Tettamanti Béla rajza

Tehát idáig jutottunk: tetteik végiggondolására nem túlságosan szoktatott tanítványokat igyekeznek rávenni, hogy imájukkal - közvetetten - Mammonhoz forduljanak? Érdemes őket önzésre tanítani ebben az amúgy is túlontúl önző világban?

Ha akadnak körültekintőbben gondolkodó tanulók - és miért ne akadnának? -, pár szóval kiegészíthetnék a fentebbi fohászt. Például így: "Tudom, Uram, hogy végtelen bölcsességedben végessé tetted minden anyagi forrásunkat, hogy tanuljuk meg beosztani azt, amit adsz nékünk, de tekints ránk, Mindenható Urunk, és lásd, milyen nagy a Te egyházad szüksége, amely a Te szolgálatodra és imádásodra nevel minket. Tudjuk, Uram, hogy minden ránk költött forintot másoktól kell megvonnia az államnak, de nézz le mennybéli Atyánk ránk, és nézd azokat a szegény szerencsétleneket is, akiket a tőlünk megspórolt pénzen nem Hozzád vezetnek."

De mi csak annyit kérünk az államtól, amennyit az állami iskolák kapnak a költségvetésből, halljuk egy másik egyház püspökétől, aki attól tart, hogy diákjaikat nemcsak extraforintoktól, hanem emberi jogaiktól is megfosztaná az állam, rájuk vetve egy új apartheid vészes árnyékát. S az állam nevében a gonosz baloldali-liberális kormány ehhez netán még sötét bőrűekké is varázsolná az egyházi iskolák liliomfehér diákjait. Mint ahogy a legendák szerint Noé a szolgák sötét bőrű szolgálójává tette átkával az ő részeg meztelenségét kigúnyoló fia sarjait.

Folyik a számháború amiatt, hogy különböző költségvetési forrásokból mennyivel több vagy kevesebb pénzt kapnak az egyházi, mint az állami iskolák. Pedig nem a forintokon és filléreken kellene vitatkoznunk. Sem itt, sem oly sok más esetben, ahol a lényeg, az alapelvek szóba sem kerülnek.

Elsőként talán azt illenék megvizsgálni, jogos-e a feltételezés: valamilyen demokratikus, alkotmányos elv szerint minden iskolafenntartónak egyenlő fejpénzt, tanulónkénti "normatívát" kell kapniuk. Az egyenlőség elvének ilyen alkalmazása talán jogos lenne, ha az iskolafenntartókra egyenlő feladatok hárulnának. Ez azonban nincs így. Míg az államot törvény kötelezi, hogy minden iskoláskorúnak (elérhető távolságban életkorának megfelelő szintű) iskolát biztosítson, addig az alapítványok és egyházak ott nyitnak tanintézményt, ahol ez érdekeiknek megfelel. A társadalmi diskurzusnak tehát arról kellene szólnia, milyen szerepet kell vállalniuk az alapítványi, illetve egyházi iskoláknak, hogy részesüljenek állami támogatásban, s annak megfelelően a normatív és kiegészítő támogatások öszszessége hány százalékát tegye ki - most és a jövőben - az állami iskolák támogatásának.

Nézeteimet nyilván befolyásolják Amerikában eltöltött évtizedeim - ahol sok a nagyon gazdag magániskola, a tehetősebb szülők mégis vagyonokat költenek tandíjakra, részben azért, hogy a szegényebb diákok minél nagyobb ösztöndíjban részesülhessenek -, ezért az általam ideálisnak tartott oktatásfinanszírozást legfeljebb nagyon távoli célként ismertethetném. Mára és a közeljövőre nézvést az lenne az esélyegyenlőséggel és az önrendelkezési joggal leginkább összeegyeztethető, ha az egyházi iskolák a következő évben az elkerülhetetlen kalkulációs eltérések határain belül ugyanannyi átlagos költségvetési össztámogatásban részesülnének, mint az állami iskolák.

A támogatási összeg pontosításában segítséget nyújthatna a független arbitráció, de azzal a feltétellel, hogy a támogatási hányad évente három-négy százalékkal csökken, míg le nem megy fokozatosan hetven-nyolcvan és - hosszabb távon - egyes esetekben még alacsonyabb százalékszintre.

Nem látom ugyanis indokát annak, hogy az állam kiváltságokat biztosítson az egyházaknak, ha iskoláik fenntartása épp annyi terhet ró a költségvetésre, mint az állami intézmények működtetése. Így ugyanis nem válik lehetővé, hogy az állam jelentékenyebben támogathassa a - sok tekintetben - hátrányos helyzetűnek minősülő, privilégiumokat nem élvező intézményeket.

Túl a finanszírozási vitán, fölmerül a kérdés: mi a célja az egyházi iskolának a mai világban?

