Marabu

A cikk és a köztudat szerint is a BÉT elnökének nevével fémjelzett - az egyéni megtakarítási számlát illető - javaslat kidolgozásán magam és a Befektetési Alapkezelők és Vagyonkezelők Magyarországi Szövetsége (Bamosz) is sokat dolgoztunk az elmúlt másfél évben, így én is tisztemnek érzem folytatni a közös gondolkozást.

A cikkben leírtak túlnyomó többségével egyetértek, bár a konklúzióm más. Magyarországon a nyugdíjprobléma távolról sincs megoldva, az 1997-es reform megtett egy fontos lépést, azóta viszont gyakorlatilag semmilyen folytatás nincs. A magánpénztári rendszer mára jóval több mint kétmillió tagot és immár ezermilliárd forintot megközelítő vagyont tud maga mögött, miközben áttekinthetősége valóban messze nem tökéletes, az utóbbi időben az ügynöki jutalékok gerjesztette tagvándorlás kezd aggasztó méreteket ölteni (és ez óhatatlanul költségnövelő eleme lesz a rendszernek). Az elmúlt hét év összhozamai sem a legmagasabbak - valóban -, de ne feledjük, hogy a magánpénztárak indulása, 1998 óta tartó időszak sem volt kedvező a befektetések számára; átélhettünk nemzetközi és hazai tőzsdei hanyatlást csakúgy, mint 2003-ban a hazai pénzpolitika döntéshozói által összehozott kamatválságot is. Ezzel együtt - különösen a végre kedvező körülményeket hozó 2004-et követően - szerintem az átlagos belső megtérülési reálhozam negatív volta (a "pénznyelő automata") nem támasztható alá, hét év után inkább a határeset körül járunk. Ez önmagában nem jó hír, de nem is tragédia - a költségek (és a nettó hozamok) transzparenciáján ugyanakkor valóban javítani kell még.

Nincs megoldva a szolgáltatási időszak sem, amely nem is sokára elérkezik a magánnyugdíjpénztárak életében, és valóban igen kevés épkézláb gondolat kering arról, hogy ki és milyen tőke- és garanciális háttérrel fog nyugdíjat szolgáltatni a második pillérből. Amint a professzor úr is említi, ez nemzetközileg is nehezen kezelt kérdés - de ettől még nekünk erre is választ kell találni.

A cikk nem tér ki rá, de nem árt megemlíteni, hogy az első pillér, a tb-nyugdíj tájékán sem igen volt érdembeli történés az elmúlt években. Félő, hogy az 1997-es reform során használt pályamodellek is módosulhattak, és még kevésbé lesz majd elkerülhető a további beavatkozás a rendszerbe a későbbi években. További korhatár- és/vagy nyugdíjjárulék-emelések és/vagy helyettesítésiráta- csökkentések a politikusok számára negatív érzettel társulnak, így nem csoda, hogy tolják maguk előtt a feladatokat.

Éppen ez a fő probléma: a mai Magyarországon a nyugdíjkérdésnek egyszerűen nincs gazdája. Jól illusztrálja a helyzetet, hogy a nyugdíj témájával mint olyannal, a tb-nyugdíj, a második és harmadik pillér kérdéseivel a Pénzügyminisztériumban gyakorlatilag összesen két felelős foglalkozik; a minisztérium számára a kérdések mintha nem is léteznének. Az EU - az illetékesek által régóta tudottan - 2005 nyarára várja tőlünk (is) a nemzeti nyugdíjstratégia megalkotását, amelyről semmiféle szakmai egyeztetés nem folyik, hanem a PM fent említett "apparátusa" írja le gondolatait üres óráiban. Azt gondolom, hogy a fő kérdésekben a mindenkori kormány részéről ez megengedhetetlen felelőtlenség, és jól jelzi, hogy majd "egyszer" (mikor?), amikor mégis lesz alkalom a valódi egészségügyi, oktatási, önkormányzati stb. nagy reformokra, sajnos, a nyugdíjat sem lehet kipipálva érintetlenül hagyni.

