David Attenborough

A tévés ismeretterjesztés minden póztól mentes világsztárjával, az angol királynő karácsonyi tévéüzeneteinek egykori BBC-s műsorfelelősével Prágában a díjátadás előtt beszélgettünk.

- Melyik volt élete első állata, amelyikre még vissza tud emlékezni?

- Kiskoromban díszhalakat tartottam, de az első állat, amelyik igazán nagy hatást gyakorolt rám, egy kígyó volt, egy vízisikló, amit a környékünkön fogtam, és egy nagy, vízzel töltött medencében tartottam. Aztán az apámtól kaptam foltos szalamandrát, amelyik aztán bébiknek adott életet. Úgy hittem, ennél nagyszerűbb dolog nem is lehet, amit egy kisfiú láthat.

- Családi örökség volt ez a hihetetlen érzékenysége az állatok és növények iránt, vagy valami más?

- Nem tudom. Őszintén szólva nem különböztem semelyik más fiútól. Azt hiszem, hogy az induláskor minden gyerekben benne van az élővilág iránti érdeklődés. Úgy is mondhatnám, hogy a génjeinkben hordozzuk ezt a tulajdonságot, ami egyesekben később elhalványul. Én azonban megtaláltam az utat, hogy megőrizzem ezt az érzést, és soha ne veszítsem el.

- Nem voltak összeütközései a környezetével? Az "állatbolond" gyerekeknek sokszor akadnak kisebb-nagyobb csatározásai a környezetükkel.

- Az édesapám az angol nyelv és irodalom egyetemi tanára, de főleg igazi pedagógus volt, aki úgy tartotta, hogy ha egy gyereknek valamilyen kifejezett érdeklődése van, akkor azt bátorítani kell. Az a rossz, ha semmi iránt nem vonzódik igazán. Apám éppen hogy biztatott, hogy minél több dolgot fürkésszek ki, sőt a felfedezéseimet magyarázzam is el neki.

- Az Élet egyenes adásban címmel idén magyarul is megjelent önéletrajzi könyvében leírja útját a televízióig, majd egészen a csúcsokig. Nem derül ki azonban a könyvből a titok, hogyan juthatott el a BBC-ben a legfőbb politikai vezetői pozíciókig "állatműsor-készítőként".

- Én 1952-ben kerültem a BBC-hez, ami a televíziózás hőskora volt, s akkoriban a BBC még nagyon apró szervezetként működött. Ha pedig valaki a kezdetektől tagja egy gyorsan növekvő szervezetnek, nagyon sok mindent elérhet. Akkoriban bármit meg lehetett próbálni, hiszen nem voltak még bevett formái a műsoroknak. Elkészíthettem például egy műsort az élővilágról, majd ha az már kifáradt, nekifoghattam egy másfajtának. Ettől volt élvezet a televízióban dolgozni, ahol roppant gyorsan és sok új dolgot tanultunk.

- Ritkaság, hogy valaki önként lemondjon egy vezetői állásról, ahogy ön 1972 végén, viszonylag fiatalon visszavonult a BBC műsor-igazgatói posztjáról, és szabadúszóként folytatta a filmkészítést. Tudta, hogy jól dönt?

- Nem lehettem biztos, hogy mibe ugrom, amikor ezt eldöntöttem. De hát már ötven-egynéhány éves voltam, és az adminisztrációs feladatok helyett szerettem volna még műsorokat készíteni.

- A nézők szempontjából bölcs döntés volt...

- Nem igazán az. De hát már kifizettem a házam, megvettem a zongorámat, és nem volt szükségem rá, hogy annyit keressek, mint korábban.

- Bátyja, Richard is a film és a média világában építette ki szintén sikeres karrierjét. Befolyásolta ez a pályáját?

- Nem hiszem. Gyermekkorunkban nagyon különböző érdeklődésűek voltunk. Őt már nagyon korán a színház vonzotta, engem viszont a vidék és élővilága. És mivel ő művészeti akadémiára ment tanulni, én meg Cambridge-be biológiát hallgatni, ezért a legmerészebb álmainkban sem merült fel, hogy később az életútjaink hasonló irányba futnak majd.

