A 95. európai Ariane rakéta fellövése Francia-Guyanáról

AFP archív

Amerikai űrhegemónia

Az Egyesült Államok világűr-politikája hivatalosan is a “space control" és “space dominance" fogalmakra épül (vagyis a világűr ellenőrzését, illetve amerikai uralom alá vonását célozza). Ez nyilván természetes meghosszabbítása a minden területen “lehengerlő fölényre" törekvő washingtoni kül- és védelempolitikának. Clinton elnök 1996-os rendelete szerint: “az Egyesült Államok kifejleszti, működteti és fenntartja azokat a ’space control’ képességeket, melyek cselekvési szabadságot biztosítanak számára a világűrben, s lehetővé teszik hogy ellenfeleit adott esetben megfossza ugyanettől a cselekvési szabadságtól".

Ezen felbuzdulva, az amerikai védelmi minisztérium 1999. júliusi direktívája leszögezte, hogy: “a világűr éppolyan színtér, mint a szárazföld, a tengerek és a levegő, ahol az Egyesült Államok nemzeti biztonsági céljainak szolgálatában kell katonai tevékenységet folytatni". A Kongresszus “Világűr Bizottságának" 2001. januári jelentése pedig egyenesen egy űrbéli Pearl Harbor forgatókönyvével számolt. A jelenlegi védelmi miniszter, Donald Rumsfeld által vezetett testület értékelése szerint a háború óhatatlanul eléri majd a világűrt is, így már ma mindent meg kell tenni azért, hogy az Egyesült Államok ott (is) megőrizze hegemóniáját.

Amerikai szemmel persze édeskevés, hogy Washington költi el a világ katonai űrprojektekre fordított kiadásainak 90 százalékát. Az Egyesült Államoknak mindig több, jobb, biztosabb kell. Ami ezúttal érthető is. A kilencvenes évek elejétől kezdve ugyanis döntések sorával hajtotta magát az egyre totálisabb világűr-ellenőrzés szükségességének csapdájába. Az amerikai hadsereg évről évre mind hatványozottabban hagyatkozik az űrtechnológiára, s bízza saját és országa biztonságát az úgynevezett “rendszerek rendszerére". Ezzel párhuzamosan erősödik bennük a sebezhetőség tudata, illetve az űrtechnológiák globális terjedése miatti aggodalom.

Válaszként két fő csapásirányt határozott meg a Pentagon. A saját űrberendezések maximális - akár “megelőző csapásmérés" formájában történő - védelmét, illetve a többiek világűrhöz való hozzáférésének szükség szerinti megakadályozását. S e nemes cél érdekében az sem zavarja, hogy megtöri a világűr militarizálásának több évtizedes tabuját, s hogy lépések-ellenlépések beláthatatlan láncreakcióját indítja el. Miként azzal sem sokat foglalkoznak Washingtonban, hogy az űrbéli összetűzéseket szimuláló gyakorlatok rendre nukleáris apokalipszissel végződnek. Lévén, hogy a “szemétől-fülétől" megfosztott ellenfél biztos ami biztos alapon az atomfegyverek indítógombjához nyúl.

Európa túlélési kísérletei

Kontinensünkön sokáig egyedül a franciák ismerték fel a világűr-politika jelentőségét a teljes kiszolgáltatottság elkerülése szempontjából, s próbáltak ennek megfelelő forrásokat társítani hozzá. A washingtoni magatartás kilencvenes évekbeli elfajulása (vagyis korlátlanabbá, következésképp leplezetlenebbé válása) azonban lassanként a többiek szemét is felnyitotta. Legalább résnyire.

A koszovói válság e tekintetben kétségkívül vízválasztó. 1998-1999-ben az európaiak többsége kénytelen volt szembesülni az amerikai információ-átadás fukarságával, ami - saját kémműholdak híján - mind a politikai döntéshozatal, mind a célpontok kiválasztása, mind pedig a csapatok biztonsága terén elfogadhatatlan függőségi helyzetbe hozta őket. És ekkor persze még csupán fukarságról beszéltünk, nem manipulációról. Aligha lehet kérdés ugyanis, hogy az iraki tömegpusztító fegyverarzenálról Washingtonban összeállított audio-vizuális élménycsomag újabb lökést adott az önálló felderítő műholdak szorgalmazásának.