A fentiek is alátámasztják azt a véleményemet, hogy nem a nyugdíjproblémák megoldása helyett kell a további megtakarítási ösztönzés eszközeiről gondolkodnunk, hanem amellett. Ugyanakkor ne támadjuk az egyéni megtakarítási számla gondolatát csak azért, mert önmagában nem orvosolja a nyugdíjproblémákat! Fontos e helyütt kitérni az egyéni megtakarítási számláról szóló eddigi sajtókommunikáció sajátosságaira. A professzor úr írása is azt igazolja vissza, hogy az eddigi híradások könnyen félrevezetők lehettek, a cikkben szereplő, az egyéni megtakarítási számlával kapcsolatban leírt néhány nem pontos részlet nem az olvasó hibája.

Én sem gondolom azt, hogy amiről beszélünk, az egy "pillér", akárhányadik is. Pontosabban, az általánosan használt terminológia szerint az ilyen típusú megtakarítási lehetőség a harmadik pillér része, az önkéntes, kedvezményekkel megtámogatott nyugdíj célú eszközök egyike, amilyen egyébként maga az önkéntes nyugdíjpénztár is. Itt mindjárt álljunk is meg egy fél pillanatra: az önkéntes nyugdíjpénztárat - sajnos - sikerült Magyarországon egy alapvetően tízéves megtakarítási instrumentummá alakítani, amelyben ugyan szerencsére fognak azért maradni felhalmozott tőkék tíz éven túl is, ám ezt semmiképpen sem tudjuk valódi, nyugdíjig tartó megtakarításnak nevezni.

Én tehát konzekvensen egyéni (nyugdíj-)megtakarítási számlának nevezem a vita tárgyát. Sem a tőzsde elnöke, sem a Bamosz nem találta fel a spanyolviaszt: az Individual Retirement (vagy: Saving) Account (IRA/ISA) egyebek között az USA-ban, Nagy-Britanniában, de az utóbbi egy évben már Lengyelországban és Szlovákiában is ismert, addicionális hosszú távú (nyugdíj célú) megtakarításokat gyűjtő, valamilyen formájú kedvezménnyel megtámogatott eszköz - és erről beszélünk mi is, semmi többről.

Azt gondoljuk, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni annak érdekében, hogy a kétségbeejtően alacsony szintű lakossági megtakarítások némileg emelkedjenek, hogy valódi, a nyugdíjig "zárolt" felhalmozás generálódjon. A magánnyugdíjpénztárak nem extra megtakarításokat gyűjtenek, csak a tb-befizetések egy része csatornázódik át ide (e ponton is igazat adok Bod Péternek: a magánpénztárak önmagukban sem valódi pótlólagos megtakarításokat nem generáltak, sem az öngondoskodás eszméjét nemigen emelték). Az önkéntes pénztárak esetében pedig a befizetések túlnyomó többsége a munkáltatótól érkezik, ami önmagában derék, de ez sem nevel így valódi, tudatos egyéni megtakarítókat (a rendszer kérdéses hosszútávúságára pedig már kitértem).

Egy olyan rendszer, amelyikbe az egyén további befizetéseket eszközölhet, maga dönthet, hogy befektetési jegyekbe, részvényekbe vagy más eszközökbe invesztál, továbbá a hosszú távú zárolás vállalása ellenében kedvezményekben részesül, feltehetőleg generálhat addicionális megtakarításokat. Nem vitatom az ellenzők érveit: értelemszerűen eleinte azok fogják tudni ezt kihasználni, akik képesek egyáltalán megtakarítani, továbbá akik bizonyos alapvető pénzügyi műveltséggel is rendelkeznek, hogy önálló döntéseket hozzanak. Ezek száma kezdetben nem feltétlenül nagy, de ha így állunk hozzá, akkor sosem vághatunk bele a kezdeményezésbe - a potenciális felhasználók köre pedig folyamatosan bővülhet majd. Az általános életszínvonal és így a megtakarítási képesség növelése nem témánk tárgya, ezt semmilyen megtakarítási reformmal nem lehet elérni, hanem kormányzati szociális, gazdaságélénkítési és egyéb eszközökre van szükség. A lakosság általános - és jellemzően elég siralmas - pénzügyi kultúrájának emelése eközben a teljes pénzügyi szakma feladata (az Öngondoskodás Alapítvány például erre jött létre), és ennek egyik eszköze feltétlenül az, ha a polgár a saját bőrén is okulhat. Döntéshozók, felügyelők, figyelem: nem feltétlenül egy túlzott garanciarendszert kell e mellé rendelni, hanem magas fokú transzparenciát előírni, és azt keményen betartatni!