- Durrell, Goodall, Dian Fossey, Desmond Morris és Attenborough. Világhírű nevek az állatokkal kapcsolatos ismeretterjesztésben, a természetfilmezésben. Mi lehet a látványos brit túlsúly oka?

- Nem tudom a választ. Tény, hogy az angolok hagyományosan érdeklődnek a természetbúvárkodás iránt. Talán az Angliában megindult ipari forradalom hozta ezt magával, amitől a városi emberek egyre jobban felismerték a számukra mind idegenebb természet különlegességét.

- Ön a természetfilmezés teljesen új stílusát találta fel, és az elmúlt fél évszázad során számos újfajta technikát vezetett be, hogy csak a kamerával a repülés közben kísért madarak felvételét említsem. Mondhatni, mára a BBC egyik legfőbb exportcikkévé vált. Hány országban, hány ember láthatta a filmjeit?

- Állítólag százmillióan, de nem tudom, hogy hány országban és azt sem, hogy ezt hogyan számolták ki. Én csak készítem a műsorokat - eddig több száz fűződik a nevemhez -, de hogy mi történik velük öt-tíz év múlva, már nem követem, mert újabb filmeken dolgozom. Persze öröm, élvezet és egyúttal meglepetés, amikor találkozom valakivel, mondjuk Magyarországon - ahogyan az már megtörtént legutóbb, amikor a tiszavirágok rajzását filmeztem -, s az illető még diákkorából emlékszik a filmjeimre. Óriási dolog, hogy az alkotásaim évtizedek múltán is élnek és hatnak akár a világ túlsó felén, persze mindez sajnos azt is jelenti, hogy már ilyen öreg vagyok.

- Voltak-e olyan helyei a Földnek, ahová kívánsága ellenére nem tudott eljutni, illetve olyan állatai, növényei, amelyeket nem tudott lefilmezni?

- Kimaradt még Közép-Ázsia, Tibet és Mongólia. Jó, mondhatjuk, hogy ezek a helyek viszonylag szegények állatokban, s ezért nem kerültek eddig sorra, de azért oda is szeretnék még eljutni. A jelentős és nagy termetű fajok közül semmilyen igazán fontos nem maradt ki. Amiket ötven évvel ezelőtt le akartam filmezni, azokat szép sorjában megtettem. A hátralévőkről talán nem is tudjuk, hogy léteznek. Ilyen például a legújabb felfedezés, az indonéziai Flores szigetén 20 ezer éve élt apró termetű ember, ami új fénybe helyezi a szumátrai orang pendek, vagyis "kis ember" legendáját. Sokszor hallottam erről a titokzatos lényről, de mindenki azt mondta, hogy badarság ilyesmit állítani. Most azonban felmerül, talán mégis létezik, úgyhogy szívesen filmeznék arrafelé.

- Volt-e része igazán veszélyes helyzetben?

- Nem, soha. Ha valaki elővigyázatlan, akkor valóban kerülhet veszélybe. Az én munkám nem a veszély keresése volt, hanem jó filmek készítése, és ennek során mindent megtettem, hogy ne kerüljek ilyen helyzetekbe.

- Rengeteg változást ért meg a pályája során, mind a filmezési technikákat, mind a lefilmezett természet állapotát tekintve. Mit gondol, mennyiben tekinthetők műsorai kordokumentumnak és mennyiben örökérvényűnek? Más szavakkal: mennyire maradandó az Attenborough-stílus?

- Az Attenborough-stílus nem maradandó, de nem is ez a fontos. Az elefántok viszont még szerencsére velünk vannak, és ez igen. Sőt talán még ötven év múlva is, úgyhogy a filmjeimet remélhetően nem kell egy letűnt kor krónikájának tekinteni. De ha nem vigyázunk, néhány állatot, amit mondjuk harminc éve megörökítettem, fél évszázad múltán már hiába keresünk.

- Mit gondol, mivel hatottak filmjei legjobban a nézőkre?

