Dél-Korea: Hyundai gépkocsik behajózásra várnak Mexikó: Videojáték-rendszerek az összeszerelõ szalagon

REUTERS - Rhee Dong-Min

Reuters

Ha az egy főre jutó magyarországi össztermék és a világátlag hányadosában fejezzük ki e folyamatot, először egy hat-hétéves helyben járás következett, majd a rendszervált(oz)(tat)ással lényegében egy időben, háborús dúlásra emlékeztető mértékű és gyorsaságú összeomlás következett be. (Lásd az 1. táblázatot.)

1. Magyarország egy főre jutó GDP adatai
(a mindenkori világátlag százalékában, csereértéken számítva, 2000-es USD-ban kifejezve)
1960:  51 %
1970:  70 %
1974:  78%
1980:  92 %
1982: 100 %
1985:  98% (tény)
         105 % (becsült)
1990:  98 %
1992:  78 %
         110 % (becsült)
1996:  79 %
2000:  90 %
2003:  95,5% (tény)
         130 % (becsült)
forrás: IBRD

Az 1992-ben bekövetkezett, eddigi mélyponton a világátlag 78 százalékára süllyedt az egy főre jutó magyar gdp. Mint azt az 1. ábra szemlélteti, ez a szint nagyjából az 1974-es év adatának felelt meg, vagyis három év alatt nagyjából tizennyolc évet esett vissza a magyar gazdaság világpiaci helyzete. Körülbelül ennyi a valóságtartalma annak az értékelésnek, mely szerint úgymond "sikeres" volt a gazdasági rendszerváltás. De nem ez mondandóm lényege.

Érdekesebb összefüggésekre bukkanunk, ha a korábbi trendhez képest határozzuk meg a magyar gazdaság globális pozíciójának alakulását. Képzeljük el, mi lett volna, ha az 1960 és 1980 közötti növekedési ütem tovább folytatódott volna. Az 1. ábrában a szaggatott vonal jelzi e trendvonalat. Jól látható, hogy abban a ma elképzelhetetlennek tűnő esetben, ha 1980 után is az 1960 és 1980 közötti ütemben alakult (azaz: tovább javult) volna a magyar gazdaság világpiaci helyzete, 2003-ban a tények alapján a világátlag 95,5 százalékára becsült magyar gazdaság valahol a világátlag 130 százalékánál tartana. Ismétlem, teljesen történetietlen az itt alkalmazott eljárás, amely azt sugallja, mintha ez megtörténhetett volna. A világban semmi nem állandó, még a magyarországi gazdaság 1960 utáni pozíciójavulása sem. Nem is a nosztalgia szítása a célom a trendvonal és a valóság összevetésével - pusztán annak pontosabb érzékeltetése, mi is történt 1989 után.

