Bár a középkori teokráciát a mára vetítő konzervativizmusa inkább indulatot szít, semmint - legalábbis első olvasatra - gondolkodásra késztet, ez szerepjáték is lehet a magát tudtommal (bal?)liberálisnak valló közíró tollából. Saját szavaival: "...a Magyar Katolikus Egyház régen képviselt olyan politikai álláspontot, amivel egyetértettem volna, és a rendszerváltás előtt is, után is tőlem távoli politikai erőkkel szövetkezett. De nem mondhatom, hogy ehhez nem volt joga, és nem dönthetem el, hogy a saját szempontjából helyesen és hasznosan cselekedett-e." Mit jelent e szövetség, melyet R. S. felismerni vél? E "politikai erők" a rendszerváltás után csakis a jobboldali pártok - MDF, Fidesz, KDNP, netán MIÉP - lehetnek. Mind a négyet említem, mert ha e "szövetség" nem terjed ki minden jobboldali pártra, akkor e politikai oldalhoz húzó hívők egy része is kirekesztettnek érezhetné magát belőle. Mivel e pártok nyíltan szemben állnak a baloldali és bal-liberális eszmékkel - főleg a szocialista párttal -, a velük összefogó egyház ebben is óhatatlan szövetségesük. Tehát a jézusi (mai szóval: szociális érzékenységű) tanításhoz közelebb álló, baloldali hívő katolikus sem tarthatja magát egyenrangúnak, -értékűnek e szövetséghez tartozó felekezettársaival...

Katolikus ismerősöm például igen kényelmetlenül érezte magát 2002-ben, "saját temploma" húsvéti szertartásán, ahol jó néhányan hatalmas kokárdákkal jelentek meg, nyilván, hogy megkülönböztessék magukat az "istentelen gonoszoktól", akik a már nagyon kiéleződött politikai kampányban nem egyházuk szövetségeseit támogatták.

Az Álláspontban feltételezett szövetség tehát csakis a magyar katolikus hívők megosztásához vezethet. Márpedig az ilyen egyoldalú szövetségre lépő nem egyház, s aligha illetik meg a Révész Sándor szerint egyházaknak járó kiváltságok - az ő szavával: jogok -, bár kétséges, hogy milyen alkotmányos jogai lehetnek nálunk egy másik állam (az Apostoli Szentszék) fennhatósága alá tartozó intézménynek.

De a legfőbb kérdés, amelyhez a "politikai erőkkel szövetkezett" egyház feltételezése vezet, az ebből következő megosztás: vagyis a vád, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem követi Jézus tanítását. János kanonizált evangéliuma (10.16) szerint ugyanis a Mester így szólt: "Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor." Mondhatjuk persze, hogy ezek az idők még nem érkeztek el, de az egyház, amely egy akol juhaival szemben álló akollal lép szövetségre, semmiképp sem segíti elő az egy akol létrejöttét. Tehát szemben áll Jézus törekvésével, elkülönül tanításától.

Bőven idézhetnék még olyan jézusi tanításokat (...a császárnak, ami a császáré..., az én országom nem e világból való..., nehezebb a gazdag embernek ...), amelyeket nyíltan megszeg a Magyar Katolikus Egyház világi befolyásért, anyagi előnyökért politikai (kampány) szerepet vállaló, politikai erőkkel szövetségre lépő része. Ha nem Jézus tanítását vallják, hirdetik, és nincs helyette más, megfogalmazható tanításuk, akkor milyen alapon részesülnek az államtól hitéleti támogatásban? Ilyen beállítottság, viselkedés azonban semmiképp sem jellemzi a Magyar Katolikus Egyház egészét.

A cikk számos más mozzanatát sem hagyhatjuk szó nélkül - hamarosan szóvá is kívánom tenni ezeket -, és már csak ezért is köszönettel tartozom-tartozunk Révész Sándornak, hogy az egyház-állam viszony sok szempontjára kiterjedő és kihívó vezércikkével nagyon időszerű polémiát indított meg, serkentett. Nagy szükség van erre, hiszen tizenöt évvel a rendszerváltás után mindmáig nem született érdemleges egyházpolitikai koncepció. Viszont addig is elvárnám Révész Sándortól a Magyar Katolikus Egyház egészére vonatkozó politikai szövetség feltételezésének a visszavonását. Vagy a szerkesztőségi elhatárolódást ettől. Hiszen épp arra kéne törekednünk, hogy megtaláljuk az egyházakban azokat, akik még hisznek a Jézus megjövendölte - számunkra most különösen jelentős és jelképien is jelentéses - egy akol megváltó fogalmában.

A szerző író, publicista

Amennyiben "a középkori teokráciát a mára vetítő konzervativizmusnak" megfelel az a cikkemben megfogalmazott álláspont, miszerint az egyházak semmiféle közhatalmat nem gyakorolhatnak, normáik és tilalmaik nem válhatnak állami normákká és tilalmakká, akkor valóban én szenvedek történelmi amnéziában (meg az egész történelemtudomány). Ha nem, akkor Bitó László.

Katolikusnak lenni nem kötelező, ha egy hívő a hite szempontjából elfogadhatatlannak ítéli egyháza álláspontját, kilép belőle. Ezért keletkezett, ezért létezik olyan sok keresztény egyház és olyan sok keresztény hívő, aki nem kötődik egyházakhoz. Sokan voltunk, vagyunk benne olyan szervezetekben (pártokban, szakszervezetekben stb.), amelyek tevékenységével súlyos lelkiismereti vagy egyéb problémánk van. Döntünk: tűrünk, kilépünk, vagy belső ellenzékként próbálunk változtatni a dolgokon. Ezek nem könnyű döntések, de azért vagyunk felnőttek és szabadok, hogy vállaljuk a döntés terhét. A világi államnak és a világi államot képviselő politikusoknak, kivált a kormányfőnek semmi köze hozzá, hogy egy egyház miként tartja össze vagy osztja meg híveit. Ugyanígy semmi köze a kereszténységen belüli vitákhoz, ahhoz, hogy mi felel meg és mi nem a Szentírás szavainak, Jézus tanításainak, a kereszténység szellemének. Világi politikusok megnyilvánulásait nem igazolhatják vallási érvek, ha tehát Bitó László az állam és az egyház elválasztásának híve lenne, nem is próbálkozna ilyenekkel. Márpedig csak ilyenekkel próbálkozik.

Ha Bitó szerint elnézést kell kérnie annak, aki azt állítja, hogy a Magyar Katolikus Egyház politikai erőkkel szövetkezik, mert ez nem igaz az egyház egészére, akkor először a kormányfőt kell bocsánatkérésre fölszólítani. Követni fogom őt a megkövetésben.

Révész Sándor