A luxushajókon a vendégek átlagéletkora 55 év, sok az idõs utas, a harmaduk úgynevezett "nehéz ember". A cél az, hogy a legmacerásabb utas is kiválóan érezze magát

REUTERS - James Morgan

Hilmer Eszter más ember lett a tengeren, megtanult mosolyogni

A 24 éves, magas, vékony, gyors beszédű fiatalember tavaly októberben, New York kikötőjében szállt fel a Grand Princess nevű hajóra, s idén júniusban, Velencében szállt le róla. Közben fantasztikus helyeket látott: bejárta Észak-Amerika parti vizeit, a Karib-tengert, az Atlanti-óceánt, majd a Földközi-tengeren hajózott.

Bogdán Péter felszolgálás közben énekelt, táncolt és felkérte a vendégeket
Mielőtt Vancsura Győző a hajóhídra lépett, egy Baranya megyei községben, Szabadszentkirályon élt. A kétgyermekes családból származó fiatalember mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, leszolgálta a katonaságot, kijárt egy kétéves gazdasági informatikai tanfolyamot, aztán benzinkútnál dolgozott havi 70-80 ezer forintért. A keresetéből - a családja házában lakva - kényelmesen megélt, de pénzt félretenni alig tudott. Így, amikor elolvasott egy hirdetést arról, hogy óceánjárókra felszolgálókat keresnek, azonnal jelentkezett. Döntését megkönnyítette, hogy barátnője éppen nem volt. Szüleitől és öccsétől viszont nehéz volt az elválás, hisz összetartó családban nőtt fel. Az iskolában tanult angolul, de az elindulás előtt külön kurzust is végzett.

Buzási Balázs öt év tengeri munka után ma tréningeket szervez azoknak, akik tengerjárókon akarnak dolgozni
A hajón nem maradt ideje a szerettei után vágyakozni. A Grand Princessen - heti váltásban - háromezer utas üdült, s róluk 1100 fős személyzet gondoskodott. Vancsura pincérként a hajó legfelső szintjén lévő étteremben igyekezett teljesíteni a vendégek óhajait. Mindezért a nyolc hónap alatt kétmillió forintnyi dollárt keresett.

Vancsura Gyõzõ nehezen tanulta meg, hogy mindig jókedvûnek kell lenni
- A pénz felét út közben "elnyomtam" - vallja be a szabadszentkirályi hajós. - Vettem kamerát, fényképezőt, hat márkás farmert, cipőket, ajándékokat. Legközelebb megfogom a pénzt.

Vancsura Győző szeptember végén újra nekivág egy nyolc hónapos hajóútnak. Azt reméli, hogy öt-hat úttal összejön számára annyi pénz, amiből vásárol egy lakást meg egy autót 3-4 millióért, és elindíthat egy vállalkozást.

- Öt évig kell hajtanom - mondja panaszkodás és dicsekvés nélkül. - Ebben a munkában főleg a "jópofizás" fárasztó, vagyis az, hogy a hajón mindig jókedvűnek, készségesnek kell mutatkozni. Ezt meg kell tanulni.

A fentieket megerősíti a 31 esztendős Buzási Balázs. Ő érettségi után bejutott a pécsi egyetem angol szakára. 1995-ben, a harmadik évfolyam végén olvasott egy újsághirdetést, s annak hatására jelentkezett egy tengerjáró hajókat üzemeltető amerikai céghez. Buzási Balázs akkor már eldöntötte, hogy neki nem diploma, hanem pénz kell, mert ő vállalkozó akar lenni. Otthoni segítségre nem számíthatott.

Buzási Balázs a Karib-tengeren ringatózó Royal Princessen kezdte tengerészi pályáját 1995 novemberében. A fiatalember helyzetét megkönnyítette, hogy remekül beszélt angolul, s volt vendéglátós rutinja, mivel nyaranta a Balatonon pincérkedett. Buzási öt év alatt hat hajón összesen 40 hónapot szolgált. Végigjárta a ranglétrát, a negyedik útján elérte az egyik legmagasabb beosztást, főpincér lett. Három alkalommal a barátnője is vele tartott, később a két hajós összeházasodott, s ma már van egy másfél éves kisfiuk. A házaspár a tengeri keresetéből vett két lakást, egy autót és felékszerezték magukat. Buzási Balázs több milliót befektetett egy kereskedelmi vállalkozásba. Ez a cég bedőlt, a betett pénz kétharmada elúszott, de az exhajósnak van most egy újabb vállalkozása: Pécsett és Kaposváron tréningeket szervez azoknak, akik tengerjárókon akarnak dolgozni.

