Tettamanti Béla

Az ország széthullása után az egységes irodalmi mező is széthullott, igaz, már a nyolcvanas években a nacionalizmus kerekedett felül az egyes köztársaságokban.

A művészet a politika martalékává vált. Ebből a zsákutcából legfeljebb egyes alkotók keveredtek ki élve (olykor szó szerint). Ma közülük a legtöbben úgy érzik, súlytalanná, provinciálissá vált az irodalom saját városukban, országukban - egy belgrádinak a zágrábi és szarajevói irodalmi élet tűnik érdekesnek, és fordítva.

Az írók és az irodalom még mindig az identitás kérdése körül forognak, bár nincs ebben semmi rossz, s érthető is. Maga Vlaisavljevity is Jugoslavból lett Ugo a háború kitörése után. Úgyhogy az irodalmak is "megpróbálták" az önidentifikálódást - ha már nincs Jugoszlávia, nincs jugoszláviai, délszláv sem, amelynek a szerbhorvát/horvátszerb nyelv volt az alapja. Amit ugyan 1954-ben Újvidéken kiáltottak ki létezőnek (ún. "megegyezéses nyelvként"), ám a lingvisták nemzetközi szövetségeinek egyöntetű álláspontja szerint ilyen nyelv ma is létezik: a horvát, a szerb vagy a bosnyák nyelv csupán ennek alvariánsai, dialektusai (eltérő írásmódokkal), különállóan csakis politikai nyelvekként értelmezhetők, lingvisztikai-
lag nincs külön horvát vagy szerb nyelv. A podgoricai Crnogorszki Knjizsevni Liszt fejlécén ironikusan ez szerepel: "Megjelenik szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelven". Hogy ez a mondat melyik nyelven hangzik el, már ránk van bízva...

Egy "igazi" horvát vagy szerb számára ez elfogadhatatlan, a horvát akadémikusok irtják nyelvükből a szerbizmusokat, turcizmusokat, újjáélesztik az archaikus kifejezéseket, de a bosnyákok sem maradtak el a nyelvtisztítás és -újítás terén (a szerbek foglalkoznak evvel legkevésbé, hiszen emezek éppen a szerbtől akarnak elhatárolódni). A nyelvet is meg kell etnikailag tisztítani, nemcsak a területeket. Horvátországban az idén helyesírási polgárháború folyt: ha így - "helyesen" - írsz le egy szót, akkor igazi patrióta vagy, ha úgy, a jugoszláv időkben megszokott módon, akkor jugonosztalgikus, kommunista, szerbpárti hazaáruló vagy.

A magukat jugoszlávoknak valló írók sorsa is kétségessé vált. Az elhunytak nem szólhatnak bele - a Nobel-díjas Ivo Andrityot a szerbek vállalták magukra, noha származása, nyelvezete alapján ő volt a par excellence jugoszláv író. Akárcsak Miroszlav Krlezsa, ő persze a horvát oldalon landolt, és most kimutatták, hogy Tito kedvence bizony helyesen, horvát módra írta a ne tyu kifejezést, innen is látszik, baloldali jugoszlávsága csak kilengés volt. A magyar zsidó és montenegrói származású, magát az utolsó jugoszláv írónak valló Danilo Kis viszont inkább senkinek sem kell, noha a második világháború és az újabb délszláv háborúk közti időszak térségbeli irodalmát alighanem mindörökké az ő neve fogja keretbe foglalni.

Más, ma is élő nagyságok pedig a nemzeti fertő mocskában mártóztak meg, a háborús ideológiát szolgálva egykor, ma pedig annak apológiáját adva - utaljunk csak a szerb nemzet önjelölt atyjára, Dobrica Csoszityra, vagy éppen a Kazár szótár Milorad Pavityára, aki, ha magyar lenne, ma egy turulmadár hátán röpülne Kínába az őshazát keresve. A legolvasottabb két szerbiai írónőnek - Coelho-light - pedig egyenesen az angyalok diktálnak. A háborús elit kitermelte a maga írócskáit is, Milosevics feleségének kötetei is asztronómiai példányszámokban láttak napvilágot, a maffiózós popkultúrában is elkélt egy-két tollforgató a zenészek és festők között, bár ez kevésbé jellemző. Az "igazi" írók inkább a lábukkal szavaztak: a belgrádi David Albahari meg sem állt Kanadáig, a hercegovinai származású, belgrádi szerb Mirko Kovacs Isztriába menekült a fenyegetések elől, a szarajevóiak, ki merre láttak, a horvátok közül meg elsősorban a hölgyek szedhették sátorfájukat, hisz mertek élő lelkiismeretként fellépni: Dubravka Ugresity Amszterdamban, Szlavenka Drakulity Svédországban kötött ki, noha Tudjman halála óta már hazajárnak. Külföldön a mai napig ők a legismertebb horvát írók.

Az ország fölbomlásával a korábban egységes és színvonalas könyvpiac is szétzúzódott (ám a fordítás terén jobban állnak ma is, mint a magyarok). Az új piacok politikai okokból nemigen mernek nyitottak lenni, de ezt a gazdasági különbségek is meghatározzák: Horvátországban három-négyszer, Boszniában kétszer drágábbak a könyvek, mint Szerbiában. És ismét csak ott a nyelvi (vagyis politikai) kérdés: egy horvát értheti-e egy szerb író művét (és fordítva)? És mi van, ha bosnyák az illető? Le kell fordítani a művét? Úgy hagyni, nos, az annak beismerése, hogy nagyon is értik egymás nyelvét. Zágrábban Andrity műveit - aki a szarajevói egyetemen is a bosnyák irodalomból átkerült a szerbbe - kompromisszumos módon adják ki: nem fordítják le, de pár oldalas szótárat csatolnak hozzá a turcizmusok és a szerb kifejezések magyarázatával.

