Huszárvágás

MTI - Bruzák Noémi

Az egyoldalú "párbeszéd" főszereplője az a kissé szenvedélyes taxis volt, akinek az autójába bekecmeregtem a péntek éjszakai ceremónia után, és aki a végén még jól hátba is vágott, így kívánva további kellemes tartózkodást.

Ami egyébként a tartózkodást illeti, azzal - véleménynyilvánításilag legalább - máris szolgálhatok: noha már a játékok első versenynapján lényegében összeomlott a számítógépes eredményközlő rendszer (ami nem nagy ügy, legföljebb, ha ötezer újságírót és riportert érint), magam még türelmesen várnék egy kicsit a súlyosabb kritika megfogalmazásával. Maximum a taxisofőrnek mondom el, ha netán összefutunk.

Női párbajtőr. Meg azért azt is, amit Nagy Tímea művelt vasárnap este a régi reptér hangárjából átalakított Heliniko csarnokban. Mert olyasmit művelt, amire csak kivételes tulajdonságokkal megáldott sportolók képesek. Hogy a tárgyra térjek: megvédte sydneyi olimpiai bajnoki címét!

Sok jót sejtetett már a délután is, hiszen Tímea mellett Mincza Ildikó ugyancsak katonásan menetelt egészen a legjobb négyig, de sportszerűen el kellett ismernünk: a francia Flessel-Colovic és Nisima semmivel sem maradt el tőlük. A két nemzet testvériesen megosztozott tehát az elődöntő szereposztásán, később azonban már nyoma sem volt a barátságnak.

Ha időrendben haladunk, Minczával kell kezdeni, aki az atlantai olimpiai első, kétszeres egyéni világbajnok Flessel-Colovic ellen vívott idegőrlő küzdelmet 14:14-ig, az utolsó találatot követően azonban a francia trappolhatott végig a páston, és nem kínjában. Ezek után nem tekinthettük kifejezetten kedvező előjelnek, hogy húsz perccel később Nagy mérkőzésén is 14:14-re alakult az állás - holott Tímea szinte végig vezetett -, de újabb másodpercek múltán kiderült: a magyar versenyző nem kolléganőjét, sokkal inkább 2000-es produkcióját kívánja másolni. Elegáns támadás végén vitte be a döntő tust az idén bombaformában szurkáló - három Világ Kupa-viadalt nyerő, amúgy a tavalyi havannai vb-n ezüstérmes - Nisimának, majd, mint aki jól végezte dolgát, komótosan kisétált a teremből. Pedig volt még feladata ezen az estén.

Mindenekelőtt illett megtekintenie Mincza Ildikó bronzmecscsét, bár a pszichikai felkészüléshez el tudtunk volna képzelni más módszert is. A kétszeres csapatvilágbajnok magyar lány 6:3 után luftballonként eresztett le, a szinte transzban lévő francia meg kapva kapott az alkalmon, és 15:12-re fordított. Kár érte, Mincza fél lábbal már ott állt a dobog harmadik fokán.

Aztán persze komoly kárpótlást jelentett, hogy Nagy Tímea hamarosan ott állt mind a kettővel, ráadásul az emelvény tetején...

A lelátói piros-fehér-zöld zászlóerdőből a jelenlévő Jacques Rogge NOB-elnöknek is ugyanazt a következtetést kellett levonnia, mint az egyszerű földi halandónak: az nem lehet, hogy ne a magyaroké legyen az arany! És percek múltán a harmincnégy éves, kétgyermekes családanya a legcsekélyebb kétséget sem hagyta a felől, hogy megfelel a különleges várakozásnak. A legutóbbi két olimpia győztesének csúcstalálkozóján akkor adta a legszebb tusokat, amikor a csörte közepe táján Flessel közelíteni kezdett (7:4-ről 7:6), és akkor volt a leghatározottabb, amikor másnak megremegett volna a lába. Elhúzott 9:6-ra, majd együttes találatokkal egyre lopta a távolságot a magyar küldöttség első athéni aranyától, ám 14:10-nél még higgadtan nyugalomra intette saját magát.

