Robert Kagan, a két évvel ezelőtt Hatalom és gyengeség című dolgozatával világszerte  referenciává előlépett neokonzervatív tollforgató ezúttal is tökéletesen időzített. Az amerikaiak a Marsról, az európaiak a Vénuszról származnak üzenetű bölcsességét az iraki háború előestéjén kinyilatkozó szerző éppen jókor jelentette meg újabb esszéjét, Amerika legitimációs válsága címmel. Amiben egyébként némelyek az öreg kontinensnek a kívül-belül megszorongatott amerikai adminisztráció részéről nyújtott békejobbot véltek felfedezni. Nem véletlenül: Kagan ugyanis az ideológiai-tanácsadói holdudvar jeles képviselője. A szorongatottság meg ugyebár nemigen vitatható. Ami pedig a mű címét illeti, az legalábbis némi tisztánlátást sugall. S a transzatlanti találkozók hagyományosan szürreális - mondhatni orvosilag fertőtlenített - légkörének ismeretében aligha lehet kétséges: az EU-USA csúcs és az isztambuli NATO-találkozó jegyében zajló következő néhány nap kiváló csillagállást jelenthet a Washingtonból irányított bolygóközi összeborulások számára.

Virtuális naprendszer

Ellenpontozandó az állam- és kormányfők szokványosan semmitmondó (a valós problémák elmaszkírozásában jeleskedő, s a nehezen kiizzadt részlet-kompromisszumokat rendre egy-egy új korszak hajnalaként beharangozó) nyilatkozatait, most szinte kizárólag idézetek sora következik. Amolyan kapaszkodó gyanánt,  hogy tudniillik a profi módon megkomponált műsor közepette nehogy véletlenül délibábok kergetésére pazaroljuk energiáinkat. Stabil pontként, mondjuk miheztartás végett, ragaszkodni fogunk Robert Kaganhoz, aki a neokonzervatív  think-tankok és folyóiratok javarészében mint alapító, igazgató, emblematikus szerző tevékenykedik - bestseller könyve pedig az európai kancelláriákon is kötelező olvasmánynak számít.

Kagan, sokat emlegetett Mars-Vénusz írásban írásában egy elképesztően egyszerű - s éppen ezért elképesztően széles körben elterjedt - tételre alapozta érvelését: az amerikaiak azért viselkednek úgy ahogy, mert erősek és jóindulatúak; az európaiak pedig azért, mert ők gyengék és nem bíznak eléggé Amerika jóindulatában. Mint mondta: Az amerikai katonai erő folytán kialakult egyfajta hajlandóság ennek az erőnek az alkalmazására. Európa katonai gyengesége viszont egy tökéletesen érthető viszolygást eredményezett a katonai erő alkalmazásával szemben. Csak arról feledkezik meg Európa - Kagan szerint legalábbis -, hogy Amerika egy lelkiismerettel rendelkező behemót. Olyannyira liberális, haladó szellemű társadalom, hogy azért hisz az erő alkalmazásában, mert abban is hisz, hogy az egy liberális civilizáció és egy liberális világrend előmozdítását szolgálja. Ami önmagában remek dolog -  tudniillik, hogy ők hisznek ebben. Az már egy kicsit zavaróbb, hogy egy állítólagos elemzés megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezeli. Mindenesetre a liberális, haladó szellemiséget kiválóan lehetne demonstrálni mondjuk az aki nincs velünk az ellenünk van típusú ultimátumok , illetve a saját nézőponttal előrukkolni merészelő demokráciák nyilvános megfenyegetésének hanyagolásával.

Az iraki fiaskó fényében Kagan figyelme idővel mindinkább a legitimáció problematikája  felé fordult. Persze e téren sem a komplex megközelítésmód teszi maradandóvá alkotását. Azt ugyan sikerült megállapítania, hogy legitimációs szempontból az Egyesült Államok némi deficittel küszködik, ám valahogy mégis oda lyukadt ki, hogy mindez a hálátlan európaiak hibája. Tény, hogy rendkívül éleslátó módon rámutat: Nem kizárt, hogy ezentúl a nemzetközi legitimáció meghatározásáért és megszerzéséért folyó küzdelem korunk egyik legkritikusabb vetélkedése lesz. Bizonyos értelemben éppoly fontos lehet az Egyesült Államok nemzetközi rendszerben betöltött szerepének szempontjából, mint bármilyen konkrét hatalmi és befolyási tényező. Ugyanakkor rögtön el is magyarázza: Ha az Egyesült Államok legitimációs válságban szenved, annak jórészt az az oka, hogy Európa némi ellenőrzést szeretne magának Washington viselkedése felett. Tehát nehogy félreértsük - nem a nemzetközi jog sárbatiprása, nem is a nemzetközi közvélemény túlnyomó többségének semmibevétele és a hazai tömegek gátlástalan manipulációja a ludas. Hanem Európa.

