Karikatúra Thompsonról az interneten

Egy Tomphson-fotó
Nem tudni, mennyi volt benne a szerotonin nevű hormon depresszióilag, és hogy miért tette; valami akkumulálódott keserűség tört-e elő belőle, vagy a gyors hidegfejűség döntött: ebben ennyi volt, kész. "Egy hete találkoztam vele, akkor nyomát sem láttam elkeseredésnek" - meséli a Los Angelesben elért Vágvölgyi B. András kollégám és narancsos exfőnököm, Thompson doktor értő hazai fordítója, aki most szintúgy rejtély előtt áll. Én viszont nem tudtam, hogy a magyar mobilt LA-ben is lehet használni.

Dr. Hunter S. Thompson, hogy e második bekezdésben gyorsan letudjuk az összes médiaklisét, "élő legenda", "fenegyerek", az Egyesült Államok ellenkulturális és médiatörténetének egyik legjelentősebb figurája, aki a hatvanas évek eleje óta formálja (át) mindannak a tudományát, amit kissé leegyszerűsítve "újságírásként" ismerünk. Maradjunk is a jelen időnél: túl friss még a dördülés zaja.

A doktor a kandírozott Tom Wolfe és Norman Mailer köréhez köthető new journalism mestere. Az "új újságírás" az a műfaj, amely leírja a valóságot, a szó mindkét értelmében: szarik a hírmédia szerintük álságos objektivitására (a "szarik" nem Népszabadság-konform, de a "tesz rá" nem lenne adekvát), ehelyett a nyíltan felvállalt újságírói szubjektivitás kerül előtérbe, az újságíró által látott, majd nyelvileg-irodalmilag felturbózott plasztikus élmény, amely néha pótolja is magát az eseményt, bármi legyen is az.

Ennek az új újságírásnak a vadhajtása a gonzo - mint a doktor első dokumentumriportja, az 1966-ban kiadott Hell's Angels (magyarul: Vad rege az angyalokról. Konkrét könyvek, Budapest, 2003). "Részt vevő megfigyelés" - ez Vágvölgyi kifejezése az új újságírásra, ennél precízebbet magam sem. Médiaiskolákban tanítják az 1972-es Nixon-kampányról írott tényfeltáró riportázsát, egyébként rockfesztiválokról, derbikről, mexikói sporteseményekről írt. Legismertebb műve azonban az 1972-ben kiadott Félelem és reszketés Las Vegasban (magyarul: Narancs könyvek, Budapest, 1994), amelyből vicces, pszichedelikus drogfilmet kreált Terry Gilliam Johnny Depp-pel a főszerepben. Johnnyval a barátság egyébként a forgatás után is megmaradt, a Woody Creeks-i birtokon néha együtt lőttek ürgékre vagy látogatókra.

Az öntörvényű, önfejű, magát "reménytelen liberálisnak" tartó Thompson nehezen sorolható be politikailag, igaz, nem is kell, nem oly mértékben politikus ő, mint két egykori harcostársa, a baloldali demokrata Jann Wenner, a Rolling Stone főszerkesztője, vagy a libertárius-neokon P. J. O'Rourke, akinél szórakoztatóbban senki nem ír a világ szenvedéseiről (és nem cinikusan: csak az ostobaságot és a gonoszságot ostorozza). A doktor gyűlöl minden hatalmat és nagy korporációt, de haverja a paranoiás, szélsőjobbos Pat Buchanan, ugyanakkor élethosszig tartó tagságot váltott a Fegyvertartók Egyesületénél (NRA), mivel ez alkotmányos joga, és erre mindig büszkén hivatkozik is, valahányszor az FBI felbukkan nála, valami kétséges legalitású házkutatás céljából.

A jelen idő nem tartható, Thompson főbe lőtte magát. Idegesítő csávó volt, a szerkesztői a pokolba kívánták, főleg lapzártakor. A doktor ugyanis nem tartotta tiszteletben a szerkesztő munkakörét, cikkeit késve, fragmentumok formájában, szerkesztetlenül és néha egyenesen a noteszából kitépve-számozva küldte faxon - nem a szerkesztőségbe, hanem egyből a nyomdába. Erősen drogozott, de csak a füvezést vállalta nyíltan.

Az utolsó években az ESPN sportcsatorna honlapján volt állandó kolumnája, ahol persze, akár a korábbi cikkekben, szépen átlépte a leírt tárgy kereteit: folyamatosan politizált. Gyűlölte Busht és a Fehér Ház jelenlegi birtokosait, a Salon.com-nak adott két évvel ezelőtti interjújában a Ku-Klux-Klanhoz hasonlította őket ("lepisálok ezeknek a náciknak a torkán"), szerinte csupán a "nemzetközi olajipar" kormányoz Washingtonban. Szeptember 11-én "nemzeti idegösszeomlást" diagnosztizált, óvott egy Amerikát támadó, évekig elhúzódó gerillaháborútól, valamint a civil szabadságjogok megnyirbálásától, ami szerinte "a biztonság illúziójába" ringatja a nemzetet. Mi mást, vihart kavart, amikor tavaly májusban Abu Graib láttán azt írta, "Adolf Hitler legroszszabb atrocitásai sem sokkoltak annyira, mint ezek a fényképek".

És hát a gonzo, az újságírói csúcstevékenység, amely nélkül nincs szabadság és média, élet és irodalom, nincs Rolling Stone és Magyar Narancs. A gonzónak nincs eredete: vagy az olasz gonzagas (abszurditások) szóból számazik, vagy kanadai-francia származék (a gonzeaux állítólag "fényes ösvényt" jelent, pedig az egyik perui maoista szervezet), mindenesetre nem jelent mást, mint azt a technikát, amikor az újságíró (feltéve hogy személyiség) saját részvételét is beleírja az eseménybe. Ennek persze hátulütője, ha önmaga válik eseménnyé, nem leírja, hanem csinálja a valóságot, s elkeni, relativizálja mindazt, ami pedig objektív valóság. A gonzo természetesen viccesebb, mint a valóság.

A doktor saját számításai szerint életében 13 alkalommal halt meg majdnem. Ez volt a tizennegyedik.