Az egyetemi tanulmányait örökre félbehagyó Buzási legutóbb a somogyi megyeszékhely központjában, az úgynevezett Anker-házban tartott bemutató előadást az érdeklődőknek. A rendezvényre magam is beültem. Tizenegy férfi és hét nő figyelte Buzási Balázs prezentációját. Az érdeklődők általában huszonévesek voltak, többségük érettségizett, diplomája csak egyiküknek volt.

Nos, Buzási előbb levetít néhány kockát egy 15 emeletes, 200 méter hosszú, pompás óceánjáróról, aztán másfél órán át villámkérdésekkel ostromolja hallgatóságát. Arról faggatja őket, hogy honnan jöttek, miért akarnak hajózni, mi a céljuk, mennyi pénzt remélnek, milyennek képzelik a hajón rájuk váró munkát. A megkérdezettek válasza után Buzási is válaszol a saját kérdéseire, és szinte mindig képes arra, hogy meglepje hallgatóságát.

A tréningvezető előadása ekképp összegezhető: az óceánjárókon 6-8 hónapos ciklusban váltják a személyzetet. A ciklusok ideje alatt szabadnap nincs. Szabad félnap akad, de teljes pihenőnap soha. Dolgozni általában 12 órát kell naponta. Ahhoz, hogy valakit felvegyenek a hajóra, beszélnie kell angolul. A nyelvvizsga szükségtelen, a nyelvtan másodlagos, a lényeg, hogy a hajós minden esetben tudjon kommunikálni. Nem kell papír a pincérszakmáról sem, elég, ha valaki egy kevés szakmai gyakorlatot igazol. A frissen felvettek általában azokon a helyeken dolgoznak, ahol nincsenek utasok, ilyen például a legénységi étterem, itt ezer dollár a havi fizetés. Aki jól teljesít, azt néhány hónap elteltével olyan helyekre küldik, ahol már az utasokat kell kiszolgálni és a fizetés havi 1500-2000 dollár. A munka rangja és a fizetés folyamatosan emelkedik, és három-négy ciklus eredményes leszolgálása után elérhető a havi négyezer dolláros jövedelem.

Ennyi pénzért a fejlett világ polgárai a hajón nem vállalnak munkát, ezért a személyzetet a fejlődő világból toborozzák: Thaiföldről, a Fülöp-szigetekről, Indiából, Dél- és Közép-Amerikából, Kelet-Európából. Egy hajón 30-40 nemzet állampolgárai képviseltetik magukat.

Buzási szerint a hajó fogva tartja az embert. Aki elveri minden keresetét, az azért kénytelen visszamenni a hajóra, hogy megint legyen pénze, aki meg spórol, az azért megy vissza, hogy még többet félretegyen.

A hajókon a vendégek átlagéletkora 55 év. Sok az idős utas, s a vendégek harmada nehéz ember. A hajós cégek célja, hogy a legmacerásabb utas is kiválóan érezze magát. Ennek érdekében mindig az utasnak van igaza. Ennek elviseléséhez erős lélek kell. A hajósok 5-10 százaléka nem is bírja ezt, és idő előtt feladja a szolgálatot. Amikor Buzási Balázs erről beszél, így fogalmaz:

- Ha megkérdezik tőlem, szerettem-e hajózni, azt válaszolom: nem. A pénzt szerettem, a hajózás ennek eléréséhez egy lehetőség, egy eszköz volt.