Ugyanakkor a kortárs alkotók művei is tízezres példányszámokban jelennek meg a napilapok (szinte grátisz) sorozataiban, ami megélhetésüknek jót tesz, ám a színvonalnak kevésbé, hisz felkérésre ír(hat)nak. A délszláv irodalmi színtér legfeljebb ebből a szempontból érdekes, az egykori pezsgés odalett, és remekművekről sem tudunk (bár ez mindig jóval később derül ki). A (poszt)háborús világ mégsem hozott nagy kulturális fellendülést, az írók is saját helyük keresésével foglalkoznak, nem csak az átpolitizálódott helyzetben, de földrajzilag is. A szerbiai Szvetiszlav Baszarából és Dragan Velikityből nagykövet lett, a szarajevói Miljenko Jergovity Zágrábban él, és itt vált médiaszemélyiséggé, igen sokan pedig ösztöndíjak révén "emigráltak". Az ex-Yu térség íróit egy vád biztosan nem érheti: hogy nem vesznek részt az értelmiségi diskurzusokban, nem szólalnak fel a társadalmi kérdésekben. A legrangosabbak hetilapok kolumnistái, tévéműsorok állandó résztvevői.

Míg a nagy jugoszláv elődök - a költő Tolnai Ottó kifejezésével - a borzalom bibliáját írták, a kilencvenes évek háborúi kapcsán inkább csak kis apokrifek születtek. Mondani sem kell, sokan gondolták úgy, no, itt a nagy téma, már csak meg kell írni. Igen egyenetlen színvonalú háborús kurzusirodalom született, noha a fiatalok számára ez meghozta a sikert: ismertté vált a zágrábi Robert Perisity és a már említett Jergovity, a belgrádi Vladan Arszenijevity, a szarajevói Nenad Velicskovity. Itt jegyezzük meg, az eddig említett írók mindegyikének jelent meg már magyarul kötete, írása - fordított irányban viszont katasztrofális a helyzet (Esterházyn és Kertészen kívül szinte senkit nem fordítanak szerbhorvátra, újabban Márait fedezik
fel, illetve a kilencvenes években, a zavaros időkben mindenre választ nyújtó Hamvasnak volt kultusza Szerbiában).

A fiatalok írók azonban legtöbbször híjával vannak az önálló hangnak, a nyelvteremtő erőnek, inkább a divatos témákat járják körül: drog, szex, alkohol, politikai események, leöntve a háborús szósszal. Merő képtelenség az írók számára feladatot kiróni, a nemzet élő lelkiismereteként kezelni őket, de ha már maguk foglalkoznak a háborúk leírásával, feltűnő, hogy a borzalmak bibliái esetükben laposak, klisészerűek, alig is tudnak mit kezdeni a nagy témával. A romokkal. Míg a második világháború után Németországban a megújulás tekintetében kulcsfontosságú volt a Trümmerliteratur, azaz a romirodalom, Japánban pedig a yakeoto seidai, azaz a megégett nemzedék adott új s nyers hangot a reménytelenségnek, addig a Balkán e fertályán kevés nyoma akad ilyesminek. Ennek egyik kézenfekvő oka az, hogy a győztes és vesztes, a bűnös és az áldozat diskurzusa is megakadt. A horvátok áldozatok, akik végül győztek. A bosnyákok áldozatok. A szerbek pedig sem a vereséget, sem a felelősséget nem tematizálják, illetve a fiatalok csak legyintenek a »nagy öregek« összeesküvés-elméleteken alapuló nemzeti narratíváin. Hogy még zavarosabb legyen a dolog, a jugonosztalgia mindenütt elemi erővel tör fel. Hisz a boldog gyerekkort mégis a titói Jugoszláviában élték meg - előfordul, hogy Tito neve a verses- és prózakötetek címében is feltűnik már. Irodalmi folyóiratok pedig Tito-emlékszámokat adtak ki, noha ma már ez nem kötelező...

Kivételek persze akadnak. A legjellemzőbb talán a fiumei Vedrana Rudan, aki ötvenévesen tört be Fül, gége, orr című regényével (hamarosan magyarul is megjelenik a JAK gondozásában). Egy ötvenéves nő monológja ez, de közel sem Bridget Jonesosan, hisz leszedi a keresztvizet a nőkről és a férfiakról is, a médiáról, a háborúzókról, a horvátokról, a szerbekről, mindenről és mindenkiről. Kemény hangon, lendületesen, káromkodások közepette, mégis arányosan és hitelesen. Ám a szerzőnő, noha Horvátországban is ismertté vált, inkább Szerbiában vált népszerűvé - hisz a horvátok felelősségét boncolgatja. Miképpen Dubravka Ugresityet és Szlavenka Drakulityot is ezért tisztelik Belgrádban, s odahaza csak kevesek. Míg tehát a női írók a romokat takarítják, a férfiak amúgy balkáni módra a seprűt csak támaszkodásra használják, és ráérősen azt bámulják, a szomszéd portáján zöldell, avagy hervad a gaz. Ahogyan az aforizma mondja: az ő lelkiismeretük tiszta.

Hisz sose használják.