Ezt a regényt nem lehet befejezni, befejezetlennek kell maradnia. A befejezés azt jelentené, hogy valami lezárható

Domaniczky Tivadar

- A Párhuzamos történetek összehasonlíthatatlanul intenzívebben beszélő mű, mint az Emlékiratok könyve volt. És nagyon más.

- Más az előadásmód, úgymond hagyományosabb, egyszerűbb. Az Emlékiratokat egyes szám első személyben írtam, és az egyes szám első személyű elbeszélő erősen korlátozza, hogy a világról mennyit és miként észlelünk, ezen noha megpróbáltam, végül is nem segíthettem. A Párhuzamos történetek esetében viszont úgy döntöttem, hogy az elbeszélést harmadik személyű elbeszélőre bízom, bár jelen lesz az egyes szám első személyű elbeszélő. Fontos, hogy jelen legyen. Az egyes szám első személyű elbeszélő korlátozza ugyan a regény látóterét, hiszen az individuum egésznek, teljesnek gondolja benne önmagát, de azt kell mondani, hogy önmagában teljes is. Habár a világ közel sem azonos azzal, amit az individuális történet megmutat. Sokkal több, sokkal összetettebb, gazdagabb, tágasabb. Aki az európai irodalom két ellentétes elbeszélői módjának különbségébe belenéz, az a modernitás és az individualitás történetének szakadékába néz bele, s ezt a pillantást nem akartam elspórolni, nehogy a problémát véletlenül megkerüljem.

- Ez a harmadik személy felveszi magába az írót is, még inkább: a maga mindentudásával ő maga az író.

- Ez nem mindentudás, a mindentudás isteni adottság, isteni adottsággal senki nem rendelkezik. De amit ez az egyes szám harmadik személyű elbeszélő ebben a regényben tud, arról - ellentétben az újabb irodalomelméleti iskolák nézeteivel - szerintem egyetlen szerzőnek sem kell lemondania. Ha az egyéni tudástól azt követeljük, hogy mások véleményével illedelmesen relativizálja önmagát, akkor egy idő után semmiféle megbízható tudás nincs. Marad a nyers indulat. A kétféle beszédmód ellentéte viszont egyetlen regényen belül is jól hasznosítható, csak egy nagyobb, s első pillantásra talán nem teljesen átlátható szerkezetben mindennek a helyére kell kerülnie.

- Vagyis azért beszél ilyen sok párhuzamos történet hozzánk, hogy megteremtsék a személyesből, vagyis részlegességből, a korlátozottságból való kilépés feltételét és lehetőségét?

- Nem, nem, fordítva van. Másutt kell elkezdenem a magyarázatot. Először is, képesek vagyunk magunkhoz hűségesek lenni, vagyis bizonyos mértékig ellent tudunk állni annak, hogy olyan dolgokra kényszerítsenek, amelyek idegenek tőlünk. Képesek vagyunk másokkal azonosulni, azaz együtt érezni, együtt gondolkodni akár az ellenfeleinkkel, s a legbensőségesebben megérteni őket. Ez nem jóság vagy elhatározás kérdése, hanem egy emberi adottság. Az is adottságunk, hogy mindeközben semlegesek maradjunk, távolságot tartsunk, mintegy reális képet formáljunk, megőrizzük akár a saját elfogultságainktól mentes szemléletet. Én ezeket az emberi tulajdonságokat próbáltam meg a regény szintjén igen egyenletesen kitartani. Az elfogultságoktól és az indulatoktól nem megszabadulni, hiszen a realitástól nem lehet megszabadulni, hanem beállítani a semleges szemlélet mellé. Nem sietősen relativizálni minden véleményt, hanem türelmesen hagyni, hogy kiteljesedjék, s így követni. Addig követni, amíg az egyediségében meg nem jelenik valami önmagán túlmutató suta jel vagy ügyetlen utalás a lehetséges egészre. A sokféle történet tehát nem ok, hanem inkább következmény. Nem azt akartam, hogy minél több történet szólaljon meg egymás mellett, hanem csupán e sokféleséget és sokirányúságot követve juthattam el ahhoz a nyitott szerkezethez, ami túl van, túlmegy a dolgok egyediségen. Amit, mondjuk a pszichológia nyelvén szólva, kollektív tudatnak vagy kollektív tudattalannak nevezünk, s nem ellentéte az individuális tudatnak, hanem olykor az anyaga, máskor meg a komplementere.

- A történetek ideje a XX. század.

- Már amikor a történetek vissza nem vezetnek még korábbra, mondjuk a mohácsi csatatérre.

