Feltehetően minden korban, társadalomban voltak, akik kiaknázták embertársaik hiszékenységét, visszaéltek gyógyulás-, siker-, gazdagság- vagy éppen túlvilágiboldogság-vágyával. Voltak sámánok, akik hittek gyógyító erejükben, meg nyilván voltak, akik sejtették, felismerték, hogy a gyógyító erő nem hókuszpókuszukban, hanem a gyógyulni vágyó bizalmában-hitében rejlik. Még a mai kuruzslók többsége is kétes ismeretekre, felfedezésekre hivatkozva hirdeti-árusítja elixírjeit-cseppjeit, diagnosztikai és gyógyító, bűvös szereit.

Viszont voltak jósok-jósnők, akik nemcsak a madarak röptéből meg egyéb rejtelmekből, hanem történelem- és emberismeretükből is következtettek a jövőre. Ma már sok eljövendő esemény orákuluma él közöttünk, akit nem - vagy nem egészen - tartunk, nézhetünk széltolónak. Gondoljunk csak a tudományos (?) megközelítést, eszközöket is alkalmazó közvélemény-kutatókra, akik hetekre-hónapokra előre jelzik a titkos szavazások eredményeit. Okkal, ok nélkül, valamelyest talán mindmáig ide soroljuk a meteorológusokat is.

Ám a szabad gazdaság, a kapitalizmus világában a "con man" a király: vagyis a confidence man, aki a bizalmunkba férkőzik, és képes akár az utolsó fillérünket is kihúzni a zsebünkből. Vagy - ahogy az Óperenciás-tengeren túl mondják - akár a brooklyni hidat is képes eladni a jól megfőzött baleknak... Bizalmasunknak ugyanis - ha mestere "szakmájának" - nehéz ellenállnunk, mert hát nem is akarunk. Miért is szegülnénk szembe azzal, aki meggyőzött arról, hogy szívén viseli sorsunkat, s csakis a mi sorsunkat (bankbetétünket) viseli szívén? A vérbeli con man bárkit képes meggyőzni erről. Meg arról is, hogy ő a legbecsületesebb ember a világon.

Vannak, akik szerint sikeres bizalmi embernek születni kell, bár a született adottságok sosem elegendőek. Érdemes tehát legalább vezérszavakban áttekinteni a con man - a tengerentúl már jól ismert - modus operandiját:

Hogyan ismerhetjük fel a kétkulacsos (és többkulacsos) konfidenst? Pontosabban: a con mant? Szinte sehogy. Művészete ugyanis éppen abban áll, hogy azt avatatlan szem vagy fül föl ne ismerhesse. Hacsak "önerőből" le nem bukik, mert nem látta be, mikor kell kilépnie a játszmából. Ez megesik, de ha valaki elég hülye ahhoz, hogy elhiggye a lebukott con man akár egyetlen szavát is, az magára vessen - mondjuk keresztet.

Ezzel persze még véletlenül sem az igazságszolgáltatás bármely - például a felismert con man kihallgatását vezető - intézményére vagy annak valamely prominensére célzok. Már csak azért sem, mert ők sokkal inkább feltételezett politikai elkötelezettségükről, mint szellemi korlátozottságukról ismertek. És - helyi szinten - megértő empátiájukról: gondoljunk például az erre méltó védenc kimenekítésére az idomított - csak bizonyos klienseket zaklató - csótányok birodalmából. Avagy a hontalanokat vállalatokhoz juttató itt a cég, hol a cég? trükk mesteri, szinte művészi - azazhogy bűvészi - tökéletesítésének a támogatására-védelmére.

Semmiképp sem nevezném ezt az empátiát egyes con manekéhez hasonlítható bizalomépítésnek, hiszen erre semmi szükségük az ilyen hivatalviselőknek, amíg a média elhiteti magával, hogy szabadsága csak a hozzá eljutott hírek közléséig terjed. Azaz nem köteles igazságtartalmukat vagy kijuttatásuk okát, célját és közvetítőit kideríteni, felfedni. És persze eleven még a sajtóban annak az emléke, amikor jobb volt az állami intézményeket a Párt szent teheneinek tekinteni - és belső működésükbe meg sem kísérelni a betekintést.

Pedig éppen a kijuttatások természetéből következtethetünk azoknak az elkötelezettségére, akik ezt politikai feladatuknak tekintik. (Tudatosan használom a kijuttatás szót, mivel jegyzőkönyvek semmilyen hőmérsékleten sincsenek olyan halmazállapotban, amely lehetővé tenné szivárgásukat...) Illetve a kijuttatások leállítását-megakadályozását - az elkövetők felelőségre vonását - nem tartják feladatuknak. Abból is mély értelmű következtetéseket lehet levonni, ahogyan egy con man kihallgatását irányítják. Vagy éppen, hogy milyen irányban hagyják magukat az orruknál fogva vezetni az irányítók.

Mert a jó con man ennek is mestere. Meg annak is, hogy a legrejtettebb jelekből is - mint a jó ló a gyeplő rezdüléséből - megértse, merre kell mennie ahhoz, hogy elnyerje azok megértő jóakaratát, akiktől jövője függ. De abból, ami kijut, aligha következtethetünk arra, hogy mit hisznek el a titokgazdák. Inkább azt, hogy mit akarnak velünk elhitetni.

Messze álljon azonban tőlem annak akár csak feltételezése is, hát még a sugallása, hogy az igazságszolgáltatás valamely nagyra tartott intézményében bárki is befűzhető baleknak tartaná a hallgatag állampolgárt. Miért is tartaná? Van oka hinni abban, hogy a népben él még a negyven s valahány év alatt mélyen beidegződött-elfogadott tudat, hogy az ilyen hivatalnak fontos pártpolitikai szerepei vannak.

Régi szép idők, mikor oly egyszerű volt a Pártot szolgálni. Amikor még senki sem vetette fel: miért azzal a párttal, miért nem a miénkkel lép frigyre a szóban forgó intézmény, ha már továbbra is olyannyira ragaszkodik a monogámiához?