A propaganda fő jelszava, hogy meg kell szüntetni a "perverz újraelosztást". E szlogen azonban fatális félreértésen, ha éppen nem tudatos félrevezetésen alapul. A gyermek-adókedvezmény esetében ugyanis szó sincs újraelosztásról. Újraelosztás az, amikor az állam az ország polgáraitól vagy intézményeitől elvonja jövedelmük egy részét és azt valamilyen - jó esetben közmegegyezéssel övezett - cél érdekében más polgár vagy intézmény rendelkezésére bocsátja. Az adókedvezményeknek ezzel szemben éppen az a lényege, hogy az állam nem vonja el a jövedelmet, hanem meghagyja annak tulajdonosánál. Ha úgy tetszik, a családi adókedvezmény eminensen liberális intézmény, csökkenti az állami újraelosztás úgyis sokallott mértékét. Akik állandóan adócsökkentésről szónokolnak, miért fájlalják, hogy az adócsökkenés megtörténik abban a - meglehetősen széles - körben, ahol a cserébe elvárható társadalmi teljesítmény már előre megszületett?

Perverz újraelosztás (amikor a rosszabb helyzetűek jövedelmeit aktív állami beavatkozással a jobb helyzetűek javára csoportosítják át) valóban létezik, de egészen más területeken. A legperverzebb talán, amikor a világ leggazdagabb országainak befektetési alapjai szegény országok valutáival spekulálva tesznek szert árfolyam- és kamatnyereségre, s ezt adóin keresztül több tízmillió lengyel, magyar és más országbeli polgár finanszírozza. Terheinket tovább fokozta a Medgyessy-kormány akarnoksága, amivel csupán presztízsszempontok miatt rávette a jegybankot a forintsáv-eltolásra.

Perverz, amikor külföldi nagyvállalatok hazai beruházásaikhoz (a különféle adókedvezmények mellett, melyeket nem divat a gyermekkedvezményhez hasonló vehemenciával támadni) még milliárdos nagyságrendű készpénzes támogatást is kialkudnak maguknak. Államunk magyar kényszervállalkozók evájából és áfájából tőkésíti fel a multinacionális vállalatokat anélkül, hogy cserébe legalább vegyesvállalati tulajdonrészesedést kötne ki. Meglehetősen perverz, nem? A legmarkánsabb mindamellett Bokros Lajos perverziója, aki milliók reálbérének húszszázalékos, tudatos csökkentésével párhuzamosan negyven százalékkal növelte a tőke- és spekulációs jövedelmeket. A szegényekért ma úgy aggódók közül ki tiltakozott, ki tiltakozik ezen perverziók ellen?

A gyermekkedvezmény jövedelmének egy részét a polgárnál hagyja, bízva abban, hogy ő okosabban használja azt fel, mint a legbölcsebb állami intézményrendszer. E bizalom talán soha nem ennyire megalapozott, mint esetünkben. A homo economicus ugyan gyarló, de gyarlósága legkevésbé gyermekeit sújtja. Az állami ösztönző rendszerek gyakran céljukat tévesztik, ám elenyésző azon szülők aránya, akik az adókedvezményt ne gyermekeikre fordítanák. Ha a politika által kifejezett közösségi akarat az, hogy a gyermekes szülők jövedelméből több jusson a jövő generáció nevelésére, a gyermekkedvezménynél célravezetőbb eszközt aligha lehet kitalálni.

Ezen a ponton a probléma gyökeréhez érkeztünk. Fontos-e a közösségi akaratot kifejezni hivatott politikának, hogy a gyermekes szülők jövedelmük minél nagyobb részét gyermekeikre fordíthassák? A válasz attól függ, kiemelt értéknek tartjuk-e a gyermeknevelést, avagy az emberi passziók egyikének. (Csak) az utóbbi esetben nyer értelmet a gyermekkedvezmény elleni hadakozás. Aki azt vallja, hogy a gyermekek élelmezése, felruházása, taníttatása éppolyan tevékenység, mint egy karib-tengeri utazás, egy ingatlanbefektetés vagy a kutyatartás, az a gyermektelen világutazók, ingatlanbefektetők és kutyatartók nevében okkal nehezményezi, hogy az állam az ő rovásukra részesíti előnyben a gyermekes családokat. De akkor erről tessék beszélni, ne a szegény családok nyomoráról. Annak ugyanis semmi köze a gyermek-adókedvezményhez.

