E négy teljesen eltérő eseménynek ugyanaz a csúcspontja: a karaoke. Írásunk erről a világot, lassan Magyarországot is meghódító szórakozásról szól.

Chiang Mai, Észak-Thaiföld, karaokeklub
Gimnazista korom derekán történt - a magyar újkor kezdetén -, amikor egy szélütött gondolattól vezérelve tucatnyian kivonultunk a Vörösmarty térre fiatal francia zenészeknek álcázva magunkat egy feliratos lepedővel, hogy a lusta nyári délelőttöt vidám muzsikával ébresszük. Egyikünk sem értett semmilyen hangszerhez, bár néhányan kísérleteztünk már bizonyos tárgyak megszólaltatásával, egyebek közt az alsó tagozatos furulyaórán. Nagyjából félórányi elmélyült hangolás és egy rozoga kórusmű levezénylése után egy középkorú úr lépett a földön üresen ásítozó kalapunkhoz és kilátásba helyezett egy kétforintos adományt, ha véget vetünk a hangzavarnak. Pakoltunk, és én zsebre raktam a kettest.

Most képzeljük el ugyanezt a helyzetet úgy, hogy a középkorú úr odalép, és felajánl egy ötvenest (továbbra is 1990 kontextusában), ha csatlakozhat a kórushoz. Épeszű ember ilyet ritkán tesz - mondatja velünk a nyugati ösztön, holott a glóbusz túloldalán tízmilliók hajlandóak áldozni egy ilyesfajta közös danolásért. Az énektudás hiánya nem akadály, sőt nem is lényeges, mivel Kelet-Ázsiában a karaoke nem torokpárbaj vagy művészi önkifejezés, hanem az egyéni érzelmek és a társasági szellem hétköznapi tréningje.

A katartikus élménynek bárki részese lehet, és gyakran fizetni sem kell érte. Fesztiválokon, vasárnapi vásárokon, érettségi ünnepélyeken, falusi vígasságokon az egész kerület, község, negyed vagy város közösen szórakozik, s ilyenkor illetlenség pénzt kérni az alapvető szükségletért. A karaoke beköltözött a boltokba, a várótermekbe, a távolsági buszjáratokra, a piaci standokra, az út menti, bambuszból ácsolt hörpintőkbe és nem utolsósorban az otthonokba. Családi események kötelező szertartása lett, baráti összejövetelek ópiuma, fiatal lelkek őszinte vallomása az ismerkedési rituáléban - a karaoke generációkat kísér végig az egyén születésétől a komoly felnőttkorig.

A digitális hordozókra rögzített dalok és a színes feliratos videoklipek bámulatos sebességgel terjednek hegyen-völgyön át, tonnaszám csempésződnek át ingatag határokon, főleg Burma és Thaiföld között, és vonzerejüknek a hegyvidékek elszigetelt népcsoportjai sem tudnak ellenállni. Egy észak-laoszi faluban tanúja lehettem, amint egy animista hmong közösség újévi ünnepsége során az est fénypontja a falu elöljárójának otthonában felállított televízión levetített karaokeshow volt. Körülbelül ötvenen húzták meg magukat a ház gyertyafénnyel megvilágított földszintjén, a karon ülő csecsemőktől az öregek tanácsáig, és közösen dúdolták a laoszi nemzetiségek ünnepén négy éve rögzített dalokat, saját előadásban, karaoke-formátumra átdolgozva. A tévé, a VCD-lejátszó és a generátor hajón érkezett a messzi városból.

Mi teszi ilyen ellenállhatatlan és imádott szórakozássá a karaokét Kelet-Ázsiában? Nos, valószínűleg ez az egyetlen tömegszenvedély a világon, amelynek virágzását komoly létfilozófia táplálja. A karaoke általában társasági aktus. Mozgatórugója nem az egyén szórakozása vagy a mások szórakoztatására irányuló vágy (az énekesek zöménél ez egyébként szóba sem jöhet), hanem a közösségi kapcsolat megteremtése, amely őszinte és felszabadult közeget hoz létre. A karaoke az együttléthez, a közös cselekvéshez nélkülözhetetlen bizalom szimbóluma.

