Ökrös Ottó a zongorázás Ronaldinhója

Kovalovszky Dániel

Ebben a veretes marhaságban egyébként nincs semmi különös: a vendéglátós zenészekről dohos sztereotípiák élnek a köztudatban: e szerint a bárzongorista lecsúszott, mindenhonnan kiszorult művész, aki konyaktól szétesett arcát a zongorán álló hangulatlámpa mögé rejti, miközben nosztalgikus dallamokat kerget a billentyűkön.

Hát nem ilyen. A hozzáértők ilyenkor Cziffra Györgyöt szokták emlegetni, aki egy időben maga is a Váci utca presszóiban muzsikált, esetleg Szakcsi Lakatos Bélát, aki kezdő zenészként annyira nem értette az idősebb kollégák igényességét, hogy bánatában még azt is belekarcolta a Zöldfa étterem zongorájába: "Itt szenvedett Lakatos Béla". De nem kell ilyen messzire mennünk ahhoz, hogy bebizonyítsuk, igenis művészekről van itten szó.

A bárzongoristák harmadik vetélkedéséhez az Intercontinental Szálloda helyett alighanem jobban illett volna mondjuk a Kispipa vendéglő vagy egy szivarfüstös kávéház, de végtére is mindegy, a lényeg a muzsika. A szervezők, a Roland East Europe és a Filmmúzeum munkatársai ebben az esztendőben a korábbi versenyek dobogósait hívták a hangszer mögé, hogy közülük zsűri helyett ezúttal a közönség válassza ki azt a kettőt, aki jövőre egy nemzetközi versenyen képviseli hazánkat.

Az öt résztvevő közül elsőként Orosz János ül a hangszerhez, aki egy híján nyolcvanéves, húszat simán letagadhatna. Hulló falevelek, Take Five, Tico Tico, a végére egy kis Gershwin, minden szám alaposan megbolondítva, a közönség nem kevésbé. Orosz később arról mesél, hogy a bárzongoristák hangulatemberek, pontosabban a hangulatok emberei, a lélek nagy ismerői, ha meg még néhány ezer dallamot is ismernek, az kivált jó. Magyarországon haldoklik a műfaj, ezért egy ideje ő is külföldön játszik. Taligás Tibor következik, mosolyogva szórja az illatos melódiákat és a bravúrszámokat, miképpen a Svájcban zenélő Táborosi István is, aki mellesleg azt is megsúgja a közönségnek, hogy zongorázni a világ legegyszerűbb dolga, csupán jól kell választani a fekete és a fehér billentyűk között. Jön Ökrös Ottó, akiről szabadjon megjegyezni, hogy zseni, és akit amúgy a Firkász étteremben lehet meghallgatni, bár nem valószínű, hogy ott is ezt a műsort adja elő. Ezúttal ugyanis a bárzongorázást komoly színpadi produkcióval dúsítja: kalimpál, erős arcjátékkal kíséri a hangulatokat, örömében néha akkora vihart kavar a hangszer körül, hogy annak épségéért aggódunk. A zongorázás Ronaldinhója, Lajkó Félixe, aki később a folyosón azt mondja, kár, hogy ez a műfaj nálunk lassan meghal, és kár, hogy ma már a muzsika egyre kevésbé fontos, mert a fiatalok többnyire szemmel hallgatják a zenét... Farkas Sándor következik, aki az unokájának szánt Bújj, bújj zöld ággal kezd, hogy aztán stílusokon és korszakokon át eljusson a vastapsig. Ő úgy tartja: a bárzongorázás nem egyéb, mint zenei műveltség, kreativitás, életstílus, szeretet és annak képessége, hogy az ember bárkit és bármit képes megszelídíteni. A két győztes Farkas Sándor és Táborosi István, vagyis azok, akik a közönség szerint ezen az estén, az adott pillanatokban a legjobban választottak a fehér és a fekete billentyűk között. Merthogy ilyen egyszerű ez.