, akkor sem biztos, hogy jó volna, ha a világ s azon belül Magyarország csak úgy napirendre térne a történtek fölött. Nemcsak az a kérdés ugyanis, hogy ami ezután jön, abban a demokratikus gondolkodású emberek nagyjából egyetérthetnek-e. Az is kérdés, hogy ami eddig történt, rendben volt-e.

A magyar Országgyűlés 2003. június 2-án ellenszavazat és tartózkodás nélkül döntött arról, hogy hazánk csapatokat küld Irakba. A döntés abban a hiszemben született, hogy a háborúnak már vége, s a feladat csupán a béke fenntartása - holott a világsajtó tele volt e tévhiedelmet cáfoló, komor előjelekkel. Nemkívánatos, hogy minden nemzetközi válság olyan készületlenül találjon minket, mint ez. Tanulnunk kell az iraki leckéből.

A második világháborút követő évtizedekben hazánk a világpolitika perifériáján vesztegelt. Megszoktuk, hogy a lényeges döntések tőlünk távol születnek, nekünk csak a következményekhez való alkalmazkodás marad. Most azonban a NATO és az Európai Unió tagja vagyunk. Kiléptünk a világpolitika porondjára. Mi is hozzátettük a magunkét az Irak körüli válság kimeneteléhez; például azzal, hogy a magyar miniszterelnök aláírta a nyolcak levelét, mely fontos lépés volt a háború - francia és német - ellenzékének elszigetelése felé.

Ideje világossá tenni a magam felfogását. Azok közé tartozom, akik kezdettől helytelenítették az iraki hadjáratot. De ezzel még nem mondtam sokat: háborúellenes is sokféle meggondolásból lehet az ember.

Háborúellenes álláspontok

A magyar közvéleményben a háborúnak van pacifista, van izolacionista, és van antiimperialista ellenzéke. Egyikükkel sem értek egyet.

A pacifizmus nemcsak a tömegpusztító fegyverek ürügyén indított iraki háború támogatását teszi lehetetlenné. Ha elvi okokból nem szabad erőszakhoz folyamodni, akkor a népirtás megállítását célzó boszniai és az etnikai tisztogatás viszszafordítását célzó koszovói katonai fellépés is megengedhetetlen volt; márpedig elfogadhatatlan, hogy a demokratikus államok eleve lemondjanak ártatlan emberek tíz- és százezreinek megmentéséről, pusztán csak azért, mert fegyvert kellene fogni a rájuk támadó fegyveresekre.

Az izolacionisták szerint Magyarország kicsiny ország Közép-Európában; semmi dolgunk a Közel-Keleten; a mi érdekeink a Kárpát-medencéhez és az azt körülvevő régióhoz kötődnek. Ez a nézet többnyire Nyugat- és Amerika-ellenes érzelmekkel jár együtt, ami arra vall, hogy nemzeti hangsúlyai ellenére bizonytalan viszonyban van a magyar nemzeti közfelfogással. A kilencvenes években ugyanis a magyar társadalom hamar egyetértésre jutott abban, hogy hazánk helye a NATO-ban és az Európai Unióban van. A demokratikus államok védelmi rendszeréhez és az európai demokráciák politikai-gazdasági szövetségéhez akartunk és - bár a lelkesedés időközben megkopott - akarunk ma is tartozni. És ez jól van így. A nemzeti elszigetelődés a mai világban provincializálódást, reménytelen elmaradást és tehetetlen sodródást jelentene.

Az észak-atlanti szövetséghez és az EU-hoz való csatlakozás azonban radikálisan megváltoztatja Magyarország érdekeit. Jólétünk és biztonságunk hatalmas földrajzi térségeket lefedő szövetségi rendszerek sikerétől függ. Ha élvezzük a siker előnyeit, akkor az erőfeszítésekből is ki kell vennünk a részünket. A földrajzi távolság önmagában nem lehet ok arra, hogy ne vállaljunk szerepet egy katonai akcióban, ha az egyébként igazolt.