Kelet-Ázsia nagyvárosaiban a munkanap végeztével nyakkendőjük szorításán lazító üzletemberek a karaoke élvezetével oldják az irodai feszültséget, és táplálják a brigádszellemet a sarki bárokban, vagy a belvárosi hipermarketek földszinti karaokefülkéiben. A harminc évvel ezelőtti ős karaokeszeánszoknak ez volt az eredeti rendeltetése. Ma nincs olyan korosztály és társadalmi réteg, amely ne rajongana az időközben világraszólóvá lett mulatságért.

A közös dalolás során sok titok kiderül az emberről, és az egyén őszinte kinyilatkoztatása (olykor a "Dalban mondom el" ízlésvilágában) szorosabbá fűzi a kapcsolatokat. Ha világ e tájékán valakit karaokézni invitálnak, az legalább egy kezdődő barátság jele. Az aktusnak mondhatni fontos szociális funkciója van. E beavatási szertartás során válik idegenből ismerős, aki már többet látott az egyénből, mint amit az a hétköznapokban mutat magából. A kelet-ázsiaiak híres mosolya zárkózott lelket fed szégyellős bájjal, az idegenek elől felszín alá rejtve a komolyabb érzelmeket. Nyilvánosan senki nem dühöng, káromkodik vagy hahotázik (azt csak a japán röhögőversenyek extrém sportolói teszik), a testi kontaktus visszafogott, és jobbára a markába kuncog minden tisztességes lány. Az idén egyetlen szóváltást láttam az utcán, egy haragos thai lány osztotta ki barátját egy halk veszekedés során, aminek egyedüli ártatlan fültanúja voltam a holdfényes estén.

A karaokeszoba intim légköre ellenben szabad utat enged az érzelmeknek. Legyen az elkeseredés, kitörő boldogság, szerelem vagy kétkedés, az előadás során mindenkinek a szíve hangján szól a szája. Az őszinteségen kívül semmi nem számít, s még a legrekedtebb pacsirtákat is elismerés övezi. Úgy tartja a kelet-ázsiai szellem bölcsessége, hogy az egyén a közösséggel fenntartott szoros kapcsolat révén érvényesül, vagyis az őszintén hamis vernyákolás is tiszteletre méltó cselekedet. Ennek a filozófiának a gyökerei régi időkre nyúlnak vissza, kulturális és vallási alapkövekhez, a közösségi szellem és a harmónia diadalát hirdető konfucianizmusig és taoizmusig - illetve Japánban, a karaoke őshazájában a sintoizmusig, a taoizmus továbbfejlesztett változatáig. Ám a belső harmónia nem párosul feltétlenül a hangszálak megfelelő frekvenciagörbéjével.

Magasztos szociális és filozófiai létmagyarázatai ellenére a karaoke genezisét a nép ajkán élő legenda sokkal prózaibban írja le. A műfaj Japánban született, állítólag egy kobei bárban, ahová egyik este a vendégek szórakoztatására odarendelt szalonzenekar nem érkezett meg, így a talpraesett tulajdonos kazettára rögzített muzsikával biztatta éneklésre a közönséget. Az újdonsült mániának hamar nevet is találtak: a karappo okeszutra ("üres zenekar") rövidítése pár esztendő alatt az összes világnyelv jól ismert vendégszavává vált.

A legenda árnyékában a karaoke igazi teremtéstörténete valószínűleg ismeretlen marad, és korának kezdetét jobbára az első karaokeberendezések 1971-es piaci megjelenésére teszik. Azóta a karaoke napi tömegigényt kielégítő hatalmas üzletággá vált, amelyet a technológiai fejlődés gyorsuló motorja hajt. A magnókazettákat egy évtizeden belül felváltották a digitális CD-k, könnyen kereshető dalokkal, az atmoszférateremtő, mézédes videókkal, a vágópultok szakállas trükkjeivel és a segédfeliratokkal, amelyek az új slágerek ismertségét növelték.

Szédületes lendületét a karaoke technikai egyszerűségéből nyerte, és rövidesen megjelentek a bárhol összeüthető kemping karaokeberendezések, egy pár mikrofonnal és egy TV-VCD kombóval. Családok milliói vásároltak otthonukba karaokeszettet, így a társas tréninget ezután a legfontosabb közösség is bármikor elvégezhette az otthon melegében. Az olcsó készülékek özöne és a csillapíthatatlan szenvedély rövidesen komoly problémákhoz vezetett az urbánus társadalomban, és számba kellett venni a zajcsökkentés lehetséges módjait. Az arany középutat a Japánban kifejlesztett karaokefülkék jelentették, nyilvános utcai bódék, ahol a járókelők enyhíthetnek a szükségükön pár pénzérme fejében. Az első példányt 1984-ben építették Japánban, Okayama megyében, egy rizsföld mellett, egy teherautó vezetőfülkéjének átalakításával.