A dolog kulcsát a korábbi trend és a tény közötti viszony adja: a rendszervált(oz)(tat)ás gazdaságelméleti, politológiai vagy szociológiai elméletírói számára komoly kihívást támaszt az ábrában 1989-et jelölő függőleges vonaltól jobbra látható folyamat. Az elgondolkodtató összefüggés az, hogy az 1989 és 1992 közötti összeomlás után a félperifériás, jórészt külföldi kézben levő, újkapitalista magyarországi gazdaság világgazdasági helyzetének lassú javulását jelző (folytonos) vonal meredeksége szinte milliméterre megegyezik az 1960 és 1980 közötti, államszocialista, tervgazdálkodásos, nagyvállalatos, KGST-integrációs, energiaválsággal és külső eladósodással sújtott időszak alapján számított (szaggatott vonallal jelölt) trend emelkedésével 1992 után. Nagyon úgy tűnik, mintha a magyar gazdaság legújabb kori története csúnya tréfát űzne mind az államszocializmus, mind pedig a félperifériás kapitalizmus kritikusaival. A tőkés világgazdaságból szép, újmagyar szóval "erőforrás-bevonást" megvalósító, s így a magyar gazdaságot akkori tulajdonosainak (az állam polgárainak) kezéből megszabadító poszt-államszocialista tőkepiaci rendszer nagyjából ugyanolyan mértékű - lassúdad, ám viszonylag töretlen - fejlődést látszik produkálni, mint a számtalan korláttól sújtott államszocialista "nem szabad gazdaság" 1960 és 1980 között. Hogy pont ezért érdemes volt-e visszaállítani a gazdasági teljesítménynaptárt tizennyolc évvel, ki-ki döntse el gazdasági, politikai, netán társadalmi rendszerszimpátiái alapján. Összehasonlító makrogazdaság-szociológusként nem annyira a moralizálás, mint inkább az általánosítható következtetés érdekel: úgy tűnik, mintha ez a lassúdad, ám viszonylag töretlen fölfelé araszolás volna a térségünkben, a mi gazdaságföldrajzi föltételeink és mentálhigiénés állapotaink között a "gazdasági fejlődés" megvalósítható maximuma. Bárcsak ne lenne igazam. (Lásd a táblázat második grafikonját.)

2. Az egy főre jutó GDP
(a mindenkori világátlag százalékában, csereértéken számítva, 2000-es USD-ban kifejezve)
1960:  Magyarország: 51 %
          Dél-Korea:       49 %
1970:  Magyarország: 70 %
          Dél-Korea:       65 %
1974:  Magyarország: 78%
          Dél-Korea:       70 %
1980:  Magyarország: 92 %
          Dél-Korea:       85 %
1982: Magyarország: 100 %
          Dél-Korea:       100 %
1985:  Magyarország: 98%
          Dél-Korea:       110 %
1990:   Magyarország: 98%
          Dél-Korea:       150 %
1992:   Magyarország: 78%
          Dél-Korea:       155 %
1996:   Magyarország: 79%
          Dél-Korea:       190 %
2000:   Magyarország: 90%
          Dél-Korea:       200 %
2003:   Magyarország: 95,5%
          Dél-Korea:       225 %
forrás: IBRD

Van azonban a történteknek egy másik lehetséges olvasatuk is. Ez két további összehasonlítás segítségével válik láthatóvá. Mint azt a 2. ábra jelzi, volt a hatvanas-hetvenes évek magyarországi gazdaságának egy szorosan velünk tartó "útitársa". Az állam keménykezű gazdaságpolitikai "beavatkozása" és közvetlen gazdasági részvevőkénti jelenléte, továbbá az üzleti csoportok (arrafelé chaebolnak nevezett), a makrogazdasági viszonyokat alapvetően meghatározó, informális összefonódásai által szervezett dél-koreai gazdaság egy főre jutó gdp-je szinte kísérteties mértékben a magyarországival megegyezően növekedett - igaz, a magyarországinál valamivel alacsonyabb szinten - 1960 és 1980 között. Ekkor azonban történik valami, ami elválasztja egymástól a két útitársat: Dél-Korea gazdasága folytatja, sőt, fokozza dinamikus föllendülését, Magyarországé pedig előbb stagnál, majd súlyos pozícióvesztést szenved.

Úgy tűnik tehát, mintha Magyarország világgazdasági helyzete az 1960 és 1980 közötti időszakban nagyjából Dél-Koreáéval párhuzamosan futott volna, majd valahogy mintha a magyarországi gazdaság "pályát", gazdasági stratégiát, növekedési mintát váltott volna - még a rendszervált(oz)(tat)ás előtt. E szétválás következtében a huszonöt évvel ezelőttig Magyarország mögött kullogott Dél-Korea egy főre jutó gdp-je a magyarországinak majdnem a két és félszeresét tette ki 2003-ban.

