Káros hatások másodíziglen

A koraszülöttek egyik leggyakoribb egészségi problémáját az ún. légzési distressz tünetegyüttes jelenti. Normális esetben a tüdőbeli gázcsere fő helyszínei, a tüdőhólyagocskák felszínét felületaktív anyag borítja, azonban a koraszülöttek éretlen tüdejében ez a kelleténél kisebb mennyiségben termelődik, és így a tüdőhólyagocskák összeesnek. Ez rendkívül megnehezíti a légzést, és a légzőizmok a szapora, nehezített légzéstől hamarosan kifáradnak. Az emiatt kialakuló oxigénhiány - kezelés nélkül - életveszélyes állapotot idézhet elő.

Az 1960-as évek végén állatkísérletek során megfigyelték, hogy ha vemhes juhoknak a mellékvesekéregben termelődő bizonyos szteroidhormonokat adagolnak, azok hatására felgyorsul a tüdő érése. Hamarosan emberen is megtörténtek az első vizsgálatok, és a szóban forgó hormoncsoportot, a glükokortikoidokat az 1970-es évek óta használják fenyegető koraszülés esetén a magzati tüdőérés meggyorsítására.

Bizonyított tény, hogy ez a kezelésfajta egyszeri, szülés előtti alkalmazást követően nagyon jelentős (akár 40 százalékos) mértékben csökkenti a koraszülöttek halálozási kockázatát jórészt a légzési distressz tünetegyüttes, de más súlyos kórállapotok kialakulásának megelőzése révén is. Biztos, ami biztos alapon az esetek túlnyomó többségében több alkalommal megismétlik a kezelést, így a magzati szervezetet ismétlődő külső hormonhatás éri.

Ugyanakkor már az 1970-es évek közepén közöltek olyan állatkísérletes eredményeket, amelyek felhívták a figyelmet a glükokortikoidok veszélyeire, különösen, ami az idegrendszerre gyakorolt hatásokat illeti. Kimutatták, hogy az anyaállatnak adott egyetlen adag is elegendő lehet ahhoz, hogy az utódok agyában szerkezeti elváltozások alakuljanak ki.

Ugyanakkor az eddigi megfigyelések szerint azon gyermekek körében, akiknek édesanyját egyadagnyi ilyen gyógyszerekkel kezeltek, nem tapasztalhatók markáns elváltozások sem testi, sem lelki értelemben, jóllehet az egykori koraszülöttek között már vannak 30 év felettiek is. Olyan megfigyelések is napvilágot láttak, amelyek szerint 14 éves korban az ilyen gyerekek még magasabbak és intelligensebbek is voltak azoknál, akiknek édesanyja a koraszülés előtt nem részesült efféle kezelésben. Viszont arra is van példa, hogy a több gyógyszeradagot kapott anyák gyermekei között gyakoribb a hiperaktivitás.

A legújabb hír szerint a kanadai S. G. Matthews és munkatársai tengerimalacokat kezelt egy betametazon nevű glükokortikoiddal, majd türelmesen kivárták, míg az utódok is nemzőképessé válnak (akikről már eleve tudták korábbi megfigyelések alapján, hogy idegrendszeri és viselkedési elváltozásaik lesznek), majd figyelmüket a második generációs nőstényektől származó "unokákra" fordították. Meglepetésükre az unokákon is a furcsa viselkedés jegyeit vélték felfedezni, mégpedig attól függően, hogy hímek vagy nőstények voltak-e. A hímek a tengerimalacoknál megszokottnál lanyhábban érdeklődtek az új környezet iránt, míg a nőstények túlságosan tűzrőlpattantak, pontosabban hiperaktívak voltak, és szokatlan hangokat adtak ki, legalábbis Matthews, az események fül- és szemtanúja szerint.

A tengerimalac ebben az esetben azért jó kísérleti alany, mert a mellékvesekéreg hormonok iránti érzékenysége és a méhlepény bizonyos tulajdonságai szempontjából hasonlóbb az emberhez, mint az egerek vagy a patkányok.

A következő kérdés mármost az, mi az oka a fenti jelenségeknek, feltéve persze, hogy a megfigyelések helytállóak, vagyis megismételhetőek. A kutatók szerint a magzatot érő ismétlődő glükokortikoid behatás miatt a genetikalag kódolt információk kifejeződése változik meg, aminek konkrét emberi vonatkozásai nem ismeretesek. Az már kevésbé valószínű, hogy a közömbös tengerimalac fiúk kergették őrületbe a lányokat, bár, ha emberekről lenne szó, tegyék a szívükre a kezüket...