De csak azért, hogy a következő lámpagyulladásnál - vele együtt - kiugorjon a bőréből örömében a magyar "szurkolóezred". Az első út edzőjéhez, a négyszeres ötkarikás bajnok Kulcsár Győzőhöz vezetett, a következő a sajtó mikrofonjai elé. - Nagyon jól vívhattam, mert Győző megdicsért, pedig ilyet még sose csinált - fogott bele a győzelmi beszédbe fülig érő szájjal, aztán így folytatta: - A verseny alatt körről körre jobban éreztem magam, a legjobban éppen a döntőben, bár Flessel legutóbb nagyon megvert. "Mi a titka?" - szólt a kérdés, és a mosoly ekkor átváltott örömkönnyekre: - Talán a két gyerek. Akiknek üzenem, hogy huszonharmadikán otthon leszek, huszonnegyedikén pedig indulunk nyaralni.

Jelzem, meghallgattuk volna a Himnuszt már egy nappal korábban, a kardozók versenyének végén is. Igazán nem sok hiányzott hozzá...

Férfi kardvívás. Nem hosszabbítanám nagyon a dolgot, inkább gyorsan odakanyarodnék a versenynek ahhoz a szakaszához, amikor csupán egyetlen, immár emelt páston zajlottak az események. Szóval: Nemcsik Zsolt, a Vasas vívója - "kollégája", Ferjancsik búcsúztatója - a címvédő román Covaliut 15:14-re, míg az esti főműsorban az ukrán Vlagyiszlav Tretyakot (jól hangzó név a sportvilágban...) 15:11-re verte, és besasszézott a döntőbe.

Hoppá! - táthattuk el a szánkat huzamosabb ideig, tudniillik arra azért nem számíthattunk, hogy a Sydneyben az első fordulóban egy brit ellen búcsúzó, s kardjával egyéniben azóta csupán néhány Világ Kupa-versenyen odasuhintó fiú odáig jut, hogy...

Túl szépnek tetszett, hogy az első napon mindjárt olimpiai bajnok kezét szorongathassuk, ám az álomhoz már nagyon közel volt a valóság! Hát még akkor, amikor 3:0, aztán meg 5:1 állt az eredményjelzőn, amennyiben nem mondtam volna még, az olasz Aldo Montano ellen (felteszem, az idősebbeknek ismerősen cseng ez a név is). Eleinte ült minden riposzt meg elővágás, de a folytatásban keservesebb pillanatok következtek. Aztán az itáliaiak folyamatos reklamálástól kísért végjátékban 14:13-nál újra itt volt az előny. Huszonhetedik születésnapja előestéjén Nemcsik egyetlen tusnyira került attól, hogy Fuchs, Tersztyánszky, Gerevich, Kárpáti és a többiek, nem utolsósorban pedig a legutóbbi, 1992-es győztes, a pást sarkában gubbasztó Szabó Bence szövetségi kapitány nyomdokába lépjen.

És kívülről úgy látszott, hogy ez az egyetlen találat az első egymásnak feszülésnél meg is született, ám a román zsűri másképp határozott. Nemcsik a pástot csapkodta, Szabó a haját tépte, a táblán viszont kigyulladt a 14:14. Aztán - ezúttal egyértelmű akció végén - a 14:15 is...

- Vacak érzés egy tussal lemaradni az aranyról, de már most arra gondolok, hogy öt nap múlva csapatban olimpiai bajnok leszek - szakadt ki mindenekelőtt a hosszú másodpercek mozdulatlanságából lassanként az érdeklődők "karmai" közé keveredő rokonszenves, de falfehér vesztesből. - Tizennégy-tizenháromnál én találtam előbb, de a bíró berezelt az olaszok állandó cirkuszolásától. Egyelőre ezüstérmes vagyok, később talán boldog is leszek.

Úszás. Az uszodában szombaton lezárult egy három és fél hete kezdődött történet, minden idők legpechesebb sporthistóriáinak egyike. A Balaton-parton "félrelépő", ennek nyomán lábát törő, bravúrosan megműtött, ám egy hetet így is edzés nélkül töltő Cseh László nem tudta valóra váltani nagy tervét, melyet hosszú hónapok óta készítgetett: 400 méter vegyesen simán kikapott Michael Phelpstől. Az amerikai extraklasszis - aki Mark Spitz müncheni hétaranyas rekordjának beállítását tűzte ki athéni céljául - úgy nyerte a számot, ahogyan akarta. Mellesleg világcsúccsal akarta, s ennek megfelelően már az első hosszon elhúzta a csíkot. Ekkor a tizenkilenc éves magyar a harmadik helyen tempózott, aztán egészen 350 méterig ő szelte a habokat a legközelebb Phelpshez, ám minden relatív: valójában egyre távolabb került tőle a rivális. Ráadásul a záró úszásnem, a gyors második ötven méterén csak a mezőny ötödik idejére volt jó, minek egyenes következményeként a másik amerikai, Vendt is megelőzte.