Az antiimperialista álláspont szerint az akció nem igazolt: rablóháború ez, melynek valódi célja az olaj fölötti ellenőrzés. Kétségtelen, Irakot valótlan indok alapján támadták meg: Szaddámnak 2003-ban nem voltak tömegpusztító fegyverei, nem jelentett közvetlen veszélyt a nyugati világra. Kézenfekvő hát a vélekedés, hogy a háború valódi céljánal semmi köze deklarált céljához - a terrorizmus elleni küzdelemhez -, hogy valójában egy védtelen kis ország kifosztása volt a cél. Csakhogy ezt a vélekedést ugyanúgy nem támasztják alá meggyőző bizonyítékok, mint azt az állítást, hogy Szaddám azonnal csapást tudott volna mérni európai célpontokra. Viszont erős érvek szólnak amellett, hogy Bush és Blair - noha a közvetlen veszély létéről nem voltak meggyőződve - úgy vélték, a terrorizmust nem lehet legyőzni, ha nem változtatják meg az erőviszonyokat a Közel-Keleten, és Szaddám tűnt a legkönnyebben megdönthető bábfigurának. A rablóháború tézisét nincs okunk elfogadni.

Cikkem egy negyedik álláspontot körvonalaz; ezt multilateralistának nevezném. A háború multilateralista kritikája arra összpontosítja a figyelmet, hogy Amerika (és Nagy-Britannia) megkerülte az Egyesült Nemzetek Szervezetét, félretette a NATO-t, lépésével mélyen megosztotta az Európai Uniót és kiélezte a lappangó ellentétet az USA és az unió gerincét alkotó Németország és Franciaország között.

Bár az Egyesült Államok vezetői hatalmasat hibáztak, nem gondolhatjuk, hogy őrültségből tették, amit tettek. Ezért a bírálatot meg kell előznie az értelmezésnek. Meg kell érteni a problémát, melyre a Bush-kormányzat rossz választ adott. Első lépésben ehhez javaslok szempontokat.

Gondolatban egészen a Szovjetunió bukásáig kell visszamennünk.

Világhatalmi dilemmák

A szovjet birodalom szétesése új világhelyzetet teremtett, és súlyos dilemmák elé állította az Egyesült Államokat, valamint természetes szövetségeseit. Nincs okunk visszasírni a Szovjetuniót. De szembe kell nézni azzal, hogy eltűnése rendkívül kiegyensúlyozatlanná tette a nemzetközi erőviszonyokat.

Az Egyesült Államok maradt a világ egyetlen szuperhatalma. Jelenleg kizárólag Amerika képes arra, hogy bárhol a világon rövid időn belül döntő katonai erőt vonultasson fel. Amerikai kezdeményezés nélkül nem került volna sor a koszovói etnikai tisztogatás visszafordítására. Amíg Amerika nem szánta el magát a cselekvésre, zavartalanul folytatódhatott a szennyes boszniai háború. Csak Amerika eltökélt fellépése akadályozhatta volna meg a ruandai népirtást.

A hidegháború évtizedei alatt a kölcsönös nukleáris fenyegetés mindkét szuperhatalmat visszatartotta a másik megtámadásától, viszont minden helyi háború a kettejük közti erőpróba lett. Az új világhelyzetben Amerika nem kockáztat halálos összecsapást egy vele egyenrangú ellenféllel, ha beavatkozik a helyi konfliktusokba, de nem is szorítja rá a nagyhatalmi egyensúly fenntartásának érdeke, hogy minden helyi konfliktussal törődjön. Döntési szabadsága és egyben a felelőssége is számottevően megnőtt.

Igaz, az Egyesült Államok nem üres térben gyakorolja hatalmát. Van nemzetközi jog, és van egy világszervezet, az ENSZ, mely a nemzetközi jog betartása fölött őrködik. Elvben az USA sem indíthat háborút tetszése szerint, hanem csak a Biztonsági Tanács felhatalmazása alapján vagy önvédelemből. Az ENSZ azonban nem a mai világhelyzet kezelésére jött létre. Döntési eljárásait a két "nagy" szembenállásához igazították; a globális status quo fenntartására talán alkalmas lehet, de arra bizonyosan alkalmatlan, hogy gyorsan és rugalmasan válaszoljon azokra a helyzetekre, amikor az etnikai tisztogatás, a népirtás megállítása vagy valamilyen hasonló horderejű más veszély elhárítása azonnali fellépést kíván.