Hogy milyen is az a minta, melyre a nyolcvanas évek elején átállt a magyar gazdaság, azt jól szemlélteti a következő összehasonlítás. Míg az egy főre jutó gdp-nek a világátlaghoz való viszonyát tekintve a magyar gazdaság 1960 és 1980 között mérsékelten, de makacsul fölfelé mutató tendenciát mutatott, a nyolcvanas évek elejétől kezdve a latin-amerikai társadalmakra jellemző, a félperiférián belüli helyben járás, illetve föl- és lefelé rángatózó mozgás figyelhető meg. A táblázat 3. grafikonja Mexikó és Brazília vonatkozó adatával hasonlítja össze Magyarország gazdasági teljesítményét. Ebből az világlik ki, hogy a Magyarország által 1980 óta megtett út jól összevethető a két, típusosan félperifériás, súlyos külső függést mutató latin-amerikai ország globális gazdasági teljesítményével.

Némileg leegyszerűsítve, az analógiák nyelvén azt mondhatjuk tehát: Magyarország a nyolcvanas évek elején beállt változások következtében egy dél-koreai típusú gazdasági növekedési mintáról egy latin-amerikai típusúra állt át. Mindez azért figyelemre méltó, mert az említett országok (Dél-Korea egyrészt, és Mexikó, illetve Brazília másrészt) hosszú ideje a nemzetközi összehasonlító makrogazdaság-szociológia érdeklődésének homlokterében állnak, s így viszonylag sokat tudunk arról, mi jellemzi a két fejlődési mintát.

Peter Evans amerikai szociológus jó tíz évvel ezelőtt megjelent alapműve (Embedded Autonomy: States and Industrial Transformation, Princeton University Press, 1995) szerint a világ államai elhelyezhetők egyetlen változó mentén a tekintetben, hogy államuk "beavatkozása" a gazdasági életbe előmozdítja-e, s ha igen, miként az ország prosperitását (itt: világgazdasági helyének javulását). Evans két végpontot különböztet meg. Ezek egyike a gazdaság működését folyamatosan csorbító, a társadalmat cinikus, önkényes és önző módon elszegényítő "ragadozó állam", amely sem nem képes, sem pedig nem hajlandó megakadályozni, hogy az állam kulcspozícióit elfoglaló egyének saját külön érdekeiknek megfelelően szétzilálják, tönkretegyék a gazdaságot. A ragadozó állam a korrupció, a végrehajtó hatalom "privatizálása", a kiszámíthatatlan, kisstílű, rövid távú "lenyúlások" és egyéb hivatalnoki visszaélések sorozatával elfojt minden kitörési lehetőséget, és lefelé tartó spirálba zárja a gazdaságot. E típus Evans által elemzett iskolapéldája Zaire a hetvenes-nyolcvanas években.

A másik végletet Evans a "fejlesztő állam" fogalmával ragadja meg. E típus fő jellemzője, hogy a gazdaság látványos növekedésében az állam aktív, koherens és konzisztens kulcsszerepet vállal. A fejlesztő állam belső szervezetét a kiszámíthatóság és az áttekinthető, logikus, hatékony belső működés jellemzi. Az állami tisztviselők kiválasztása meritokratikus alapokon történik, s mind az állami hivatalnokok, mind pedig a politikai kinevezettek tevékenységét a szakmai és állampolgári ethosz, a tisztesség és a hosszú távú karrierépítés jellemzi. Mind a társadalom nagy része, mind az üzleti elit, mind pedig az államapparátust benépesítő csoportok többsége pontosan érti: a gazdasági teljesítmény javítása közös, össztársadalmi "ügy". Az így létrejövő, a társadalom és a gazdaság külön érdekcsoportjaitól autonóm, ám ugyanakkor a társadalom és a gazdaság kollektív érdek- és értékrendszerébe sajátos, holisztikus módon beágyazott államtípus - a fejlesztő állam - alappéldája Evans elemzésében nem más, mint Dél-Korea.