- Mindenesetre a XX. században minden megtörtént az emberrel, ami egyáltalán megtörténhetett. És mert, gondolom, itt kínálkozott a különféleségek és a belőlük eredő konfliktusok, még inkább: a kérdések olyan drámai gazdagsága, amely már valami azonosság, személyesben valami közös felé mutat.

- Annyi bizonyos, hogy nagyon fontosak voltak a történeti helyszínek, fontosak a valódi szereplők, mentem is utánuk, sokat tanultam, kutattam a magam módján. Mint a saját élet időrétegeit, ugyanolyan közelségbe hozni a historikust. Vagy éppen megzavarni a hagyományos regényírói sorrendeket, és nem az egyéni szempontjából nézni a közös történetet, hanem a kollektív tudat szempontjából is szemügyre venni, hogy mit és miért állít így az egyéni.

- Másféleképpen is nagyon mélyreható ez a figyelem, hiszen aki beszél, az egy-egy figuráról, egy-egy figura érzéseiről, érzelmeiről és gondolatairól, sőt tetteiről a mondott és cselekedett diszkrepanciáiról, mint maga a figura.

- Pontosan ezért volt szükségem az egyes szám harmadik személyű elbeszélőre, hogy ezek a csúszások, törések minden pillanatban kiderüljenek. Soha nem azt mondjuk, amit gondolunk. Abban a reményben tesszük, hogy a másik nem veszi észre. De a másik szintén így csinálja. Ha azt mondjuk, amit gondolunk, akkor is jócskán marad olyasmi, amit elhallgatunk. Olykor meg többet mondunk, jó nagyokat mondunk, mert az érdekeink vagy az érzékeink éppen így kívánják. Van úgy aztán, hogy az érdekeit követve, lassan a saját hazugságait is elhiszi az ember. Néha egy élet eltelik anélkül, hogy feleszmélne. Önértékelési zavarok és súlyos félreértések származnak mindebből, én pedig igyekeztem a kölcsönös félreértések, torzítások és látszatok szerkezetének is utánamenni. Feltárni a megértés réseit, repedéseit, töréseit, szakadásait. Mindig valakinek a nézőpontjából, szüntelenül változó látószögekből. A regény nagyrészt erről szól, hiszen amit nagy történelemnek ismerünk, ilyen kis törésekből jön össze, amit nagy tömeggyilkosságoknak ismerünk, azok ilyen kis hazugságokból, csúsztatásokból, hamisságokból jönnek össze, ez az anyaguk, másból nem is lehetnek. Ha csak nem feltételezzük, hogy van egy mindenható, aki most így rendelkezett felőlünk, hogy legyen tömegmészárlás és legyünk tömeggyilkosok, és még örüljünk is ennek.

- Mi az oka annak, hogy a regény ilyen szokatlanul nagy teret nyit a testeknek? Éppen annak: érzékiség, erotika, szexualitás, szeretkezés férfiak és nők, férfiak és férfiak, nők és nők között, aminek a nyelvét a legkevésbé sem beszéljük.

- Nem beszéljük, mert nem beszédes, mert nincsen egyezményes szókészlete, s nem beszéljük, mert le van tiltva, tabu alatt áll.

- Szabadulni a korlátozottságtól? A tiltásoktól?

- Többről van szó, nem csak a szabadságról. Hadd kerüljek ismét messzebbről ide. Az Emlékiratok írása közben ügyeltem rá, hogy ne használjak idegen szavakat, hiszen lehetnek olyanok, akiket az intellektuális nyelvezet elidegenít a regény tárgyaitól. A könyvet diktatúrában írtam, s így bizony voltak erkölcsi kötelezettségeim. Ezek az elnyomott ember kötelezettségei. Amióta a harmadik Magyar Köztársaságot kikiáltották, nincsenek ilyen kötelezettségeim. Ahogy mondani szokták, isten és ember előtt mindenki magáért felelős. A Párhuzamos történeteket diktatúrában kezdtem el írni, de mégis azt mondtam magamnak, hogy tilalmakkal és tabukkal én pedig most nem foglalkozom. A regény minden egyes tárgyával kapcsolatban csak azzal foglalkozom, hogy a mondat teljes és világos legyen, és a legkisebb homályt se tűrje el.

- Különösmód a nagyobb egység, a szerkezet nem törekszik erre. A történetek - akár a földtörténeti rétegek: egymás alatt, fölött, egymásba csúszva, vetemedve, törve, gyűrődve felbukkannak és eltűnnek.