Innen adódik az első világpolitikai dilemma. Az ENSZ csak hosszabb távon, szívós aprómunkával tehető azzá, amivé válnia kellene. A BT-t át kellene alakítani, eljárásain módosítani kellene, új egyetértést kellene kimunkálni a mértékadó hatalmak között. A krízishelyzetek azonban nem várnak addig, amíg ez a folyamat beérik. Emlékezzünk csak Koszovóra: az albánok irtása és tömeges kiűzése már megindult, és a Biztonsági Tanácstól, a kilátásba helyezett orosz és kínai vétó miatt, még mindig nem lehetett felhatalmazást kapni a katonai beavatkozásra. A demokratikus államoknak esetről esetre mérlegelniük kell, hogy mi a fontosabb: az, hogy ne verjék szét, hanem - ellenkezőleg - segítsék továbbfejleszteni az ENSZ struktúráit, vagy az, hogy a sürgető feladatnak eleget tegyenek.

Mindamellett Koszovó esete kivételes. A népirtás vagy etnikai tisztogatás elleni közbelépés fő akadálya általában nem a BT-n belüli ellenállás, hanem az eltökéltség hiánya. Ruanda, Szudán esetében nem a vétó fenyegetésén bukott meg a beavatkozás, hanem azon, hogy a demokráciáknak - legelsősorban is az USA-nak - nem akaródzott cselekedni.

Időközben azonban a háborús konfliktusok lehetséges forrásai közt megjelent egy egészen más típusú veszély is, a terrorfenyegetés. Első pillantásra úgy tűnik, ez nem új jelenség, hiszen a terrorizmus a hetvenes évek eleje óta állandóan velünk van. Csakhogy a XX. század utolsó harmadában helyi érdekű volt és korlátozott kockázatot jelentett. Terrorszervezetek nem maradhatnak fenn tartósan külső hátország nélkül; a terrorizmusnak a hidegháború idején is szüksége volt állami támogatókra. A terroristákkal együttműködő államok azonban nem engedhették meg maguknak, hogy a két szuperhatalom valamelyikével ne ápoljanak különleges viszonyt, így a terrorizmus ugyanúgy ellenőrzés alatt maradt, mint a nukleáris fegyverek arzenálja. A hidegháború végének nem kívánatos velejárójaként a terror kiszabadult a nagyhatalmi felügyelet alól. A terrorszervezeteket támogató rezsimek "szabadon lebeghetnek", nem egy közülük képes tömegpusztító fegyvereket gyártani, és nem zárható ki, hogy fegyvereit előbb-utóbb a terroristák rendelkezésére bocsássa.

De hogyan kell válaszolni erre a fenyegetésre? Az egyik lehetséges stratégia abban áll, hogy feltérképezik a terroristákkal ténylegesen vagy potenciálisan együttműködő diktatúrákat, és rendre leszámolnak velük. Ez - ha sikeresnek bizonyul - radikális terápiát ad a bajra: megfosztja a terrorszervezeteket állami hátterüktől. Viszont szakít a hadijog uralkodó normáival. Az itt vázolt stratégia lényege ugyanis az, hogy a tíz- és százezrek életét fenyegető terrortámadások csak akkor védhetők ki, ha jó előre lehetetlenné teszik őket - ha tehát Amerika és szövetségesei a támadás viszonylag távoli, elvont veszélye esetén is készek megelőző csapáshoz folyamodni. Az al-Kaida háborút indított a demokráciák ellen, csak ez a háború más, mint az eddigiek, éppen ezért a nemzetközi jog hagyományos normái sem vonatkozhatnak rá, így az első stratégia.

A második abból indul ki, hogy a terrorizmus elleni küzdelem nem háború. Néha jogossá és elkerülhetetlenné teheti a katonai akciót, de csak akkor, ha tényleges terrortámadásra vagy azonnali, nyilvánvaló és másként el nem hárítható veszélyre kell válaszolni. A távolabbi veszélyeket más eszközökkel célszerű mérsékelni: széles nemzetközi koalíciót teremtve a Szovjetunió eltűnését követő hatalmi űr betöltésére, a diktatórikus rezsimek kontroll alá helyezésére és fokozatos felmorzsolásukra. Magát a terrorizmust elsősorban társadalmi kérdésként kell kezelni, üldözése pedig rendőri - nem harctéri - feladat.

Innen a hidegháború utáni világhelyzet második dilemmája: cselekedni, amíg nem késő, akár a nemzetközi jog tiltásait fellazítva és félretéve is - vagy a lehető legszigorúbban tiszteletben tartani a jogot, és inkább koalíciókötésekkel kezelni a helyzetet.

