E kultúrharc bizonyos jelei hazánkban is érzékelhetők. Semjén Zsolt, a magát a katolikus egyház "lándzsája hegyének" tartó párt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke nemrég olyan markáns egyház-politikai programot jelentett be jobboldali kormányzás esetén, mely számos tekintetben visszatérés lenne a polgárosodás előtti időkhöz. (A KDNP paraekkleziális voltának veszélyeire nemrég még Harrach Péter is felhívta a figyelmet egy nyilatkozatában.) Semjén a katolikus Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend lovagjaként egyébként is több alkalommal nevezte "deviánsnak", "pofátlannak" és "egyházellenesnek" a szekuláris közélet elvei mellett nyilatkozókat. Veres András püspök, a katolikus püspöki kar titkára hasonlóképpen rendre ideológiai támadásként, egyházellenességként bélyegezte meg akár szakpolitikai véleménykülönbség esetén is az egyházétól eltérő véleményt tolmácsolókat. (Lásd pl. a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai integrációjával kapcsolatos vitát.) Az egyre militánsabbá váló egyházi hangulat egyik legszemléletes példájaként hosszú ideig volt olvasható a katolikus egyház félhivatalos hírportálján egy írás, melyben Budaházy Gábor a Keresztény Közéleti Akadémia képviseletében arról értekezett, hogy "a katolikus kisebbség ma Magyarországon mindennapos fizikai, szellemi, ideológiai és kulturális támadásoknak" van kitéve, ezért e csoportnak "meg kell tanulnia a hatékony védekezés módszereit, és azokat minél eredményesebben alkalmaznia is kell". (Írta mindezt abból a különös apropóból, hogy egy katolikus papot saját egyházának hívei agyba-főbe vertek, mert idő híján nem volt hajlandó végigvinni a temetési szertartást.) A "közélet intézményes vallások általi rekolonializációjának" világszerte megfigyelhető jelensége együtt jár az egyházival ellentétes vélemény morális diszkvalifikációjára irányuló törekvéssel. Ennek jegyében több olyan lépésre került sor XVI. Benedek pápasága alatt a közelmúltban, mely azt jelzi, hogy a Vatikán tisztára mosni, illetve megerősíteni látszik a korábbi korokban a lelkiismereti és vallásszabadsággal szembeni intolerancia terén vallott álláspontját.

Ahogyan az várható volt, XVI. Benedek pápa elérkezettnek látta az időt, hogy - egyebek mellett a pápai intézmény megnövekedett nemzetközi presztízsének birtokában - véghezvigye az egyházon belüli konzervatív fordulatot, és leszámoljon a II. vatikáni zsinat nyomán az egyház felső vezetéséig jutott teológiai és politikai liberalizmussal.

Egyházi konzervatív körökben régóta komoly viták tárgya volt az egyház jelenét sokban meghatározó II. vatikáni zsinat tanításának értelmezése. A konzervatív fordulat egyértelmű győzelmeként került sor annak a könyvnek a megjelentetésére, mely a II. vatikáni zsinatot helyezi új megvilágításba. Az Il Concilio Ecumenico Vaticano II. Contrappunto per la sua storia ("Ellenpont a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat történetéhez") című kötetet a vatikáni könyvkiadó adta ki, szerzője a tekintélyes Agostino Marchetto püspök, a könyvet pedig a vatikáni hierarchia egyik csúcsembere, Camillo Ruini, Róma város vikáriusa és az olasz püspöki kar elnöke mutatta be. A könyv és maga Ruini gyakorlatilag leszámolt azzal a közkeletű, az egyházon belül is sokakat maga mögött tudó "renitens" állásponttal, mely szerint a II. vatikáni zsinat alapvető szakítást jelentett a megelőző, zsinat előtti egyházi korszak tanításaival és szellemiségével. A bíboros határozottan leszögezte, hogy "A zsinat múlttal való szakításként és új kezdetként történő értelmezése végéhez közeledik. Ez az értelmezés nagyon törékennyé vált mára, és nincsen valódi pozícióban az egyházon belül." Majd hozzátette, hogy a zsinat nem-hogy nem tekinthető egyfajta "új kezdetként" értelmezhető szakításnak az egyház történetében, de egy ilyen szakítás "teológiailag is elfogadhatatlan" volna. Ruini ezután II. János Pált idézte, aki 2000-ben, a zsinat megvalósításáról tartott konferencián újfent hangsúlyozta, hogy "úgy értelmezni a zsinatot, mint amely szakítást jelent a múlttal, mikor a valóságban folytonosságban van minden eddigi korszak hitével, alapvető tévedés".

