Az amszterdamiak már meg se lepődnek, ha egyik napról a másikra a város valamelyik pontján megjelenik egy szobor, acélból, bronzból, fából, amelyik előző nap még nem volt ott. Mint egy térbeli, egy háromdimenziós graffiti. És csinál valamit a választott környezetben: hegedül az opera előcsarnokában, maga alatt fűrészeli a fát egy amszterdami utcán, vagy ahogy ezeken az újabb szobrokról készült képeken látható: gyorskorcsolyázik a kutyája kíséretében, aranyba öntött építőmunkásként fölnéz az elkészült lakótelepre, átnyújt egy kis fácskát az arrajáróknak, vagy gazdátlan aktatáskaként ottfelejtődik egy faágon.

Ezeknek az újabb szobroknak az alkotója már a nevét is adja a munkáihoz, kilép a korábbiak sok találgatásra alkalmat adó (még a holland királynőt is gyanúba keverő) ismeretlenségből. Mégpedig egy magyar nevet: HAVAS.

Ki ez a magyar nevű holland szobrász?  Ennek igyekszünk utánajárni most, a hollandiai magyar év sikeres lezárulása után, a hónap folyamán...

"A kétezer-ötszáz éve tartó züllésben és fegyelmezetlenségben a rend egyetlen és utolsó bázisa, hogy az ember művének mámorában él, és az egyetlen és az utolsó, amiben még hisz, és amiért az ember még félig kihűlt szívének maradék hevével fel tudja magát áldozni. A mű az öröklét egyik alakja. Lehet, hogy az utolsó. A mű a dicsőség. A mű a szakrális lét legeslegutolsó morzsája."

(Hamvas Béla: Orpheusz)