Buzási Balázs előadása végén elmondja, hogyan készíti fel a leendő hajósokat, és a jelentkezőknek mennyit kell áldozniuk arra, hogy feljuthassanak egy tengerjáróra. Aki nem tud angolul, az átesik egy 200 órás nyelvtanfolyamon, majd egy 32 órás szaknyelvkurzuson. Ez a képzés négy hónapig tart, s az ára 130 ezer forint. Ezután a jelentkező találkozik egy munkaközvetítővel, aki pár hónap alatt szerez neki munkát. A közvetítőnek maximum 90 ezer forint jár. Szükség van még egészségügyi vizsgálatra (ez 18-35 ezer forint), meg amerikai hajós munkavállalói vízumra (ez is szervezetten megy, a közvetítő intézi, viszont száz dollárba kerül). A költségekre lehet immár hitelt kapni az egyik takarékszövetkezettől, ám kezes kell annak felvételéhez.

A munka nehézsége, a felkészülés hossza és a befektetendő összeg nagysága lelombozza a szeánsz több résztvevőjét. Nem tudják, bízhatnak-e a tréningvezetőben, a munkaközvetítőben és önmagukban. Néhányan viszont azonnal eldöntik, hogy belevágnak. Egyikük, a 34 éves Szörényi Miklós elárulja, hogy az elmúlt években mindig többet dolgozott napi 12 óránál, de még így is csak havi 150 ezret vitt haza. Az elektroműszerésznek tanult férfi főállásban reklámgrafikus, másodállásban biztonsági őr. Amikor mindezek mellett még taxizott is, összejött neki 250 ezer, de a taxizással felhagyott, mert a három állás már sok volt.

- Van egy Opelem és egy 30 négyzetméteres lakásom Kaposváron - öszszegzi javait Szörényi Miklós. - A hajón 3-4 év alatt megkeresnék annyit, hogy reklámgrafikusi vállalkozásomat magasabb szinten folytathassam.

A 29 éves Szigeti Béla is nekifog, hogy kitöltse a jelentkezési lapot a tréningre. Szigeti szobafestő vállalkozó, s nemrég jött haza Londonból, ahol egy évig a szakmájában dolgozott. A férfi húga kilenc éve Nyugaton él, most épp Angliában aerobikedző, s úgy tűnik, ő már nem tér vissza Magyarországra.

- Én vissza akarok jönni - fogadkozik Szigeti Béla. - Három-négy ciklust végigcsinálok, aztán itthon folytatom a szakmámat. De akkor már lesz annyi tartalékom, hogy belefoghatok nagyobb munkákba.

A bevezetőben már bemutatott Vancsura Győzőn kívül felkerestem még fél tucat olyan fiatalt, aki szolgált már óceánjárón. Noha sorsukban, érdeklődésükben roppant mód különböztek egymástól, társadalmi helyzetük számos közös vonást mutatott. Az általam megismert hajósok kivétel nélkül 2-3 gyermekes, középosztálybeli családból származtak. A nélkülözést egyikük sem ismerte, de a gazdagságot sem. Szüleik felépítettek egy 3-4 szobás kertes házat, vagy vásároltak egy 3-4 szobás társasházi lakást, amit a família példásan rendben tart. A családnak közepes méretű, jól ápolt, ám öregedő autója van. A leírt körülmények között élő fiatalok hozzászoktak egy kulturált, de nem kihívó nívóhoz, s szeretnék ugyanezt biztosítani önmaguknak és leendő gyermekeiknek. Ahhoz azonban nincs türelmük, hogy a hazai kereseti viszonyok mellett, harminc-negyven évre eladósodva teremtsék meg jövendő otthonukat, ezért inkább - ahogy azt egyiküktől hallottam - vállalják a hazai bérekhez képest jól fizető cselédséget, gályarabságot.

A hajósoktól tudom, hogy vannak, akiket nem a pénz, hanem a világlátás igénye hajt. Van, aki azért választja a hajót, mert a szárazföldön képtelen volt megfelelni szülei elvárásainak, s úgy gondolja, ha nem látja az ő szorongó tekintetüket, könnyebben megtalálja a saját útját. Van, aki az ellenségei elől menekül a hajóra, s van, aki baráti társasága elől. A homoszexuálisok is szívesen választják az óceánjárókat: a hajók sokszínű népe jobban viseli a másságot.