A fenti két dilemma Amerika és természetes szövetségesei közös dilemmája, még ha igaz is, hogy az USA jóval nagyobb szerepet játszik az eldöntésükben, mint a többi demokratikus állam. A hidegháború azonban maga után hagyott egy harmadikat is, mely éppen az Egyesült Államok és az európai demokráciák viszonyában merül föl.

1945 után a Szovjetunió nyomasztó katonai túlerőre tett szert Európa szívében. Tankhadosztályaival rövid idő alatt eláraszthatta a kontinenst; nukleáris fenyegetésével szemben a brit majd francia atomütőerő nem sokat ért. Csak az amerikai csapatok jelenléte szavatolhatta Nyugat-Európa biztonságát. Ez a helyzet hegemón szerephez juttatta az Egyesült Államokat kontinensünkön. Az Elbától nyugatra Amerika egyetértése nélkül még kormányt alakítani sem mindig lehetett. Ez volt az ára annak, hogy Nyugat-Európa elkerülje a mi sorsunkat, a szovjetesítést.

A szovjet állam szétesésével a függő helyzet fennmaradása elveszítette létjogosultságát. Európa önálló tényezővé válik, és ez a folyamat - az átmenet időszakában, melynek tanúi vagyunk - óhatatlanul megterheli Amerikához való viszonyát.

Ráadásul ez az Európa már nem ugyanaz, amelynek védelmére az USA 1945 után kötelezettséget vállalt. 1945-ben a kontinens egymás mellé rendelt államok sokaságából állt. Ma ezeknek az államoknak a túlnyomó többsége közös entitásba, az Európai Unióba tömörül. S az unió egységesülése éppen most jutott kritikus szakaszába - éppen akkor tehát, amikor a térségnek újra kell rendeznie viszonyát Amerikával.

Európa integrálódására az Egyesült Államok vezetői tekinthetnek úgy is, mint Amerika pozícióvesztésére, egy erős versenytárs felnövekedésére. De úgy is tekinthetnek rá, mint a nemzetközi viszonyok üdvözlendő kiegyensúlyozódására, amiből Amerika is hasznot húzhat, hiszen az EU elsősorban természetes szövetségese a világban és csak másodsorban a vetélytársa.

Innen a harmadik dilemma: támogatni vagy megzavarni az egységesülést, csillapítani vagy kihasználni és elmélyíteni az EU-n belüli ellentéteket.

A Bush-doktrína

A kilencvenes években Amerika már szembekerült a fenti dilemmákkal, azonban még nem volt egyértelmű válasza rájuk. Az ikertornyok leomlása után a Bush-kormányzat is az ENSZ-szel való együttműködés és a lehető legszélesebb antiterrorista koalíció kiépítése felé indult el. De már ekkor érzékelhetők voltak a későbbi irányváltás előjelei. Az Egyesült Államok nem ratifikálta a kiotói egyezményt; nem ismerte el a nemzetközi büntető törvényszék joghatóságát polgárai fölött; deklarálta, hogy az Afganisztánban elfogott, terroristagyanús személyek nem hadifoglyok, nem terjed ki rájuk a genfi konvenció oltalma...

2002 nyarán-őszén aztán egyértelművé vált a fordulat. A Bush-kormányzat szeptemberben kibocsátotta új nemzetbiztonsági stratégiáját, mely egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok a védekezés jogába immár a megelőző csapáshoz való jogot is beleérti. Amikor a kongresszus nyomására végül is az ENSZ-hez fordult, Bush elnök sietett kijelenteni, hogy a világszervezetnek két választása van: vagy követi Amerikát az iraki válság kezelésében, vagy "irrelevánssá válik". Rumsfeld védelmi miniszter pedig azzal nyugtázta a nyolcak levelét, hogy Németország és Franciaország nem Európa, hanem csak "a régi Európa": "a súlypont kelet felé tolódik el".

Egy évvel szeptember 11. után a Bush-kormányzat azonos irányba mutató, határozott választ adott a hidegháború utáni világhelyzet három dilemmájára. A terrorveszélynek megelőző háborúkkal kell véget vetni; a nemzetközi jog bevett értelmezése az erő birtokában figyelmen kívül hagyható; ha az ENSZ akadékoskodik, a Népszövetség sorsára kell juttatni; Európa ellenállását a belső ellentétek kihasználása útján kell kezelni. Új világrendet kell alkotni, és Amerika hivatott arra, hogy a káoszból kozmoszt teremtsen. Cselekedni fogunk, jelentette ki George W. Bush; ha lesznek szövetségeseink, akkor velük, ha nem, akkor egyedül.