Hogy hol helyezkedik el Latin-Amerika a fejlesztő állam kontra ragadozó állam végletei között húzódó skálán? Evans szerint "valahol középen": az e csoportba tartozó államok mind a gazdaságtól és a társadalomtól való autonómiájuk, mind pedig társadalmi-gazdasági beágyazottságuk tekintetében vegyes mintákat mutatnak, imbolygó állapotban vannak. Bürokráciájuk lojalitása ingadozó, viselkedésük kiszámíthatatlan, szervezeti rendszerük ellentmondásos, s ezen ingadozás, kiszámíthatatlanság és ellentmondásosság magyarázza, hogy tartósan nem képesek megvalósítani a fejlesztő állam kettős hivatását: nem szabnak gazdaságuknak kellő irányt, és nem adnak elég teret gazdaságuk kibontakozásához. E ponton Evans munkássága tökéletesen kiegészíti a latin-amerikai függő és egyenlőtlen fejlődés óriási szakirodalmát, mely szerint a lassan reagáló, ingadozó, kiszámíthatatlan és ellentmondásos mintákba zárt állam belső nehézségei nagyrészt külső függésének mértékére és jellegére vezethető vissza. (Nemcsak a külső függés puszta léte a kérdés tehát: mind Dél-Korea, mind Zaire, mind pedig a kettő között elhelyezkedő latin-amerikai példák a külső függés körülményei között léteznek. A kérdés a függés minéműsége, és az erre az állam és a belföldi magántőke által adott válaszok nyújtotta "kitörési" lehetőségek.)

Természetesen nem állítom, hogy az 1960 és 1980 közötti Magyarország tökéletesen megvalósított "Dél-Korea" - azaz hibátlanul beágyazott autonómiájú, tökéletesen hatékony gazdaságfejlesztő állam - lett volna. Ilyen direkt értelemben mind az államszocialista gazdaságszervezet, mind pedig a magyarországi gazdaság sajátosságai (az informalitás sajátos helyi jellegzetességei, a köztulajdonból való kisstílű magántolvajlás széles körű tűrése, a rövidlátó, szűk gazdasági horizontú kis szervezetek nagy aránya, a magán- és az állami tulajdon között elhelyezkedő, hatékony tulajdonforma - a szövetkezet - összefonódásai a törpe magángazdasággal, az állami nagyvállalatokkal és a politikai vezetéssel, továbbá az államszocialista nemzetközi integrációs rendszer sajátosságai) alighanem érvénytelenítenék az evansi analógia sok részelemét. Evans elemzése, mely nagyrészt a hazai illetve külföldi magántőke és az állam viszonyát taglalja, eleve nem terjed ki a magántőkét kizáró-korlátozó, államszocialista típusú gazdaságokra. A gazdasági teljesítmény mint következmény felől vizsgálódva azonban nagy bizonyossággal állíthatjuk: ha egyáltalán alkalmazhatók az evansi elemzés bizonyos alapelgondolásai az államszocialista gazdaságra, akkor a magyarországi gazdaság viszonylag jól megközelítette a dél-koreai fejlesztő állami modellt az 1960 és 1980 közötti időszakban.

A mából nézve talán még érdekesebb azonban, mi történt 1980, s különösen 1989 után. Annyi bizonyos, hogy az ország még a saját korábbi állapotait is meghaladó mértékű külső függésbe került - s ez bizony mutat bizonyos strukturális hasonlóságokat a latin-amerikai helyzettel.

