Lázár Ferenc

Barta Alajosné
Lázár Ferenc háziorvos két évvel ezelőtt vette meg Perneczky János csemő-zöldhalmi praxisát. Annak előtte helyettesítő orvosként és ügyeletben megfordult már a környéken, nem volt ismeretlen számára a Cegléd, Nagykőrös környéki tanyavilág. Bízott benne, hogy a dűlők, tanyák népe befogadja, már csak azért is, mert, mint mondja: - Itt lakott öreganyám is, akit jól ismertek az itteniek, s őróla rossz véleménye nem lehetett senkinek.

Perneczky János
Kováts Zsolt Lázár doktor azonban az itteni embereknek mégsem felelt meg, az utóbbi hónapokban már szinte nem volt olyan nap, hogy a csemői polgármesteri hivatalban ne éltek volna ellene bejelentéssel, panasszal, kifogással.

- Nem a szakmai munkájával volt bajuk - állítja Barta Alajosné polgármester -, hanem a modorával. A viselkedésével.

Hogy mivel bőszíthette fel Lázár doktor a zöldhalmiakat, abból ízelítőt kapunk a külterületi rendelő épületének közelében, ahol egy fejkendős asszony a buszra vár, s eközben azt mondja:

- Hála istennek, hogy elmegy végre az orvos. Úgy bánt ez az ember velünk, mint a kutyával.

Kijelentését alátámasztandó, meséli megállíthatatlanul a történeteket, amelyeket azután Lázár doktor így foglal össze:

- Amikor ide kerültem, hamar kiderült, hogy a hozzám fordulók azt hiszik, az orvosi rendelés afféle kívánságműsor. Diktálták volna, milyen gyógyszert írjak fel nekik vizsgálat nélkül, mert ők azt már régen szedik, és a szomszédnak is használt. Be kellett vezetnem bizonyos szabályokat, annál is inkább, mert - amint azt a nemrég nyugalomba vonult jegyző megfogalmazta - itt az emberek ahhoz vannak szokva, hogyha valaki arról kér igazolást, hogy neki három lába van, akkor ő arról a papírt meg is kapja.

Lázár doktor nem sejtette, hogy a lehetetlent követeli meg, amikor közzétette: receptért nem lehet akármikor beszaladgálni a rendelőbe, csak reggel nyolctól kilenc óráig, ezenkívül a körzetébe tartozóknak hozzá kell szokniuk, hogy nem ír fel orvosságot kilószámra, főleg nem antibiotikumot, valamint hogy vegye tudomásul mindenki: az ügyelet a sürgős esetek ellátására való, indokolatlanul nem hívhatnak orvost.

- Ott álltam még este tizenegykor is a dűlő végében, amikor lázas beteg volt az unokám - válaszolja erre a buszra váró
asszony. - Gondoltam, hátha nem találja az új orvos a tanyánkat. De egyszerűen csak nem akart kijönni.

A polgármester, mint mondja, eleinte megpróbálta közelebb hozni egymáshoz az egyre feszültebbé váló feleket. Szólt az asszonyoknak, legyenek kedvesebbek az orvoshoz, süssenek pogácsát, vigyenek egy kis süteményt. Lázár doktorral pedig igyekezett megértetni, hogy a korábban itt egyvégtében harminc évig gyógyító Perneczky doktor - akit a betegek mintaként tartanak számon - gondoskodó, mondhatni atyai szolgálata után nem válthat azonnal a legteljesebb szigorra, még ha sok mindenben igaza is van. Kis ideig csend lett, aztán kezdődött minden elölről.

Előállt például az a "nevelési helyzet", hogy a doktor nem írta fel egy idős asszony gyógyszerét kilenc óra után - mire az ezt elpanaszolta a szomszédban épp közmeghallgatást tartó polgármesternek. Bartáné visszaküldte az asszonyt, mondja meg, hogy a polgármester közbenjárására kéri szépen a receptjét mégis. Erre Lázár doktor, hogy juszt sem, hadd döntse már el ő maga a saját munkabeosztását. Kettőjük közt ugyan harag nélkül elsimult e presztízsvita, a környéken azonban váltig állítják, hogy az ügyben érintett asszony - aki özvegy lévén minden férfimunkát maga látott el a háza körül - az orvos bánásmódja miatt ma már csak járókerettel tud közlekedni. S ezt akkor is tényként kezelik az itteniek, ha a polgármester csodálkozik: hiszen tegnap is látta motorozni!