Fekete lyukak

Az óceán innenső felén - érthető módon - már az iraki beavatkozás előtt is bizonyos mértékű fenntartással fogadták a Kagan-féle világképet. S nem csupán nem csupán a szakértői fórumokon, de kivételesen még az uniós diplomaták körében is. Javier Solana (az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője) ugyan ex-NATO-főtitkárhoz illő óvatossággal, de azért igencsak félre nem érthető módon jegyezte meg: nemigen hiszi, hogy Robert Kagan univerzumának sok köze lenne a valósághoz. Előrebocsátotta persze, hogy bonyolult gondolatok közérthetővé tétele soha nem egyszerű feladat. Ez esetben - mondta Solana amerikai hallgatóságának - az egyébként gondolatébresztő írás igen szórakoztató túlzásokhoz és leegyszerűsítésekhez vezetett. Úgy tűnik, hogy az európaiak és amerikaiak most már nem csupán más kontinensen, de más bolygón is élnek - melyeket gyökeresen eltérő világnézet választ el egymástól. Én a Vénuszról származom, ami bírálói szerint gyáva, üresfejű és katonailag-politikailag gyenge. Önök a Marsról valók, amiről azt mondták nekem, hogy erős, férfias, dinamikus: az erkölcsi tisztaság és a határozott cselekvés földje. A valódi világegyetemben viszont van egy bolygó, amely a kettő között található. Ez pedig a Föld - az a bolygó, amin a belátható jövőben mindannyiunknak együtt kell élnünk. Az EU-diplomata végkövetkeztetése természetesen nem lehet kérdéses: a nehézségek átmenetiek, az ellentétek kibékíthetők, hamarosan a - soha nem volt - transzatlanti harmónia új korszaka köszönt be hozzánk. Úgy legyen. De nem lesz.

Általában azt szokás legfőbb akadályként említeni, hogy az utca embere mostanság feltűnően nem támogatja a közösködés ötletét. Európa Everyday Joe-ja (Jacques-ja, Johann-ja vagy Guilio-ja: magyarán az öreg kontinens utcáinak embere) ugyanis nem csupán a Bush-adminisztráció politikáját kezdi erősen nem kedvelni, de úgy általában is komoly kételyek fogalmazódnak meg benne az amerikai vezető szerep kapcsán. Mint arra egy nemrég publikált felmérés (is) rámutatott: 2004 márciusában a briteknek mindössze 58, a franciáknak 37 és a németeknek 38 százaléka volt jó véleménnyel az Egyesült Államokról. Egyúttal korábban soha nem tapasztalt lelkesedéssel nyilatkoztak az önálló európai külpolitika ötletéről. Persze ezzel csak megerősítették az elmúlt hónapok-évek közvélemény-kutatásainak tendenciáit (akár jórészt amerikai finanszírozású transzatlanti, akár brüsszeli égisz alatt futó uniós felmérésekről legyen szó). Tudniillik, hogy finoman szólva nem áraszt el minket a transzatlanti értékközösség, kölcsönös bizalom és töretlen együttműködés szelleme.

Az egyre intenzívebbé váló gyanakvás és ellenérzés természetesen egyáltalán nincs rendjén. Külön sajnálatos, hogy a közvélemény - továbbá számos politikus és szakértő - értelmezése szerint ok-okozat viszonyban áll egymással Amerika bírálata és az önálló európai alternatíva támogatása. Mintha ez utóbbi nem az integráció alapgondolatát is motiváló - a nemzetközi rendszer egészséges működéséhez egyébként is elengedhetetlen - szükségszerűség lenne. Mintha Európa (vagy legalábbis annak a politikai végcélokat valló része) csupán negatívan tudná meghatározni, kizárólag valamivel szemben lenne képes vállalni önmagát. Ez az elképzelhető legeurópaitlanabb szemlélet, amit ráadásul nyakatekert módon - Amerika-kritikussága ürügyén - mégis eurobuzgónak próbálnak beállítani. 

A transzatlanti egymásra találás elmaradásáért azonban nem a manapság Amerikát illetően erősen elkanászodó közvélemény a felelős. Ő ugyanis - az európai-amerikai kapcsolatokról, a poszt-bipoláris világrendről szóló kommentárok zöméhez hasonlóan - természetesen azonnal megváltozik majd, amint a legapróbb felszíni, stílusbeli, taktikai elmozdulás lesz érzékelhető a washingtoni külpolitikában. Csak éppen az európai-amerikai kapcsolatok, a poszt-bipoláris világrend (és benne a washingtoni külpolitika) strukturális feltételrendszere nem változik majd. Az ugyanis adott. Akár tetszik, akár nem.

Bolygóütközések

A helyzet ugyanis a bipoláris világrend összeomlása óta igencsak egyértelmű. Az Egyesült Államok figyelmét sem kerülte el, hogy példátlanul hegemón pozícióban maradt a porondon, s határozottan nem bánná ha ezt az állapotot a lehető legtovább tartósíthatná. A kilencvenes évek kezdetétől ez a törekvés képezi az amerikai stratégiai tervezés fő tengelyét. S erre nem csupán egy 1992-es - részleteiben kiszivárogtatott - Pentagon dokumentum tervezet alapján következtethetünk. Az csupán közismertté (és kényelmesen idézhetővé) tette mindazt, ami a nyilvánosságra nem kerülő dokumentumokban amúgy is magától értetődően benne foglaltatik. Nevezetesen, hogy Washington álláspontja szerint a fejlett ipari országokban el kell lehetetleníteni mindennemű, az amerikai vezető szerep megkérdőjelezésére, illetve a kialakult politikai és gazdasági rend megdöntésére irányuló kísérletet, s meg kell akadályozni bármilyen jövőbeni globális vetélytárs kialakulását.