Két alapvonás azonban mindenképpen megkülönbözteti a magyarországi közeget a latin-amerikaitól. Az első jellegzetesség az, hogy míg Latin-Amerika egy meghatározott államtól - az USA-tól - állt-áll külső függésben, addig Kelet-Közép-Európa, s benne Magyarország mai külső függése kettős kapcsolatrendszerben valósul meg: katonai-stratégiai tekintetben az USA-tól, gazdasági tekintetben pedig az EU-tól. A függés kettőssége persze nem újdonság a magyarországi politikai és állami hivatalnoki elit számára, hiszen az adósságfelvétel első szakasza, azaz a hetvenes évek közepe óta Magyarország szinte mást sem tett, mint lavírozott két függőségi rendszer között. A mai kettős függőség persze nagyon sok tekintetben különbözik a hetvenes-nyolcvanas évekbelitől, de maga a kettősség ténye mégis sajátos rokonságot mutat a korábbival. E helyzetre a magyar elitek kulturális minták és szerepkészlet tekintetében nagyszerűen föl vannak készülve.

A másik sajátosság azzal függ össze, hogy Latin-Amerikával ellentétben - mely gazdaságilag egy államtól, az USA-tól függ - térségünk külső gazdasági függése egy, az állammá válás alternatíváját folyamatosan, minden adott ponton elutasító, új típusú államok fölötti közhatalmi szervezet, az EU keretében valósul meg. Ennek alapjellemzői (így például a fejlesztési alapok intézményrendszere, a tagok munkaerő-piaci mozgását szabályozó előírások, vagy a szociális intézményrendszerek összehangolására vonatkozó elvárások, s ezeknek a tőle függésben levő államok lehetőségeire gyakorolt várható hatása) az alkotmányozási folyamat kudarca miatt folyamatosan változóban vannak, s így egyelőre nem eldönthető, milyen alkalmazkodási reakciókat fognak igényelni a tőle függő társadalmaktól.

Mindenesetre létezik az EU különös közegében egy, a magyarországi gazdaságfejlődés számára kulcsfontosságú minta: Írországé. Ez minden, a mai magyarországitól elütő helyi sajátossága (az ír-amerikai kapcsolatok révén megjelent amerikai tőke stratégiai jelenléte, az angol nyelv széles körű, tökéletes ismerete, az EU-s szubvenciók beáramlása) ellenére ad bizonyos elvont alapot némi reményre. Az ír típusú kimenetelre utaló jelek azonban sajnálatos módon - egyelőre - nem figyelhetők meg a magyarországi gazdaság teljesítményében. Egyébként, csak a viszonyítás kedvéért, az 1960-ban az egy főre jutó gdp világátlagának kétszeresét magáénak tudó Írország 1989-ben 275 százaléknál tartott, míg 2003-ra meghaladta az 500 százalékos szintet, ezzel maga mögött hagyva volt gyarmattartóját, az Egyesült Királyságot is. Ez sajnos tovább gyengíti az írországi példa alkalmazhatóságát, hiszen Magyarország például története során soha nem érte el az egy főre jutó gdp világátlagának kétszeresét, vagyis azt a szintet, amelyről Írország "startolt" a hatvanas évek elején.

Itt tartunk tehát. A kis, a világkereskedelem főáramán kívül elhelyezkedő, volt államszocialista társadalmak gazdaságfejlődésének alapkérdése, hogy gazdaságuk inkább az ír, dél-koreai minták felé mozdul el, vagy pedig megmarad bizonyos latin-amerikai alapminták lenyomataként (értelmezhető labdarúgás nélkül).

Akárhogy is, az mindenesetre szerencsés volna, ha az állam vezető pozícióit elfoglaló politikai és hivatalnoki elitek legalább azt megpróbálnák megtenni saját társadalmuk világgazdasági előrejutása érdekében, ami saját kompetenciájukba tartozik. Első lépésben levonhatnák például a konzekvenciákat a dél-koreai (szingapúri, hongkongi, ír, stb.) államszervezeti sajátosságokból és politikusi-hivatalnoki magatartásból saját szervezetükre és magaviseletükre nézvést. Hogy ez (jobb felől üt) "nemzeti", avagy (bal felől üt) "baloldali" lépés volna-e, ennek eldöntését bátorkodom a nyájas olvasóra bízni.