Lehel piac

Népszabadság - Kovács Bence

Még egy régi formájú pavilon is ott terpeszkedik a tér közepén, és legfeljebb annyi változott, hogy a korábbinál szélesebb ösvényeket vágtak a húsosok és zöldségesek elárusítóhelyei közé.

Nagyjából húszan lehetünk. Cekkeres idős hölgyek, turistának öltözött középkorúak és öltönyös családapák követik Rajk Lászlót a Kulturális Örökség Napjai alkalmából szervezett Lehel piaci tárlatvezetésen. A létszám persze változik, néhányan hozzánk csapódnak, mások leragadnak a savanyúsoknál. Ez utóbbi nem csoda: a csarnok sűrűjében, a pultok közt kanyarogva az ember először azt bánja meg, hogy szokás szerint nem reggelizett, aztán elkezdi megérteni Bächer Ivánt. Rajk viszont céltudatos, az általánostól közelít az egyedi felé. Még odakint, a bejárat előtt elmesélte, hogyan jutott el a főváros a csarnokok megépítéséig. Az élet ismétli önmagát - tette hozzá -, két héttel a Nagyvásárcsarnok átadása előtt szakasztott ugyanazt írták a drágulással fenyegető és a luxust ostorozó lapok, mint a Lehel megnyitására készülve.

A csarnok belsejében kicsit nehezíti a csoport mozgását a szombat délelőtti forgatag, de a galérián van annyi hely, hogy megállhassunk, míg megismerjük a hely történetét: hogy temető volt itt, aztán hadiszerraktár, s hogy a piac is sokat alakult, miközben a vidékies területet szép lassan körbenőtte a város. Aztán mozgólépcsőzünk egyet - luxus! -, majd lemegyünk a pincébe. Raktárak vannak itt a trélerekkel is járható, széles utak között. Teherliftek visznek föl az elárusítóhelyek mögötti szervizfolyosóra, hogy a vásárló és az áru egészen a pultig elkerülhesse egymást.

- Ha úgy adódik, ide jöjjenek, ne a metróba. Itt legalább van étel és ital is bőven - mutat körbe a polgári védelmi szempontból is kiemelt jelentőségű pincén az építész, hozzátéve, hogy a hatalmas terem téglát, cementet is bőven rejt. "Ha úgy adódik", azzal falazzák majd be a kijáratok többségét.

Odakint, a csarnoknak a metró szintjével egy mélységben lévő árusítóhelyén teszi föl aztán a csoport a régen érlelgetett kérdést: na de mire föl ez a harsány színvilág, ez a sok nyugtalan forma, az épület külsejének hajót formázó megjelenése? Rajk a kofahajókról mesél, meg arról, hogy Budapest legfontosabb ismérve az eklektika, a város csak az utóbbi ötven évben vált derékszögűvé. Az építészek és a használók spontán együttműködését említi, amelynek révén az összkép egyedi, a kilencvenes évekre nagyon is jellemző lett.

Aztán barátságosan elbúcsúzunk. A többség vásárolni indul. Pár órával később én vagyok a hetvenharmadik, aki ezen a hétvégén megtekinti a Kiss János altábornagy utca 59. alatti társasházat. A sorszámokat a Varga család legifjabb tagja osztogatja, ami nem kis áldozat a részéről: legalábbis amíg az egykori mángorlóhelyiségben megrendezett kiállítást nézem, úgy veszem ki a beszélgetésből, hogy odafönt, a lakásban valamiféle zsúr zajlik, és már fölvágták a tortát. A gyermek azonban kitart, én meg végignézem a házat tervező Medgyaszay István száz évvel ezelőtti, erdélyi gyűjtőútjának emléket állító túra fényképanyagát. A tablók mögött fémtábla: XXV. főcsap - olvasható rajta.

Három épületből áll a Medgyaszay-féle városi házak tömbje Buda XII. kerületében. Tisztviselőknek építette a főváros az itteni lakásokat a húszas évek legvégén, meg is adták hát a módját: a kis kerttel övezett, csendes belső udvarokat körülölelő tömbök homlokzatára magyaros sgrafittók kerültek, Márton Ferenc és Nagy Sándor munkái. Ahogy a Varga család közlekedésmérnök tagja, ifjabb Varga Péter körbevezet minket, persze jól látni, hogy az elmúlt évtizedek ezeket a házakat sem kímélték. Az 59. azonban meghökkentően jó állapotban van. Homlokzata nagy részét már felújították, rendbe tették a pávás motívumokat mutató kerítést.

Hogy milyen volt és milyen lett a ház, kik építették és kik lakták, arról kiállítást is rendeztek a pincefolyosón. A tárlatról megtudható, hogy hat éve pályáznak a legkülönfélébb kerületi, fővárosi és országos támogatásokra, így érték el a látványos eredményt. El lehet tanulni - sugallja a társasház egyedülálló gesztusa, amellyel az örökségnapokon kinyitották a kaput a látogatók előtt.

Tizenharmadik alkalommal rendezték meg a hét végén Magyarországon a Kulturális Örökség Napokat. A "nyitott kapuk" szeptemberi hétvégéje több mint húszéves hagyomány Európában, és arról nevezetes, hogy ilyenkor a részt vevő helyszíneket - javarészt múzeumokat és középületeket - ingyen lehet felkeresni. Idén az úgynevezett lélegző örökség volt a rendezvény központi témája: ennek megfelelően több mint száz helyen közös sétára is várták az érdeklődőket. A mintegy 430 helyszín között voltak kastélyparkok és temetők, de olyan hagyományosan népszerű épületek is, mint a Sándor-palota vagy a Nemzeti Bank. Sokan látogattak el például az Inter-Európa Bank és a CEU épületébe.