Ezt nemcsak jelképszinten, hanem igen gyakorlatiasan is: jól kitervelték.

A londoni városvezetés az elmúlt években egyebet sem tett, mint hogy - tilalmakkal - átterelje az autós közlekedőket a tömegközlekedés felé. Eredményesen. A "tube", a londoni metró (buszokkal és elővárosi vonatjáratokkal kiegészülve) hozza és viszi a belvárosban dolgozókat, minden szinten, ahogy mifelénk mondják. A menedzser is kénytelen "tömegközlekedni", nemcsak az asszisztense. Ergo, aki a csütörtöki robbantássorozatot kieszelte, nemcsak remélte, tudta is, hogy egy világváros normális életét ássa alá, szabotálja. Abban a pillanatban, amikor a londoni metróhálózatot lezárják (megtörtént), a világ pénzügyi központja nem működik. Vagy ha igen, súlyos botlásokkal.

Ettől a ponttól a gondolat íve már könnyen rajzolódik. 2001. szeptember 11-e óta tudjuk, hogy a terroristák nem amatőrök, lelkes analfabéták, hanem, hogy úgy mondjam, "tervező típusú", gyakorlatias és kiművelt emberek. New York után Londont is megbüntették. És hagytak maguknak időt arra, hogy amit kiterveltek, azt gondosan végre is hajtsák. A világ legprofibbnak mondott rendőrsége tehetetlen volt a megelőzésben. Szaddám Huszein nem létező tömegpusztító fegyvereire, úgy fest, könnyebb volt megelőző csapást mérni, mint az al-Kaida Nagy-Britanniában működő sejtjeire.

Ám mintha a terroristák órája nem működött volna pontosan. Az én történetem ezen a ponton vesz egy bizarr fordulatot. "Ha én terrorista volnék..." - mondanám, de nem mondom, csak utalok arra, hogy azok az emberek, akik a londoni metrót megbénították, valamilyen fokon közönyösek voltak a civilizált világ olyan, "kiemelt témái" iránt, mint amilyen egy olimpia megrendezése. A tettesek abban a körben keresendők, amelyiket az olimpiai trófeák egyszerűen nem érdeklik. Ha ugyanis ilyen irányú érdekeltségük volna vagy lett volna, 24 órával korábban robbantgatnak, és akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság - szinte egészen bizonyosan - nem Londont, hanem Párizst választja a 2012-es nyári olimpiai játékok színhelyéül.

De nem szeretnék profán lenni; a pillanat nem alkalmas rá.

A terroristák mindig, mindenben tévednek. Az angolokat különben sem könnyű megrémíteni. Ritka fegyelmezettek. Hiába bombázta porig fél Londont (és más városokat) Adolf Hitler, hiába eresztette rá a V-2-eseit, tettei csak az ellenállás érzéseit erősítették fel a szigetország lakóiban. Meg a szolidaritásét. A királyi pár akkortájt rendszeres látogatója volt a Führer által rossz érzékkel kiszemelt, fölégetett prolinegyedeknek, s ott borult, képletesen szólva, egymás nyakába angol és angol. Tony Blairnak, aki a véres csütörtöktől függetlenül valószínűleg pályafutása legsikeresebb napjait éli, tökéletesen igaza van: nincs erő, ami az angolokat életformájuk, értékeik föladására kényszeríthetné. Na meg őt arra, hogy pályát módosítson.