Nincs köze, ugyanis semmilyen írott vagy íratlan szabály nem követeli meg, hogy a szegény családokat éppen a náluk árnyalatnyival jobb körülmények között élők személyi jövedelemadójából támogassák. Az állam az adók összességével gazdálkodik. A parlamenti többség tetszése szerint határozhatja meg társadalom- és gazdaságpolitikai prioritásait. Ha fontosnak tartja, hogy a munkanélküliek gyerekeit fokozottabb mértékben segélyezze, ebben mi sem gátolja. Az ehhez szükséges forrásokat akár a költségvetés ezer helyéről is lecsípheti.

Az azonban, hogy a sok ezer lehetséges megoldás közül egyeseknek makacsul csak a dolgozó s gyermekeket nevelő családok adójának növelése jut eszébe, sokat elárul az illetők értékrendjéről. Számukra mindegy, hogy a polgárok luxusfogyasztásra vagy a nemzet jövőjének megalapozására, emberfők kiművelésére költik jövedelmüket. Mi több, az utóbbit még alávalóbbnak is tartják számos más célnál. Sok gazdaságpolitikus és pénzügyi lobbista, aki határozottan fellép annak érdekében, hogy az adórendszert "megtisztítsák a szociálpolitikai elemektől", magától értetődőnek tartja, hogy különféle pénzügyi befektetések adókedvezményeket élvezzenek. Sőt, újabbakat is létrehoznának, ld. a tőzsdelobbi ötletét a "negyedik nyugdíjpillérről". Ilyenkor soha senkinek nem jut eszébe, hogy a rakacaszendi romák sajnálatos módon nem részesülhetnek e kedvezmények áldásaiból. Sőt, a családi adókedvezmény "perverz" juttatását egyelőre élvezők döntő többsége sem, mert nincs mit pénzügyileg befektetniük. Minden fillérjük humántőke-befektetésre megy el. Arra, ami az információs társadalomban a versenyképesség legfőbb záloga.

A gyermeknevelés az egyik legköltségesebb passzió. Ha egy pár nem vállal gyereket (és sajnos ilyenek egyre többen vannak), fejenként 125 ezer nettóból kényelmesen megél. Kis beosztással még kocsit is tarthat, utazhat is. Ám ha gyermekeik is vannak, az asszony jövedelme évekre (ha nagycsaládot vállalnak, évtizedekre) kiesik, tehát fele annyi pénzből dupla annyi vagy még több személynek kell megélnie. A több élelem, ruha, nagyobb lakás arányosan magasabb költségei mellett az "ingyenes" oktatás és egészségügy aránytalanul nagyobb kiadásai is terhelik a szűkösebb családi kasszát.

Emiatt a gyermeket vállalók egy főre jutó jövedelme harmada-hatoda a gyermektelenekének. Az esélyegyenlőségre oly érzékeny értelmiségieket vajon miért nem zavarja ez a gigantikus esélykülönbség? Ami azért alakul ki, mert saját rövid távú érdekükkel szemben a társadalom hosszabb távú működőképessége érdekében vállalnak anyagi és pénzben ki sem fejezhető mentális áldozatot. Ezen a drámai igazságtalanságon javíthat(na) valamelyest (a családi pótlék mellett) a gyed és a gyermek-adókedvezmény. Bokros Lajos, minden reformerek példaképe e "perverz" "juttatások" mindegyikétől megfosztotta a "gazdag" családokat. Demográfusok szinte kilenc hónapra pontosan jelezték e "reformok" hatását: a gyermekszületések számának drasztikus csökkenését. A fiatal párok (nemzet)halálbiztosan dekódolták az üzenetet: a jövőre gondolni luxus. Akkor, amikor a magyar társadalom legnagyobb, tengernyi pénzzel sem orvosolható deficitje az emberhiány. Ami már ma is gátja a növekedésnek, s néhány évtizeden belül már a nemzet továbbélésének is gátjává válik. Két kormányzati ciklus kellett, hogy lefékeződjön az 1996-ban meglódult nemzetfogyás. Most újra bokrosi reformszelek fújnak.

Az MSZP eddig ellenállt a gyermekes családok egymás elleni kijátszásának, a munka mellett gyermeknevelésre is vállalkozó (nagy)családok elnyomorításának. Most újra válaszút elé érkeztek. Kiderül, hogy nemzeti néppárt akarnak-e lenni. Hogy van-e stratégiájuk a nemzeti közép számára. (Van: negatív adóval tennék lehetővé, hogy a rosszabbul keresők is igénybe vehessék a gyermekkedvezményt. Csak nem merték érvényesíteni.) Vagy megerősítik azt a - meglehetősen elterjedt - vélekedést, hogy politikájuk lényege: a nincstelenek indulataival virtuóz módon játszva érvényesítik a nagytőke érdekeit. A családpolitika minősége mindent elárul.

A szerző a Kormányzati Stratégiai Elemző Központhelyettes vezetője volt az Orbán-kormány idején.