Phelps 4:08,26-os világrekorddal csapott a célba, Cseh majdnem négy másodperccel később, bronzérmesként érintette meg a falat (4:12,15). A kétszeres Európa-bajnok halásztelki tinédzser végtelenül elkeseredett arccal kászálódott ki medencéből, ami - akárcsak Nemcsik esetében - különösnek tetszhet mindenki számára, aki nem tudja és nem látta, miféle "görög dráma" húzódik meg a két medál hátterében. Ami Csehet illeti, két megjegyzéssel mindenképpen szükséges bővíteni a beszámolót: részint azzal, hogy Phelpset alighanem abszolút egészségesen is képtelen lett volna legyűrni, részint pedig, hogy az ismert előzmények után nem pusztán a bronz, már maga a rajthoz állás is a földöntúli varázslat kategóriájába tartozik.

Más a helyzet Risztov Évával. A tavalyi vb háromszoros másodikja úgy lett negyedik szintén 400 vegyesen, hogy egy magáról addig viszonylag keveset hallató argentin, bizonyos Georgina Bardach is előtte végzett, amire azért rémálmunkban sem gondoltunk. A szám verhetetlen királynője, az ukrán Jana Klocskova az amerikai Sandenóval az utolsó centikig hatalmas csatát vívott, ugyanakkor négy és fél másodperccel "alázta meg" Risztovot...

Mindenesetre a Spartacus nem is kissé enerváltnak tetsző versenyzője másnapra sem heverte még ki a megrázkódtatást. Legalábbis ezt támasztja alá, hogy 400 gyorson a mezőny tizenötödik idejét volt képes kipréselni magából, ami megközelítőleg öt másodperccel rosszabb, mint a tavaly Barcelonában világbajnoki ezüstöt érő eredmény volt, s amely az esti döntő idején a lelátóra száműzte az eddig "ezüstlányként" emlegetett sportolót.

A "mi történt?" kérdésre egyelőre nincs válasz. Miképpen arra sem, amikor a felől érdeklődünk, hogy: tessék mondani, lesz ez még jobb is?

Férfi vízilabda. Ha már a jövőnél tartunk: a szomszédos fedett medencében a címvédő férfi pólósok játszottak a folytatás szempontjából fontos - bár nem döntő jelentőségű - meccset. Mivel a fura kiírás értelmében a csoportgyőztesek "csont nélkül", a másodikak és a harmadikak viszont csak egy újabb akadály közbeiktatásával juthatnak az elődöntőbe, már a szerbek elleni nyitórandevún akadt tét.

Talán ennek, talán másnak tudható be, a lényeg: Csirics a 3. percben akkorát bepancsolt Szécsi kapusnak, hogy a spanyol, olasz bírópáros - noha nem a szintén közeli teniszpályán volt alkalmazásban - outot jelzett, szabatosabban: végleg, cserével kiküldte a bokszbajnokot. Ám a rivális hálójába a kedvező fejlemény és a rendszeres "sortűz" nyomán sem jutott be a labda, nem úgy a miénkbe (0:1).

A rövid pihenőt követően aztán Madaras és Kiss lökete között Kásás négyméteresből talált be, de korai volt a lábakat keresztbe tenni: a nyári Világliga-döntőben felülmúlt vetélytárs még ugyanebben a negyedben egyenlített. (Csak így, zárójelben említem meg, hogy a harmadik szerb gól előtt Trbojevics valahonnan a tengerparti Glyfadából célozta meg a kaput, ami nem csoda, hiszen itt, Görögországban vízilabdázik.)

Ráadásul a harmadik labdára úszás után újfent a nyelvtörő nevű bombázó lövése miatt sopánkodhattunk, s nemkülönben azért, mert a magyar csapat próbálkozásai nyomán csak nem akart a képzeletbeli gólvonalon túlra táncolni a labda (3:4). Hanem az utolsó hét percben... Steinmetz Ádám Sefik kapus hóna alatt, Kiss büntetőből, míg Biros ejtésből szerzett gólt, és ezzel el is volt rendezve a dolog (6:4).

Mi pedig jó érzéssel vonhatjuk meg a mérkőzés konklúzióját: az elvileg legnehezebb ellenfelén túljutott a magyar válogatott. Most már csak a többi van hátra.