- A szerkezet erre nem tud törekedni, mert ha erre törekedne, akkor azt állítaná a világról, hogy átlátható. Vagy önmagamat értékelném túl, vagy enyhén szólva leértékelném az igen tisztelt univerzumot. Legfeljebb annyit tehetek, hogy különböző aspektusokból figyelem, különböző történetek nyomait követem, különböző módszerekkel nézek be a színfalak mögé, de annak, hogy minden ízében átvilágíthatnám és felderíthetném, igen csekély a valószínűsége. Az ember érzéki alaptermészete, az ember erotikája például nemcsak azért érdekel, mert adottság, hanem azért is, mert álca, a tettetés eszköze, olyan dolgok szolgálatába állítható, amelyeknek sem a szeretethez, sem a szerelemhez, sem a szaporodáshoz nincs sok köze. Ha pedig így van, akkor politikai szabadság sem képzelhető el a testek szabadsága nélkül, de a testi funkciók ismerete nélkül sem. Nincsen emberi közösség, amelynek ne lenne napi gondja, hogy a közös és az egyéni, a privát és a politikai, a nyilvános és a titkos milyen felületen érintkezzenek. Nincsen szülő, aki ne társadalmi egyezmények alapján mondaná meg a gyerekének, hogy milyen testi funkcióit kell a többiek elől elrejtenie, de azt nem mondhatja, hogy ilyen testi funkció nincs, és ezért nem is szabad gondolkodni róla. Nagy közös alakoskodás lesz belőle. Szabadságmozgalmakból vagy a polgárjogi mozgalmakból sem lehet a testet büntetlenül kifelejteni, mert akkor újabb diktatúra és vérfürdő lesz belőle. Jelen pillanatban a testről szólva az orvostudomány, a kriminalisztika vagy a pornográfia nyelvén beszélünk, vagy egymás között éppen beszédképtelennek mutatkozunk. Én egyik megoldást sem akartam elfogadni. Nagyon veszélyesek. Megpróbáltam azon a nyelven megszólalni, amelyen különben nem beszélünk vagy csak magunkban beszélünk, a legszemélyesebb belső beszéd nyelvén, amely személyenként természetesen lényegesen változik, és így jellemző ereje van. Ez a nyelv persze ajtót nyit a káosznak és az anarchiának, mindannak, amit a testi érintkezésben annyira élvezünk, s amitől a társadalmi érintkezésben annyira tartanunk kell.

- Gondolom, ilyen nyelv magyarul nincs is. A trágár és a metaforikus van, ezek azonban képtelenek a személyiséget életkonfliktusaiban és lényege szerint megnyilvánítani.

- Igen, a személyiséget megnyilvánító testiségnek, érzékiségnek, erotikának, szexualitásnak, nevezzük bárminek, valóban nincsen kiművelt irodalmi nyelve. Ahhoz azonban, hogy megszólaljon a testük, hol az egyik, hol a másik szereplő szempontjából kellett látnom, ami velük, bennük, általuk vagy körülöttük éppen történik, mégpedig hol az egyik, hol a másik szereplő kis tévedései, csalásai, hazugságai, csúsztatásai és kényszerei szempontjából, s úgy, hogy ne ítéljek egyikük javára se.

- A Párhuzamos történetek tele van kérdéssel. És minden kérdés további kérdésekre nyit. Ez a regény nincs befejezve, s azt hiszem, lehetetlen is lesz befejezni.

- Ezt a regényt nem lehet befejezni, befejezetlennek kell maradnia. A befejezés azt jelentené, hogy valami lezárható. Nekem viszont az a meggyőződésem, és ezt a tudatot a saját infarktusom és a saját klinikai halálom élménye csak elmélyítette; hogy az életem kezdete nem a fogantatásom vagy a születésem, és a halálommal nincsen vége. Legfeljebb a fizikai formájának, a fizikai lét tudatának, annak vége van. De valamennyien erős és hihetetlenül tartós nyomokat hagyunk másokban, ezek a nyomok további, máshonnan eredő nyomokhoz vezetnek. Engem ebben a regényben igazán ez érdekel, nem a kezdet és a vég, az emberi világot összetartó nyomvonalak érdekelnek, ezek hálója, amelyen mindenki fönnakad.

- A regény a jövő héten kerül a boltokba, sokan fogják olvasni. Van-e olyan mondat, amit jó volna hallania valakitől, aki már elmerült benne?

- Biztosan van, csak én ezt előre nem ismerhetem. Ha elhangzik, akkor majd felismerem. Vagy legalábbis remélem, hogy felismerem.

A Párhuzamos történetek című, a Jelenkornál közreadott regényt november 10-én, csütörtökön este hét órakor mutatják be a Bárka Színházban. Az eseményen jelen lesz és felolvas Nádas Péter, a felolvasást Vidovszky László hegedűre és brácsára írott Tizenkét duó című művének tételei fogják tagolni Varga Ferenc (hegedű) és Németh Márta (brácsa) előadásában.