Az automata karaokebokszok azóta minden nagyobb kelet-ázsiai városban meghonosodtak, például Bangkokban a csillogó plázák alagsorában, ahol többnyire 50 forint a dal.

Hong Kongban 16 millió dollárt öltek a világ legnagyobb karaoketer-mére, ahol 151 fülke működik napi 24 órában, az év minden napján. Indonéziában, Bali szigetén a Dempasar karaokepalotában faltól falig futó, süppedős padlószőnyegek, finom bőrrel kárpitozott heverők és liftek emelik a luxust, a sziget egyik legelőkelőbb épületében. Ha Bangkokban a nap egyetlen másodpercét sem szeretnénk karaoke nélkül tölteni, akkor a következőképpen kell eljárnunk: béreljünk egy beépített karaokéval tuningolt Toyota limuzint, vegyünk ki egy szobát a Karaoke Hotelben, kapcsoljuk a tévét a 24 órás karaokecsatornára, iratkozzunk be egy karaokeiskolába, a szabadidőnket pedig töltsük egy tavaly bevezetett mobilszolgáltatással, ami állítólag egy teljes karaoke-hangstúdiót pakol a telcsinkbe. Amennyiben a Toyota limuzin nem elérhető, rendelhetünk egy fuvart Suwit Thongthim úrtól, az első bangkoki karaoketaxi sofőrjétől. Thaiföldön egyébként ötezer karaokemulatót tartanak számon.

Karaoke nélkül nem teljes a férfiak élete Kelet-Ázsiában, és nem titok, hogy a karaokebárok vendégei elsősorban többé-kevésbé ifjú urak. Ennek oka akár az is lehetne, hogy a nők még a VCD-szobák intimitásában is jóval szégyellősebbek a férfiaknál, de nem így van: a zene ebben a kultúrában is hallucinogén hatású a nőkre. A dudorászás és a táncmozgások a kelet-ázsiai hölgyek ösztönös tevékenysége, amely a tudatalattiból hangolja az agyat. A férfiak között ezzel szemben jóval több a fatorkú trubadúr, mégis hangosabban és nagyobb számban dalolnak. Akár a thai harci kakasok.

A masszázsszalonokhoz és szaunákhoz hasonlóan a gombamód szaporodó karaokebárok előbb Japánban, majd az eszeveszett fejlődésbe lendülő délkelet-ázsiai országokban a stresszes városi férfiak görcsoldója lett. A vendégek frissítő testi és szellemi fürdőre, kikapcsolódásra és nem utolsósorban szórakozásra vágynak, miképp a japán teaházakban. Mindez ugyan férfitársaságban is élvezhető, de nyilvánvalóan jobban esik mosolygós hölgyekkel. Thaiföldön, Malajziában és Indonéziában a városi karaoke-bárok zömében a gésák szerepét csinos hosztesszlányok látják el, bár képességeik szűkebb határok között mozognak, mint a művelt japán társalkodónőké.

Indonéziában a karaoke népszerűségét mutatja, hogy CD-lejátszót lehetetlen vásárolni beépített karaoke-funkció nélkül. Jakarta vagy Bali temérdek karaokemulatójába az Eagles slágerek tekintélyes nyugati és ázsiai vendéget is vonzanak a helyiek mellett. A dél-ázsiai országban általában egyedüli férfiak látogatják a bárokat, ahol egy sötétített üvegablakon át bekukucskálhatnak a hosztesszlányok budoárjába. Miután kiválasztották a megfelelő partnert, egy ajtóőrrel biztosított, privát videoszobába vonulnak, és danolászva, iszogatva eltöltenek egy kellemes félórát. A bárok nem mindig automatikusan bordélyházak egyben, de a vendégek gyakran megvárják, amíg lejár a lányok munkaideje.

Chiang Mai, Thaiföld, 2005. április