Ennek a világpolitikai koncepciónak a jegyében indították el az iraki háborút. Ezt a koncepciót utasítja el a multilateralista álláspont, amely mellett érvelek. Álláspontom szerint Magyarország hibát követett el, amikor a háború ügyében Amerika oldalára állt. Lépésünk azért volt hibás, mert hozzájárult a Bush-doktrína felülkerekedéséhez, ez a doktrína pedig veszélyes.

A létező liberális demokráciák közt az amerikai - minden hibájával együtt - a legjobbak egyike. Hihetetlen tartalékai vannak önmaga korrigálására. Csakhogy a Bush-kormányzat külpolitikai stratégiája szembe megy azzal az alapeszmével, melyből az amerikai demokrácia önkorrekciós képességét meríti. James Madison hazájában közhely, hogy a demokratikus politikának nem szabad egyközpontúvá válnia, hogy mind a politikai döntések ésszerűségét, mind a szabadság védelmét a jog uralma és a hatalom megosztása - a hatalmi fékek és ellensúlyok működése - biztosítja. Ez pedig a világpolitikáról is elmondható. Nem kívánatos, hogy a világ népeinek sorsáról, háborúról és békéről egyetlen - mégoly demokratikus - hatalom döntsön, tetszése szerint értelmezve a nemzetközi jog előírásait. Az emberiségnek az a jó, ha a világban nő a demokráciák száma, és csökken a diktatúráké, de eközben nem tűnik el a többpólusú nemzetközi rend; ha a nemzetközi jogot azok is betartják, akik képesek másokat rászorítani a betartására; ha a jog betartása fölött nem a puszta túlerő őrködik, hanem egy szabályszerű eljárásban működő államfölötti szervezet; s ha a liberális demokráciák közössége képes összehangolt politikát folytatni.

Az iraki akció iszonyatosan végiggondolatlan volt. A Bush-kormányzat csak azt mérlegelte, hogy mit veszít a világ, ha nem támadják meg Irakot. Elmulasztotta felmérni, hogy mibe kerül a világnak Irak megtámadása. Ez a mulasztás nem intellektuális gyengeség következménye; szorosan összefügg azzal a vélekedéssel, mely szerint a halogatás kockázata olyan nagy, hogy ez feljogosítja Amerikát az egyoldalú akcióra, a nemzetközi jog átlépésére, az ENSZ lekezelésére, legfőbb szövetségeseinek negligálására. Mint ahogy Guantánamo és Abu Graib morális csődje is összefügg azzal, hogy az Egyesült Államok szeptember 11. után deklaráltan a nemzetközi jog fölé helyezte magát, és értésére adta katonáinak, hogy a terrorizmussal gyanúsított foglyokat nem kell az emberi jogok által védett személyekként kezelniük. Az USA épp azokat a fékeket és ellensúlyokat rázta le magáról, melyek csökkentik a kockázatot, hogy az erő birtokában vétkesen elhibázott lépéseket tegyen.

Az emberiség érdeke az, hogy Amerika szakítson George W. Bush világpolitikai doktrínájával. Van erre esély? Ha egy nagyhatalom mindenki mással szemben nyomasztó túlerőben van, könnyen választja az egyoldalú cselekvést, és nehezen tér vissza az önmérséklet gyakorlásához. Az iraki kudarc azonban megmutatta Amerika lehetőségeinek határait. A háborút megnyerhette az USA a fél világgal dacolva, a békét csak a világgal együttműködve nyerheti meg. Irak a nemzetközi terrorizmus fészke lett. A Közel-Keleten erősebb az Amerika-ellenesség, mint valaha. Iránban csatát vesztettek a reformerek. Kiújultak Afganisztán elhanyagolt sebei. Koszovóban még mindig minden ideiglenes. Megoldatlan Bosznia jövője. Dúl a népirtás Szudánban. Miközben Észak-Koreát az első számú veszélyközpontok közé sorolták, Dél-Koreából csapatokat vonnak ki, hogy az iraki expedíció folytatható legyen. Ennyi válsággócot még Amerika sem lehet képes egymaga kezelni. Nem a vágyálmainkat fogalmazzuk meg, ha azt mondjuk: az Egyesült Államoknak is érdeke fűződik a fordulathoz.