Külön izgalmas azonban, hogy még a nagyközönségnek szánt - az éppen aktuális szövetségesek érzékenységét értelemszerűen kímélni hivatott - dokumentumok is tartalmaznak pár csemegét. 1993-ban például azt hangsúlyozta az ún. Bottom-up Review,  hogy szövetségeseinknek jobban meg kell érteniük a kapcsolatot egyik oldalon a biztonságuk érdekében való amerikai elköteleződés, a másikon pedig a részükről különböző területeken - így például a kereskedelempolitika, a technológia-átadás, a többnemzetiségű műveletekben való részvétel terén - tanúsított magatartás között. 1997-ben az újabb stratégiai áttekintés ismét csak nem csinált titkot abból, hogy a védelmi adó behajtása mellett Washingtont továbbra is nagyon foglalkoztatja az egyenrangú vetélytárs megjelenésének eshetősége. Ám udvariasságból csak Oroszországot és Kínát említette lehetséges ellenfélként - a hagyományos barátokat és szövetségeseket ezúttal kihagyta. A 2002-es Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégiát nem érdemes részletezni. Főbb tételeit, s azok folyományait életnagyságban volt alkalmunk megtapasztalni az elmúlt két év során.

A transzatlanti kérdésekhez visszakanyarodva egyáltalán nem közömbös, hogy Washington folyamatosan az ún. "egyenrangú vetélytárs felemelkedésével" számol, azt akarja a lehető legtovább késleltetni. Az elmúlt években Európával szemben követett amerikai magatartás (ti. hogy szét akarja őt darabolni), illetve az annak pozitiv alternativájaként feltüntetett opció  (ti. hogy szoros alárendeltségben akarja tartani) alapján immár a napnál is világosabb, hogy Európát az Egyesült Államok egyfajta potenciális riválisnak tekinti. S mint ilyet akarja mielőbb gúzsba kötni, ellehetetleníteni.

Az egyik forgatókönyv szerint (ezt vallja magáénak a neokonzervatívok szürke eminenciásaként számontartott Richard Perle): egy szorosabban integrált Európa ezentúl nem áll az Egyesült  Államok érdekében. S az ezt szorgalmazó francia politikák támogatóival meg kell értetni mibe is kerül ez nekik. Pontosabban fogalmazva: Az európai kormányokat arra kell kényszeríteni, hogy válasszanak Párizs és Washington között, továbbá mindent meg kell tennünk, hogy megőrizzük brit stratégiai szövetségesünk függetlenségét Európától.

A másik forgatókönyv udvarias javaslatok formájában kerül megfogalmazásra a mérsékelt, Európa-barát tábort képviselő demokrata és republikánus politikusok részéről. Akik egy tavaly májusban közzétett kollektív levelükben amúgy diplomatikusan szövetségeseik értésére adták, hogy ha nem tetszik nekik a szétdarabolás opció, akkor: sürgősen meg kell győzniük az amerikaiakat arról, hogy az Egyesült Államokat szívesen látják Európában. Ennek érdekében először is több toleranciával tekinthetnének az Egyesült Államok katonai és diplomáciai ténykedéseire. Azután az európai alkotmány tárgyalásain és általában az EU Tanácsának ülésein helyet kellene biztosítani amerikai megfigyelők számára. Ők ugyanis így első kézből bizonyosodhatnának meg arról, hogy az Európai Unió finalitása az Egyesült Államokkal együttműködésben kerül megvalósításra. Természetesen a legtávolabbi utalás sem történik arra, hogy egyenlők közötti együttműködésről lenne szó, s netán európai megfigyelők hasonlóképpen szívesen látott vendégként vehetnének részt az amerikai kormányzat munkájában. Az egyetlen nagyvonalú gesztus, hogy hogy egyszemélyes fegyverkezési versenyük távlatából az amerikai barátkozók rezignáltan megállapítják: bár az Európai Unió védelempolitikai kiadásainak jelenlegi szintje komoly aggályokat kelt, az európai szövetségesek katonai költségvetésének összegéről és orientációiról mindazonáltal nem dönthet Amerika. Megpróbálni azért persze megpróbálhatja.

Mostanra tehát egy dolgot vitathatatlanul nyilvánvalóvá tett az Egyesült Államok mindkét - az oly sokat kárhoztatott Bush-féle, s a megváltásként emlegetett-remélt másik - fele is: európai partnerének nagykorúsodása (vagyis döntési-cselekvési önállósodással egybekötött megerősödése) kifejezetten nem áll érdekében. Amerika immár nyíltan is felvállalta, hogy ezt akár így, akár úgy, de mindenképpen igyekszik megakadályozni. Lehetőleg már csirájában elfojtani. Úgy a legbiztosabb.

A szerző biztonságpolitikai kutató