Garrison Keillor, Meryl Streep és Lindsay Lohan

A filmek minősége nem igazolja ezt a döntést. Még a Berlinale nyitófilmjének, a Snow Cake-nek is az volt a legnagyobb erénye, hogy a fesztiválra lehetett csábítani Sigourney Weaver színésznőt. A közepes dráma feledhető darab, amely egy múltja elől menekülő gyilkos és egy autista nő különös kapcsolatát taglalja.

A sztárparádét az amerikai George Clooney érkezése dobta fel: a színész-rendező az olajkartellel foglalkozó politikai thrillerét, a nemsokára Magyarországon is mozikba kerülő Szirianát kísérte el. Clooney szerint az ilyen filmekre azért van szükség, hogy az amerikai családokban végre elkezdődjön a párbeszéd a valóban fontos dolgokról. Ugyanez az elv vezérelte, amikor megrendezte a Joseph McCarthy szenátor kommunistaüldözését bemutató Good Night, and Good Luckot. Bár ez utóbbit öt Oscarra is jelölték, Clooney nem bízik a sikerben, szerinte a meleg cowboyok fognak nyerni - utalt Ang Lee Brokeback Mountain című drámájára.

A verseny egyetlen kelet-európai műve a bosnyák elsőfilmes Jasmila Zbanic (természetesen német koprodukcióban) megrendezett munkája, a Grbavica, amely a "fontos téma, de kevéssé sikerült" film esete. A muzulmán Esma (több mint szimbolikus, hogy az egyik legnépszerűbb szerb színésznő, Mirjana Karanovic játssza) Szarajevóban nyomorog egyetlen lányával, Saraval. Míg a rendező néha elvész a valóban nem túl könnyű bosnyák mindennapok naturalista ábrázolásában, lassan körvonalazódik a két nő közti dráma: a lány azt hiszi, apja a szerbek elleni harcok hősi halottja. De kiderül, hogy anyját több csetnik megerőszakolta, ő így fogant, s egy fogolytáborban született. Érdekes sajátossága a kortárs filmművészetnek, hogy a történelemről csak a köznapi ember mindennapjain át tud és akar beszélni. Mindenesetre a válogatók munkáját dicséri, hogy meghívták a Grbavicát - nem kell másik kontinens művészetéből válogatni, Európában is vannak még súlyos, hosszú évtizedekig be nem gyógyuló sebek, amiről érdemes és kell beszélni.

A verseny eddigi abszolút favoritja a február 20-án 81. évébe lépő Robert Altman A Praire Home Companion című zenés darabja, az életszeretet filmje. A cím tulajdonképpen egy társulat neve, amely társulat színházból, élőben, több mint három évtizeden át készített rádióműsort. A film egy elképzelt utolsó adás története - ebből a filmből ismét a mesteri Altman szól hozzánk, zseniálisan idézi meg a mindennapok apróságokból összeálló szépségét, az élet egészét. - A film a mindennapok reflexiója, a valóság tükörképe. Teljesen más lenne, ha egy évvel korábban vagy később forgatom le - mondta a rendező. Ezt alátámasztja a lapunknak nyilatkozó Meryl Streep is, aki elmesélte, hogy Altman nem ismételteti meg a jeleneteket, mindig az elsőt, a spontánt használja. Sőt sokszor még akkor is filmezte őket, amikor nem konkrét jelenetet vagy dalt adtak elő, Kevin Kline például így tornázta fel a szerepét. Mindig produkálta magát, Altman pedig ebből sok mindent felhasznált.

A Praire Home Companion a nagy rendező minden bizonnyal utolsó munkája, méltó lezárása az életműnek. Érdekes, hogy a producerek nem bíztak abban, hogy az idős mester le tudja vezényelni a filmet, leszerződtették a Boogie Nightsot és a Magnóliát jegyző Paul Thomas Andersont arra az esetre, ha valami baj történne. - Reménykedtek, hogy feldobom a talpam, és Paul Thomas Anderson jobb filmet készít majd, mint én - viccelődött Altman.