Magyarország felelőssége

Túl azon, hogy az emberiség érdeke a mi érdekünk is, Magyarország külön érdekei is a multilateralizmushoz való visszatérést kívánják. Nem volna jó nekünk, ha Amerika elvesztené érdeklődését Európa iránt. De az sem volna jó, ha Amerika Európa megosztására játszana. Az előbbi esetben a NATO esne szét. Az utóbbi esetben az EU egysége kerülne veszélybe. Ezek önmagukban véve is rossz fejlemények volnának. Ráadásul erősen leszűkítenék hazánk külpolitikai játékterét. Nekünk akkor lehet értékelhető mozgási szabadságunk, ha a szövetsegéseink közti vitákban nyugodtan odaállhatunk az egyik mellé anélkül, hogy a másikat hátba döfnénk.

Ha ez igaz, akkor az iraki válság ügyében csapnivalóan politizáltunk. Sovány vigasz, szomszédaink többsége se jobban.

De mit tegyünk most, hogy már belekeveredtünk az iraki kalandba? Mindenekelőtt: próbáljunk meg néhány hónapra előre gondolkodni. Ha a BT-határozat alapján Irakban megszilárdul a helyzet, okunk lesz örülni a sikernek. De politikai stratégiát nem lehet egyetlen, rendkívül optimista forgatókönyve alapozni. Kell legyen magyar terv a - valljuk be, jóval valószínűbb - rossz eshetőségekre is. Megtörténhet, hogy az amerikaiak és a britek nem azért távoznak, mert a maguk elé állított cél teljesült, hanem azért, mert nem lesz maradásuk. Előfordulhat, hogy bár nyilvánvalóan távozniuk kellene, de nem hajlandók átadni helyüket valamilyen más - például indiai - vezetésű békefenntartó erőnek. S az a lehetőség sem zárható ki, hogy készséggel átadnák a helyüket, azonban nem lesz, aki hajlandó volna a helyükbe lépni. Ezekkel a roszszabbnál rosszabb eshetőségekkel is komolyan számolni kell.

Magyarország kicsiny ország, a demokratikus államok közösségének tagjaként mégis hatást tehet a nemzetközi politika alakulására, ha a megfelelő szinten kezdi. Csak gyerekek hihetik, hogy az ENSZ főtitkárához intézett levél hozzájárult a BT-határozat megszületéséhez. Viszont már korábban javasolhattuk volna, hogy üljenek le a visegrádi négyek egyeztetni iraki politikájukat. Utólag még a nyolcak szerencsétlen levelét is a javunkra lehetett volna fordítani. Az aláírók között azóta megbomlott az egység. Spanyolország kilépett a koalícióból. Csehország bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg csapatainak mandátumát. Lengyelország vacillál. Nagy-Britannia azonban szilárdan kitart, Dánia, Olaszország, Portugália sem ingott meg. Ez előny is lehet; esélyt ad arra, hogy a nyolcak a véleménycsere, a közös útkeresés és talán a közvetítés fórumává váljanak.

Közben azonban azt is el kell dönteni, hogy mi legyen Irakba küldött katonáinkkal. Erre a kérdésre a jelen pillanatban nem adható végleges válasz. A BT-határozat birtokában egyelőre maradhatunk, és helyes is maradnunk. Néhány hónapon belül azonban előállhat olyan helyzet, amikor csak a kivonulást választhatjuk. De arra az eshetőségre is föl kell készülnünk, hogy egyenesen növelni kell a magyar csapategység létszámát.

Hogyan? Ha katonáinkat eleve nem lett volna szabad oda küldeni, akkor most nem az az egyetlen vállalható lehetőség, hogy haladéktalanul visszahívjuk őket? Sajnos nem. Tetszik vagy sem: azzal, hogy részt vállaltunk az iraki expedícióból, felelősséget is vettünk magunkra. Mi is felelősek vagyunk azért, hogy Irakban béke lesz-e, vagy Szaddám megbuktatása polgárháborúhoz és népirtáshoz vezet. A felelősség oroszlánrésze nem a miénk, de ami ránk hárul belőle, az is éppen elég.