A tengeri élet - természetesen - mindenkinek formálja a jellemét. A pécsi Hilmer Eszter azt hangsúlyozza, hogy őt más emberré tette a tengeri munka. Eszter levelezőn személyiszervező-diplomát szerzett. A tanulás mellett dolgozott élelmiszerboltban, kulturális intézményben és autószalonban. Azokra az időkre a 24 éves lány így emlékezik:

- Nekem annyiszor elmondták akkoriban, hogy olyan búvalbélelt vagyok. Persze, nem így mondták, hanem sokkal csúnyábban. Nem volt önbizalmam, mert azt láttam, hogy a munkaadók kibabrálnak az alkalmazottakkal, lenézik, megszégyenítik őket.

Eszter 2004 márciusától a Pacific nevű hajón szolgált, bárpincérként. A lány csillogó tekintettel mesél arról, hogy a Sidneyből induló, Polinéziát bejáró hajón mennyi szépet látott, és mennyi barátot talált. De Eszter amiatt elégedett igazán, hogy mennyi önbizalmat kapott ettől a munkától. Amikor először kiment a hajó felső szintjén, a medencék partján pihenő utasok közé, a tálcáján sorakozó öt koktélt egy óra alatt adta el. Pár hónappal később már reagált a vendégek apró rezdüléseire, s a tálcája fél perc alatt kiürült. Élvezte, hogy a hajón mindenki vidám - bár tudta, hogy ebben sok a szerepjáték. Mindenesetre a jó kedély átragadt rá is, megerősítette őt.

Amikor hat és fél hónappal később hazajött, rokonai, barátai nem értették, honnan Eszternek ez a nagy változása. A hajóslány meg azt nem értette, miért annyira depressziósak az utcán szembejövő emberek, miért furcsállják, ha ő mosolyog. Az idén januárban újra tengerjáróra szállt, ezúttal Puerto Ricóban. Ismét csodás tájakat és vidám embereket látott, s ez feltöltötte őt. Szüksége is van erre, mert most itthon van, és sok komor tekintet értetlenkedik azon, hogy Eszter minek örül. Nem sokáig: bármely pillanatban jöhet az értesítés, hogy irány valamelyik luxushajó.

A Somogy megyei Mezőcsokonyán élő Bogdán Péter kőművesnek és mezőgazdasági gépszerelőnek tanult. A 22 éves fiú itthon is vidám teremtés volt, s ennek a jókedvnek nagy hasznát vette a Coral nevű hajón, amelyen ez év márciusában kezdett dolgozni.

- Mindig is imádtam emberek között forgolódni, és szórakoztatni a társaságomban lévőket - mondja nevetve a fiú. - Én ott is csináltam a műsort. Felszolgálás közben néha énekeltem, táncoltam, előfordult, hogy fel is kértem egy-egy vendéget. A hajón mindent szabad, ami a vendégnek tetszik. Ez nekem nagyon bejött: sokat kerestem, és remek barátokat szereztem.

Bogdán Péter végül is nem tudta végigszolgálni a vállalt ciklust, mert három hónap után egy felborult edényszállító kocsit rosszul emelt meg, és gerincsérvet kapott. Haza kellett jönnie kezelésre, de most már ő is hívásra vár. A fiatalember éveket szeretne még hajókon tölteni, mert olyan pörgést még sohasem élt át, mint a tengeren.

Buzási Balázs azt mondja: sokan nemcsak a pénz miatt vágynak vissza a hajóra, hanem azért is, mert a tenger után a szárazföldön már nem találják a helyüket. Ezért az exhajós azt fontolgatja, hogy megpróbálja összefogni sorstársait - becslése szerint az elmúlt másfél évtizedben legalább 30 ezer magyar szállt tengerre, számuk folyamatosan gyarapodik. Buzási valamilyen egyesületet szeretne alapítani, ahol a luxushajókon dolgozó magyarok találkozhatnának és kapcsolatot tarthatnának egymással.

Mert a szárazföldiek gyakorta értetlenül bámulják a partra vetett "vízen járókat." Az utóbbiak viszont megértik egymást. Fél szavakból.