Egy fiút leszúrtak a fasiszták - ezért mi most kijöttünk az utcára. Hogyan jutottunk idáig?

Itt senki sem megy az utcára azért, mert az oktatásban szegregáció van, vagy azért, mert alig vannak cigány egyetemisták, vagy a nyilvánosság előtti megalázásokért, vagy azért, mert az állítólagos demokratikus politikai közösség magától értetődőnek veszi, hogy ez a fehér férfiak politikai közössége.

Ne csak akkor menjünk az utcára, amikor már vér folyik, hanem már sokkal korábban, amikor az aggasztó előjelek elszaporodnak. Nem most kellett volna kijönnünk, hanem tizenöt éve folyamatosan kellett volna zörgetnünk a rácsokat, betörnünk az ablakokat, és kimondani, hogy fajüldöző országban nem kívánunk élni.

Nem csak karddal ölnek itt, hanem szavakkal, törvényekkel, rendeletekkel, vagy éppen a törvények és rendeletek kijátszásával, gúnyos kis újságcikkekkel és lebiggyedő ajkakkal a képernyőn - és kit ölnek? fivéreinket és nővéreinket, a magyarországi romákat.

Én a kiváltságosok, a fehér férfiak közé tartozom, de tudom, hogy ezek a kiváltságok nem illetnek meg. Vagy egyenlők vagyunk, vagy nem vagyunk emberek.