Noha a zsinati dokumentumok - a rendkívül nehezen összeegyeztethető véleménykülönbségek nyomán - eredetileg is úgy íródtak, hogy lehetővé tegyék a konzervatív és "liberálisabb" értelmezést is, XVI. Benedek pápasága, úgy tűnik, radikálisan cáfolni igyekszik minden olyan közvélekedést, mely szerint a zsinat szakítást jelentene az egyház múltjával. Mindez nem érdemelne különösebb említést, ha csupán merőben teológiai, az egyház "belügyének" tekintendő kérdésekről volna szó. A II. vatikáni zsinat előtti időszakkal való teljes folytonosság hangsúlyozásának azonban szükségszerű velejárója annak a politikai koncepciónak a hangsúlyozása is, melynek lényege az egyház és állam alapvető szinten megvalósuló összefonódásának elve. XVI. Benedek ennek jegyében szállt síkra szinte azonnal beiktatása után, Carlo Azeglio Ciampi olasz államelnöknél tett látogatása alkalmával az "Istenre alapozott állam" eszméje mellett. Mindez annak az évszázados vatikáni törekvésnek a felelevenítését jelzi, mely kitüntetett, egyfajta egyetemes legitimációs pozíciót követel a katolikus egyház számára a politikai rendben.

A fentiek szerves, kézzelfogható elemeként merül fel a kérdés: vajon a lelkiismereti és vallásszabadság kérdésében is fel kívánja eleveníteni a Vatikán a zsinat előtti időszak intoleráns álláspontját? A jelekből nyilvánvalónak látszik, hogy igen. Renato Martino bíboros, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke nemrég ennek érdekében igyekezett sajátos módon legitimálni a XIX. század pápai kirohanásait a lelkiismereti és vallásszabadság ellen. "A XIX. század pápai tanítóhivatala ellentmondásban van a II. vatikáni zsinat vallásszabadságról szóló tanításával?" - tette fel Martino a kérdést. "Egyáltalán nem" - folytatta a bíboros. Majd sietve hozzátette, hogy a XIX. század különösen elhíresült pápai megnyilatkozásai (például XVI. Gergely Mirari vos kezdetű enciklikája és IX. Piusz Szillabusza) voltaképpen nem a vallásszabadságot ítélték el, hanem a vallásszabadság abban az időben uralkodó filozófiai koncepcióját, mely általános vallási és erkölcsi relativizmust hirdetett, és egyenlőséget tett igazság és tévedés között. Természetesen Martinónak már abban sincs igaza, hogy a kor vallásszabadság-felfogása pusztán valamiféle egyéni vallási és erkölcsi relativizmusra alapult volna. Az állam részéről pedig természetes, hogy a vallásszabadság elismerése arra az elvre épül, mely nem tesz különbséget vallás és vallás, illetve az állampolgárok erkölcsi értékválasztása között. Ami azonban igazán lényeges, az az a - Martino által különös módon elködösített - tény, hogy az említett egyházi dokumentumok nem pusztán az egyéni értékrelativizmust ítélik el, hanem félreérthetetlenül tagadják és hevesen támadják az államnak azt a jogát, hogy állampolgárainak biztosítsa a világnézeti és vallásszabadságot. Rendkívül különös és messzemenő következtetésekre ad okot, hogy egy magas rangú vatikáni tisztviselő a pápai megnyilatkozások ezen elemét "rangrejtve" próbálja rehabilitálni a középkori egyházi intolerancia eszmevilágát.

IX. Piusz boldoggá avatása, majd a zsinat előtti korszak egyházi rehabilitációjának fölerősödése XVI. Benedek alatt szemléletes bizonyítéka annak, hogy XVI. Gergely pápa joggal állapította meg a XIX. század derekán az egyház évszázados törekvéseivel kapcsolatban: "semmi sem változott" (Mirari vos). Szomorú látni, hogy ennek az irányvonalnak a hazai követői továbbra is erkölcsileg "megsemmisítendő" eretnekként tekintenek azokra, akik történetesen másképp képzelik el állam és egyház, az egyén és erkölcs viszonyát. Csak reménykedni tudunk, hogy ha ők nem is, a világ változott már annyit, hogy soha nem ad igazat nekik.

A szerző egyház-politikai szakértő