Egy kedves tanár kollégám mondta nekem nemrég: minél több időt tölt el a pályán, annál fontosabbnak tartja a nevelést a munkájában. Bizony sokan így vagyunk ezzel, és az utóbbi másfél évtized is erről győzte meg a szakma jórészét. Tanulmányköteteket lehetne írni az indokokról: itt most csak egy olyan szempontot emelek ki, ami különös aktualitást ad a nevelés fontosságának: az Európai Unió. Még öt esztendeig érvényben marad a munkaerőpiaci moratórium, de ha lejár, minden magyar polgár szabadon vállalhat Európában munkát. Ez örömteli fejlemény, de veszélyek forrása is lehet. Nincs a régi értelemben vett határ, nincs vízum, nincs adminisztratív eszköz, amivel a magyar állam korlátozhatná polgárainak, fiataljainak külföldi munkavállalását. Ma még korlátot szab a nyelvtudás hiánya, de ne felejtsük el: 10 évvel ezelőtt a felnőtt lakosság 12 százaléka beszélt idegen nyelvet, ma már 27 százalék, és ez az arány a fiatalok, az érettségizők körében örvendetes módon több mint 60 százalék. Tehát néhány éven belül ez a korlát is lassan megszűnik. Vajon akkor hány fiatal hagyja itt Magyarországot? És lesznek-e és hányan, akik néhány év után visszajönnek? Nem okoz-e kárt, ha a legbecsvágyóbb, leginkább sikerorientált, szakképzett fiatalok százezrei kerülnek a határokon túlra?

A demográfiai mutatók szerint - ha nem változnak a mai fiatalok gyermekvállalási szokásai - akkor 2020-as évekre nyolcmilliós Magyarországgal számolhatunk. Már ma is veszélyesen rossz a keresők és az ellátottak aránya, néhány szakmában már ma is hiány mutatkozik az elvándorlás miatt, ráadásul a társadalom elöregedése veszélyezteti a nagy ellátórendszerek finanszírozhatóságát. Ha ehhez hozzáadjuk a fiatal diplomások várható migrációját, akkor jól felmérhető a kockázatnak a nagysága.

Tétlenül kell-e várnunk kezdeményező és kreatív fiataljaink végleges kivonulását? Tudunk-e több pénzt ígérni orvosainknak, szakembereinknek, tudósainknak mint a nyugati országok? Ne legyen illúziónk, még ha fülsüketítően dübörögne is a magyar gazdaság, még ha valóban lendületbe jönne is az ország, a belátható jövőben a reálbérek, az életszínvonal érezhetően magasabb marad Franciaországban vagy Németországban, mint itt.

Ha csak a pénz számít, bizony kevés az esélyünk - senki sem jön haza. Társadalmi méretekben nincs más eszközünk, hiába kerülgetjük a forró kását, mint a közösségi érzés, a hazaszeretet. Lehet ezt nemzeti identitástudatnak is nevezni, de ugyanarról van szó. Ha nem tudjuk a gyerekeink szívéve, lelkébe, fejébe ültetni azt a meggyőződést, hogy itt feladata van, küldetése; hogy ez a hazája, csak itt lehet otthon - még ha sáros is a járda, még ha kevesebbet is keres - akkor valóban nagy baj lesz.

Természetesen ennek a feladatnak a számbavétele nemcsak az oktatás dolga, hanem valamennyiünké: a kultúráé, egyházaké, újságíróké. A legtöbbet ezekért a közösségi értékekért mégis a közpénzen működő iskola teheti. Az a feladatunk, hogy sorba vegyük, melyek azok az eszközök, amelyekkel a közösséghez, a nemzethez való tartozás érzése megerősíthető. Nem könnyű feladat, ha magunk elé képzeljük a gyerekeinket, tanítványainkat; a baseballsapkás, rágógumizó gyerekeket, sok cipzárral a nadrágjukon, kezükben game boyt szorongatnak. Tartok tőle, ha minden reggel elénekeltetjük velük a himnuszt, az nem lesz elegendő. Régi tapasztalat, hogy, sokszor még el is idegenítheti a gyerekeket valamely érték verbális erőltetése. Az érzelmek kialakításához, az értékrend fejlesztéséhez ennél sokkal finomabb, a személyiség formálását célzó eszközökre van szüksége az oktatásnak. A hazaszeretet élménye, kisebb és nagyobb közösségeken keresztül formálódik, inkább indirekt pedagógiai eszközök segítségével alakul, vagyis ezernyi élményen és tapasztalaton át vezet az út.

Tapasztalatok szerint a nemzeti együvé tartozás érzését úgy tudjuk leginkább kialakítani, ha megerősítjük a gyerekek életkorához igazodó, természetesen működő közösségeket, együttműködési formákat. Ezek közül számos hagyományos része az iskolai életnek. Ilyen például a sport. Az iskolai sport nem pusztán a fizikai fejlesztés, a test nevelése miatt fontos, legalább annyira lényeges, hogy a diáksport alkalmat ad a gyerekeknek arra, hogy élményszerűen megtapasztalják az összetartozás tudatát, a szolidaritás, a tisztesség, a kitartás amúgy sokszor absztraktnak tűnő értékeit. A másik ilyen hagyományos forma a művészet, a zene. Az együttmunkálkodás, egy kiállítás megrendezése, a közös zenélés, énekelés élménye, a diákszínjátszó-körök foglalkozásai - mind-mind alkalmat szolgáltatnak erre. A kirándulások, erdei iskolák is lehetőséget adnak a pedagógusnak, hogy átélhetővé tegye tanítványai számára az ember közösségi mivoltát; hogy nemcsak maga van a világban: nem te vagy a legfontosabb, illetve te csak úgy tudsz a legfontosabb lenni, ha a másik mellett kitartasz, segítesz neki, például viszed a hátizsákját!

Ezeket a nevelési formákat kell ösztönöznünk és megerősítenünk az oktatáspolitika különféle eszközeivel. Ezek egyike a tanórán kívüli tevékenységek finanszírozása. Sajnos, a 2006-os év költségvetési megszorításai ezen a téren is problémát okoznak, gondoljunk a sport és a szabadidős tevékenységek támogatásának eltörlésére - ezeket a következő kormányzatnak viszsza kell pótolnia. De számos egyéb tényező is van, amely elősegítheti, hogy a nevelés elnyerje méltó és szükséges helyét iskoláinkban - ezek számbavétele már egy másik írás témája lehet.

A szerző a Fidesz - MPSZ alelnöke