Árpád Sándor: Tisztában kell lennetek a múlttal!

A kérdést az első padban ülő, Laci néven szólított vékony srác tette fel a salgótarjáni Bolyai János Gimnázium rendhagyó történelemóráján, amelyen a forradalom eseményeiről volt szó. Az órán csupán tízen vettek részt, valamennyien emelt szintű érettségi előtt álló végzős diákok, akik az átlagosnál nagyobb óraszámban készülnek a történelemvizsgákra.

Délután, amikor a tanulócsoport összevont történelemórája kezdődik, már csaknem üres az iskola. Ők tízen 1956 salgótarjáni eseményeivel ismerkednek. Árpád Sándor történelemtanár előzetesen mindenkinek kiosztotta a Nógrád Megyei Levéltár kiadásában két éve megjelent "Salgótarján, 1956" című, dokumentumgyűjteményt, amely szemtanúk visszaemlékezéseivel, korabeli jegyzőkönyvek kivonataival, archív fényképekkel mutatja be az eseményeket.

Az órán egy-kettőre kiderül, hogy a 74 oldalas kiadványt a diákok többsége nem olvasta végig, de mindenki belelapozott, ketten pedig más forrásból is készültek. Laci például a Palócföld című, Salgótarjánban szerkesztett irodalmi és társadalompolitikai folyóirat egy 1989-es számára bukkant, amely talán elsőként számolt be az 1956. december 8-i sortűzről. Laci az olvasottakból azt emelte ki, hogy a cikkek szerzőivel szinte senki nem akart beszélni, több mint harminc évvel a történtek után az emberek még mindig féltek.

- Félelemben pedig nem jó élni, az egész régen volt, nem kellene már túllépni ezen? - következtet a tizenéves logika.

- Amiről tehát nem beszélünk, az nincs is? - kérdez vissza Árpád Sándor, majd egy régi történetet idéz, amely szerint miután Nagy Imrét halálra ítélték, Kádár János soha többé nem mondta ki a nevét, csupán úgy említette, mint az azóta elhalt személyt.

A történelemórán nem sok szó esik arról, hogy 1956. december 8-án három-négyezer fős tömeg gyűlt össze a megyei tanács előtti téren, ahol az emberek a letartóztatott forradalmi vezetők szabadon bocsátását követelték. A téren három szovjet harckocsi vonult fel, a főúti iskola és a tanács épülete közötti útszakaszt pedig karhatalmisták zárták le. Tizenegy óra körül lövések dördültek, valaki egy "hanggránátot" dobott a karhatalmisták mögé, ami általános sortüzet váltott ki. A hivatalos források szerint negyvenhatan haltak meg, a történészek által utóbb elfogadott adatok szerint 131 áldozat volt. Árpád Sándor azonban nem tölti az időt a már olvasottak ismétlésével, inkább a történelem ellentmondásaira hívja fel a figyelmet.

- Ti, akik itt ültök, 1987-ben és 1988-ban születtetek. Nemcsak az eltelt évtizedek miatt nehéz megértenetek az 56-os eseményeket - szögezi le. - Én 56-ban hétéves voltam. Az egyik unokabátyám részt vett a szovjet emlékmű ledöntésében. Három évvel korábban tért haza kilencévnyi hadifogság után, valahonnan a Bajkál-tó környékéről. Nem értettem, miért vált ki ilyen indulatokat belőle egy kőoszlop. Az elsős bizonyítványomat Rákosi-címeres bélyegzővel pecsételték le az iskolában, a másodikos félévit Kossuth-címeres pecséttel, az összes többit Kádár-címerrel. Három korszak lenyomata volt látható a bizonyítványomban. Salgótarjánba 1973-ban költöztem, 56-ról, sortűzről hosszú időn át egy szót sem hallottam, pedig mint kiderült, az egyik kolléganőmnek egy rokona meg is halt akkor. Csak a levéltárban rebesgettek valamit halkan. Tisztába kell lennetek a korszakkal, a város múltjával. A tudás arról, hogy kik és mit akartak valójában, hasznotokra is válik.