- Remélem, hogy az élővilágot a maga valóságában mutattam be, így a nézők elegendő képet kaphattak az élővilág csodálatos komplexitásáról és felbecsülhetetlen fontosságáról ahhoz, hogy tudják, ezt az élővilágot meg kell óvni. És tulajdonképpen ez a műsoraim végső célja.

- Újabban olyan állatfilmeket láthatunk egyes tévécsatornákon, amelyekben inkább csak egy-egy kígyó, krokodil, pók vagy más veszélyes állat befogásáról, a vele való harcról van szó, miközben gyors snittek között végigszáguldozza valaki a Földet.

- Ezek a látszat ellenére nem igazán természetfilmek, jóllehet kielégítik az emberek vágyát, hogy állatokat lássanak. Ám a nézőket nem feltétlenül csak a küzdelem érdekli, új ismereteket is szeretnének megtudni az állatokról. A kamera elé állók pedig, mint én is, múlékonyak vagyunk. Ami örök, az a krokodil. Minél több krokodilt mutatunk, annál hosszabb életű a program, minél többet vagyunk mi láthatóak, annál hamarább leveszik a műsorról. Az ilyen jellegű tudományos ismeretterjesztő programok annál népszerűbbek hosszú távon is, minél hitelesebb az, aki az ismereteket átadja a nézőknek a képernyőn. Sajnos, akik a tévéműsorokról döntenek, sokszor úgy vélik, hogy egy gyönyörű fiatal lány könnyebben lesz népszerű, mint egy madár. Így olyan műsorok készülnek, amelyekben fiatal lányok mutatnak be madarakat.

- Egy ilyen kommercializálódó világban

lesz-e még szükség az Attenborough-féle üzenetekre?

- Nem tudom. Talán a közszolgálati televíziók lesznek a letéteményesei ennek a jövőben, amelyeknek feladata informálni a lakosságot például a tudományról. A BBC például fontosnak tartja ezt a feladatot, hisz a fontosságában, és helyet ad neki a programban.

- Hol él és min dolgozik jelenleg?

- Londonban élek, ugyanott, ahol ötven éve egyfolytában, és a karácsonyt is ott töltöm az unokáimmal. De utána ismét folytatom a munkát. Most éppen skorpiókról, pókokról, rovarokról és száz- meg ezerlábúakról készítek filmet.

- Gondolom, ahogy gyerekkorában, most is tart az otthonában valamilyen állatot.

- Téved. Az állattartás felelősséget követel, és én nagyon gyakran utazom, sok időt töltök például Afrikában. E mellett nem lehet elegendő figyelmet fordítani az állatokra.

A "Beszélő" ló

Az élet egyenes adásban című önéletrajzi könyvében Sir David leírja, hogy 1987-1991 között az udvar kívánságára a királynő hagyományos televíziós karácsonyi üdvözlőbeszédének producere volt. Az első évben a közvetítés helyszínének a királyi istállót választotta ki, ahol II. Erzsébet hagyományos partit ad a palotai személyzet gyerekeinek. A jobb látvány kedvéért a bokszokban álló lovakat megfordíttatta, nehogy a királynőnek a lófenekek között kelljen megjelennie. A beszéd elhangzott, de az operatőr kérésére meg kellett ismételni, mert a felvétel közben a királynő válla fölött átkukucskáló egyik ló mozgatni kezdte az ajkát, amitől úgy festett, mintha az mondta volna a beszédet. Természetesen nem ez a változat ment adásba, ám II. Erzsébet, amikor tudomást szerzett róla, megnézte a "beszélő" lovat.

Sir David Attenborough (78)

Tanulmányok: Cambridge, Clare College, biológus.

1952-1973: a BBC producere, ágazatvezetője, műsorigazgatója, az irányító testület tagja.

1973- szabadúszó műsorkészítő, közben

1987-1991 a királynő karácsonyi tévéüzeneteinek műsorfelelőse.

Néhány műsora, illetve könyve: Élet a földön (1988), Az élő bolygó (1989), Az első édenkert (1989), Az élet erőpróbái (1991), A növények magánélete (1994), A madarak élete (1998).