Csakhogy van egy bökkenő. Az összeurópai szintű űregyüttműködés hagyományosan a nem katonai projektekre korlátozódik, mint azt az 1975-ben alapított Európai Űrügynökség (ESA) alapokmánya is leszögezi. A békés dimenzióban persze vitathatatlan eredményekre jutott, s nem utolsó sorban ennek - ezen belül pedig ismét csak a francia húzóerő szerepnek - köszönhető, hogy az európaiak jelenleg rendelkeznek a világűrhöz való autonóm hozzáférés képességével (Ariane-rakéták), a világszerte legideálisabbnak tekintett kilövőállomással (a francia guyanai Kourou-n), továbbá egy versenyképes űrtechnológiai-ipari bázissal.

Mindez azonban ma már kevés az üdvösséghez. A katonai vetület (űr)európai szintű hiánya egyre nehezebben ledolgozható hátrányt jelent egy olyan szektorban, ahol a befektetések-megrendelések zöme alapvetően a védelmi szférából érkezik. Az utóbbi időben azért e téren is észlelhető némi elmozdulás. Az EU-miniszterek 2002-ben - a “NATO halálát" is kilátásba helyező amerikai fenyegetőzések-zsarolások dacára - jóváhagyták a tervek szerint 2008-ra működőképes Galileo műholdas navigációs rendszer projektjét. 2003-ban pedig a Bizottság Fehér Könyvet adott ki a leendő uniós űrpolitikáról, amiben már többek között a formálódó közös kül-, biztonság- és védelempolitika erősítése is az érvek között szerepelt.

Merre tovább?

Az Unión belül tapasztalható irányváltás több tényező együttes eredménye. Az alternatívákat csírájukban elfojtani igyekvő amerikai törekvések éppúgy szerepet játszanak benne, mint a felismerés, miszerint az űrtechnológia a legkülönbözőbb uniós politikák (környezetvédelem, humanitárius segítségnyújtás, gazdasági versenyképesség növelése) tekintetében egyaránt kulcsfontosságú. Nem elhanyagolható szempont az európai védelempolitika elmúlt évekbeli fejlődése sem, aminek kiindulópontja a döntési és cselekvési autonómia igénye. Ez pedig szemek-fülek nélkül ugyebár nehezen volna elképzelhető.

A továbblépés egyik módja éppen a kettős felhasználású (civil és katonai) űrtechnológiák közötti kapcsolódási pontok kihasználása kell, hogy legyen. Példa erre a már említett Galileo navigációs rendszer, de jónéhány eredetileg civilnek tervezett európai űrprojekt elnevezésében és mandátumában is egyre kitüntetettebb helyet kap a “biztonság" szócska. Mindeközben élénkül a tagállamokon belüli aktivitás, s egyre intenzívebbé válik a költségkímélő és hatékonyság-növelő kooperációk keresése.

A lényeg persze - miként az Unió valamennyi területén - itt is a politikai akarat meglétének kérdése. Európa nagy részében még mindig nem történt meg a józan szembenézés azzal, hogy a kiszolgáltatottság elkerülésének igényét önmagában nem valamiféle mítikus Amerika-ellenesség vezérli. Hanem magától értetődő követelmény volna minden felelős politika számára. Ehelyett többnyire költségvetési számháborúk folynak, “megéri-nem éri meg" típusú fügefalevél-érvekkel dobálóznak. Pedig nem halogatható tovább annak beismerése, hogy itt messze nem csupán gazdasági, hanem egyértelműen stratégiai tétekről van szó. Nyilván éppen ezért döcög annyira az európai együttműködés kiteljesítése űrpolitika téren. S nyilván éppen ezért volna viszont olyan égetően szükség rá.

A szerző biztonságpolitikai kutató