Hangsúlyozom, hogy az eddigiekben következetesen kedvezményekről, nem pedig adókedvezményekről beszéltem. Valóban gondolkoztunk adókedvezményen, és ez felmerült híradásokban is. Célszerűbbnek látszik azonban egy olyan kedvezményrendszert kialakítani, amely a lakás-takarékpénztárak már jól működő szisztémájához hasonlatos: jóváírás történik a megtakarítási számlán (azaz ehhez is ugyanúgy a nyugdíjba menetelt követően lehetne hozzájutni, nem pedig minden évben kivenni a rendszerből), és ez nincs kötve az adózott jövedelemhez, azaz a befizetett adó nem korlátozza a kedvezményt, s így alacsonyabb jövedelműek is igénybe vehetik. Bár a lakás-takarékpénztár speciális célra létrejött, és jóval rövidebb, beláthatóbb távú megtakarításra szóló intézmény, mégis - a nagyságrendek kedvéért - érdemes tudnunk: piacának egymillió ügyfele van, akik évi legfeljebb 240 000 Ft befizetés mellett évi legfeljebb 72 000 Ft állami számlajóváírást élvezhetnek.

Egyetértek azzal is, hogy ideális esetben az összes hoszszú távú megtakarítási eszköznek egy kalap alá kellene esnie a kedvezmények szempontjából. Azonban javaslatunk azon része, mely alapján Bod Péter szavaival "privilégiumként" az egyéni megtakarítási számla mellé különálló kedvezmény megadását javasoljuk, éppen hogy az önkéntes nyugdíjpénztárak érdekeit is szolgálja: egy összevont kedvezmény esetén számukra fennállhatna a veszély, hogy a tudatosabb tagjaik onnantól kizárólag az egyéni számla keretei között kívánnának felhalmozni (egyebeken kívül a jobb átláthatóság miatt), míg a javaslat értelmében békésen megférnek egymás mellett. Ha már minden, hasonló megtakarítási célt előtérbe helyező intézménytípus kialakultan működik, megvizsgálható - és alighanem megvizsgálandó - lesz a teljes adóegységesítés.

A javaslat általában sem szól semmi és senki ellen - így például a nyugdíjpénztárak és a nyugdíjrendszer ellen -, hanem éppen hogy a mai, messze nem tökéletes szisztéma egyik új kiegészítő eleme lehetne. Valóban rengeteg teendőnk van az 1997-es reform továbbvitelében, amelyet szakértőknek kell véghezvinniük, míg politikusainknak "mindössze" oda kellene figyelniük. Ha eközben, emellett és nem "ehelyett", megfontolt és nem "hirtelen rögtönzött" ötletekkel egyéb hasznos elemeket is be tudnánk vezetni, az még jobban segítené a nyugdíjbomba hatástalanítására vonatkozó kísérleteket. Amennyiben a száz apró lépés egyikeként az egyéni megtakarítási számla megvalósulhatna, majd a választást követő néhány hatalmas lépés a nagy nyugdíjproblémákon történő komoly továbbmunkálkodásra is kiterjedne, kimondhatnánk, hogy közösen tettünk valamit nyugdíjunk védelmében.

A szerző a Befektetési Alapkezelők és Vagyonkezelők Magyarországi Szövetsége elnöke