A katolikus egyház állítólag valamikor jórészt saját jövedelmeiből tartotta fenn iskoláit. Ezekben majdnem kizárólag papok, szerzetesek vagy apácák tanítottak minimális vagy nulla fizetségért. Manapság kevés egyháznak van ilyen célra fordítható jövedelme. A katolikus egyház esetében még azt sem tudjuk, hogy innen Rómába avagy Rómából a magyar katolikus egyház felé áramlik-e pénz. Azt tudjuk csak, hogy gyarapodó számú iskoláikban nincsenek, a belátható jövőben nem is lesznek a tanítás tetemes részét vállaló paptanáraik, szerzeteseik, apácáik.

Mi értelmük hát az egyházi iskoláknak?

Igaz, választási lehetőséget nyújtanak a szülőknek. Ami akár önrendelkezési joguknak is tekinthető, bár kérdéses, hogy ez mennyire terjeszthető ki a szülők gyermekeik fölötti rendelkezésére. Ha pedig a gyermekekre is kiterjesztjük az oktatás fölötti önrendelkezési jogot, nem tehetjük kötelezővé az iskolai oktatást.

Azt is rebesgetik, hogy azért van szükség egyházi iskolákra, mert ott az egyház tanításának szellemiségében nevelik a diákokat. De mi is ez a szellemiség? Ha eddig nem is, az apartheid emlegetése és a pénzért való imádkoztatás után fel kell vetnünk ezt a kérdést. Be kell vallanom, már régen gyötör, hogy ugyan miben áll s milyen a mai kereszt(y)ény egyházak szellemisége. Különösen azóta, hogy olvastam az egyik egyház lelkészének - és egyben volt püspöke fiának - hevesen gyűlölködő, embertársaink kirekesztésére buzdító felszólítását, és csak nagy késéssel, mély hallgatás után hallhattam annak egyházi bírálatát.

Vagy talán Európa keresztény hagyományát az unió alapokmányába belefoglalni törekvők idézte, ősibb szellemiségre gondoljunk? Az idegen földekre támadó keresztes seregekre? Az önemésztő vallásháborúkra? A konkvisztádorok hagyományaira, véres hittérítő buzgalmukra? Netán az inkvizíció embertelenségére?

Mindezt már jótékonyan takarja a múlt köde.

Persze lehetnek a mai kereszt(y)én szellemiségnek sokkal rokonszenvesebb aspektusai is. Lehetnek, csak nemigen hallunk róluk. Nem hallunk a jézusi humanista tanításról, amelynek jegyében a keresztény hierarchiának egyöntetűen arról kellene szólnia, hogy főként a rászorulókat, a legszegényebbeket szolgáló iskoláknak adjon többet az állam. A piaristák rendfőnökének talán már a rendszerváltáskor azt kellett volna mondania: "Ne adják nekünk vissza a háború előtti elitiskoláink épületeit. Adjanak inkább helyet számunkra Ózdon meg Diósgyőrben, ahol - miként a kezdetekben - irgalmas iskolákat nyithatunk a legszegényebb, hátrányos helyzetű gyermekek számára, ahogy rendünk szent életű alapítója, Kalazanci (Calasanza) József évszázadokkal ezelőtt létrehozta a szegények alamizsnákból fenntartott iskoláját (Scholae Piae pauperum a Matre Dei). Ebben a szegénységet vállaló tanító a társaival együtt a reménytelen gyermekek százai számára nyitotta meg a boldogulás lehetőségét."

A püspökök mondhatják, hogy azért harcolnak minden megkaparintható állami fillérért, mert az ország jó részére kiterjedő egyházi birtokaikkal együtt elvesztették jövedelmeik nagy részét, híveik adakozó jóságában pedig nem bízhatnak. De vajon miért nem?

Vajon nem növelné a hívek adakozókedvét, ha püspökeik a jézusi szellemiség nevében feladnák pompázatos püspöki palotáikat és minden velük járó gazdagságot? Ezt már csak azért is vállalniuk kellene, főként a nekünk példát mutatni szándékozó püspököknek, mivel, ugye, nehezebb a gazdag embernek bekerülni a mennyek országába, mint a teve kötőfékét átbújtatni a tű fokán.

De akkor hol laknának a püspökök? A jézusi példát követve, néhány napra-hétre sorra meghúzódhatnának híveiknél: talán éppen magányukban megkeseredett öregeknél vagy problémás gyermekeik miatt is példamutatásra vágyó családoknál. Így a jézusi szellemiséget is jobban megérthetnék és terjeszthetnék, és biztos vagyok benne, hogy a kalazanciusi iskolák szellemiségével az államinál sokkal jobban egybehangzó karitatív támogatás, adományozási kedv (alamizsna!) is könnyebben megújulna.

Mi tagadás, az egyházak mai pénzközpontú, minden eshetőséget kihasználó, gyakorta militáns magatartása elvezethet iskolahálózatuk gyors bővüléséhez. Diákjaik számának gyarapodásához. Ám kérdéses, hogy ezzel a magatartással visszanyerhetik-e az utóbbi évtizedekben nagy számban elvesztett híveiket. De talán nem is erre számítanak.

Sokkal inkább abban bíznak, hogy megnyerhetik maguknak azoknak a fiataloknak a jelentős részét, akiket szüleik most a jobban támogatott, jobb oktatás reményében rájuk bíznak.