Lázár doktornál, amint meséli, akkor telt be az a bizonyos pohár, amikor kórházba kellett mennie egy időre. Ami azért következett be, mert nagyon szereti a macskákat, van belőlük otthon vagy harminc. Egyiküket egy nap, hazatérőben, a kocsijával elütötte, s a sérült jószágot bevitte a lakásba, hogy ott gyógyítsa. Csakhogy a lakást a maga territóriumának tekintő perzsa macska a sérültnek nekirontott, megharapva közben a gazdája lábát is úgy, hogy az kórházba került. Lázár doktort nyomasztotta, hogy kollégájára hárulnak az ő feladatai is, hazament, levágta a lábáról a gipszet, s elindult rendelni. Ám az épület előtti, megszokott parkolóhelyén másvalaki kocsija állt. Hiába kérte, a helybeli autós nem adta át a helyet, sőt csúnyán kioktatta.

- Ebből elég volt - döntött akkor a doktor, s mint kiderült, távozásának elhatározása egybeesett az önkormányzat szándékával is. Lázár doktor így ebben az évben már a közeli Tápiószőllősön lesz háziorvos. S már most tudja, hogy ott sem lesz könnyű dolga. Az ottani körzet ugyanis egy éve üres, előtte is sűrűn váltották benne egymást az orvosok. A betegek a másik körzetbe adták le kártyáikat, s kollégája figyelmeztette: az új orvosnak alighanem csak azok jutnak, akikkel neki valamilyen konfliktusa adódott.

Perneczky János, Lázár doktor elődje harminc évvel ezelőtt úgy került Zöldhalomra, hogy se utak nem voltak, se autó, telefon is csak egy, az a burleszkekből ismert kurblis eszköz, amelynek a közelében tortahajigálás ugyan nem esett, de innen, az orvosi rendelőből hívták a tűzoltót, az ügyvédet, az állatorvost, mikor, kire volt szükség. Szőlőt, gyümölcsöt termeltek akkoriban a tanyaiak, emellett bejártak Ceglédre dolgozni, nagyjából rendben mentek a dolgok. Perneczky doktor gyógyító szolgálatának utolsó tíz évében megfordult a helyzet: munka már nem volt, a gazdálkodásból sem lehetett megélni, az emberek többsége szociálisan függővé vált.

Márpedig minden szociális ügy elintézéséhez papír kell. Orvosi bizonyítvány. Hogy ehhez mennyire emberségesen áll hozzá az orvos, az Perneczky János szerint rendkívül fontos, de talán ennél is fontosabb, hogy a rokkantnyugdíjra, ápolási díjra, segélyre szorult tanyaiak emberséges meghallgatásra találnak-e. A polgármester is akként vélekedik, hogy a jó szónak gyógyító ereje van, ez errefelé jobban meghatározza az orvos-beteg viszonyt, mint az, hogy szakmailag kiváló-e a doktor, vagy netán kevésbé az.

A környékszerte csak Jani bácsiként emlegetett Perneczky doktorra ezerhétszáznegyven kártyát bíztak a betegei. Mire hatvanéves lett, a szíve elfáradt, szívritmus-szabályozót kapott. Egy ideig még így is dolgozott, de belátta, erejét meghaladják a tanyavilágban rá váró feladatok - így hát nyugdíjba vonult. A fia márciusban teszi le a szakvizsgáit, ő veszi majd át a most távozó Lázár doktor helyét.

- Őt ismerjük, még a babakocsiból! - örvend a tanyavilág.

A polgármester viszont aggódik. Az orvosért legalább annyira, mint a zöldhalmiakért.