Holott az "eutanázia" szó szerint nem gyors, hanem jó halált jelent!

Biztosan nem volt jó halál "az ózdi eutanázia", amelynek utórezgéséről Romhányi Tamás írt megrendítően (február 19., Hétvége). Rettentő volt a haldoklónak, az őt halálba segíteni igyekvő férjnek s a fiúnak, aki tanúja volt a kudarcos kísérletnek.

Talán még emlékeznek B. Gy. esetére, akit Göncz Árpád köztársasági elnök empátiája mentett meg a pokoli kínokat szenvedő, irgalmas halálért könyörgő, gyógyíthatatlan lánya megöléséért rárótt börtönbüntetéstől.

Az orvosok az ózdi asszony esetében is világosan láthatták, hogy mi vár ápoltjukra, férje kérésére mégis hazaengedték, mert tudták: a legtöbb ember, ha lehet, inkább otthon hal meg, szerettei körében, mint idegenek között. Pedig az asszony bizonyára nem szenvedett volna annyit a kórházban; az ápolók ugyanis aligha viselhették volna el irgalomért könyörgő gyötrelmét oly sokáig, mint szerető férje, aki végül - egyhavi embertelen szenvedés után - nagy nehezen engedett asszonya könyörgésének, és halálba segítette volna az akkor már a ráktól foszló bőrén át megannyi helyen vérző feleségét...

Nem sikerült. Az asszony mégis kórházban halt meg, férjére pedig az "igazságszolgáltatás" várt.

Kórházakban ezer és egy módja van a törvényt kijátszó halálba segítésnek, de egyik sem jó halál: csak mesterségesen (olykor kegyesen) rövidebbre fogja a haldoklást.

Alkotmánybíráink - majd tízévi fontolgatás után - nagy bátran behátráltak a megkülönböztető törvényeiről hírhedt XX. századba: úgy döntöttek, hogy az érvényben lévő jogszabály - mely bizonyos esetekben (szemforgatón) megengedi a passzív eutanáziának nevezett kezelésmegtagadást - eleget tesz az alkotmányos önrendelkezési jog gyakorlásának. Hogy ez minő szellemi vakságra, orvosbiológiai tudatlanságra vall, korábbi cikkeimben már kifejtettem. Most csak azt kérdezem: a csak fájdalomcsillapításban részesülő ózdi asszonyon mit segített volna a kezelés megtagadása? Eljött az ideje a legszélesebb körű társadalmi vitának ebben az érzékeny és előítéletekkel terhelt ügyben, mert ha nem fogalmazzuk meg, mit akarunk, képviselőink az eddigi nyugati példák nyomán olyan törvényt is hozhatnak, amely legfeljebb rövidebb ideig gyötrő haldoklást, de nem a jó halál esélyét garantálja. Hogy miben elégtelenek az eddigi, eutanáziát (Belgium, Hollandia) vagy orvosi közreműködéssel végrehajtott öngyilkosságot (Oregon állam) engedélyező törvények, arra részletesen kitérek hamarosan megjelenő eutéliakönyvemben.

"Eu-télia"? Igen, be kellett vezetnem e - jó véget jelentő - szóösszetételt, mert már nem állítható helyre az eutanázia szó eredeti, az "eu"-ra, vagyis a jóra tett hangsúlya. S meg sem gátolhatjuk alkalmazását olyan esetekre, amikor az előzmények, a körülmények s hatásuk a közelállókra mindennek nevezhetők, csak jóknak nem. Olykor még a "fekete angyal" eseteinek a leírásában is fölbukkan az "eutanázia" - mintha a szó eredeti, nemes hangzását elfelejtettük volna. Pedig a jó halál titka nem a fecskendőben, hanem a felkészítésben és a felkészülésben rejlik. Abban, ahogy az életről, az elmúlásról gondolkodunk - hogy ne telepedjen rá életünkre a halálfélelem: a rettegés a rossz haláltól. S abban, ahogy elbúcsúzunk az élettől, szeretteinktől, mert az eutéliába foglalható rítusaink szeretetélménnyé tehetik a halált is.

Az aktív eutanáziát (passzívan ugyanis semmit sem tehetünk) nem azért kell jogszerűvé tenni, hogy mindenki így halhasson meg, hanem azért, hogy annak tudatában élhessünk, hogy van irgalmas kiút: számíthatunk segítségre.

A halálba segítést először is ki kell vennünk az orvosok kezéből: ők a gyógyításra esküdtek fel. És nem terhelhetjük a hozzátartozókra sem.

De akkor kihez fordulhat az az elviselhetetlenül szenvedő és tehetetlenségében méltóságát vesztett, aki egymagában képtelen a halálra, holott emberinek mondható életre már semmi esélye?

Természetesen a társadalomhoz. Hozzánk, akik egymás gondját viseljük, és ebben testesül meg emberségünk. Mint ahogy a társadalom - intézményei és szakemberei révén - már magára vállalta a magzatgondozást, a világra segítést, az oktatást, az igazságszolgáltatást, az egészségügyi ellátást. Csak a halálba segítést nem. Pedig nagyobb szükségünk lehet hozzáértő, együtt érző segítőkre a távozásnál, mint az érkezésnél. Ezért kell gondolkodnunk egy visszaéléseket szigorúan kiszűrő intézményrendszer és szakértőgárda kialakításáról.

Halálos ágyunknál ma nincsenek ott, akik az életből kifelé vezető úton segítenének, csak azok, akiknek az a hivatása, hogy mindenáron itt tartsanak. Egyre kevesebben vagyunk és leszünk, akiket a tudomány és a technológia természetes halállal enged meghalni. Gyarapszik a halál torkából - gyakran a váratlan, könnyű halál klinikai állapotából - visszahozottak száma, hogy aztán, ki tudja, milyen hosszadalmas, gyötrelmes haldoklás várjon rájuk.

Az empatikus segítség elérhetősége egyre inkább előfeltétele lesz tehát életünk jó végének: az eutéliának.

A szerző ny. élettanprofesszor, író, publicista