Válaszként a síiták ugyancsak templomokat robbantottak, szunnitákat persze; egy kicsit papokat is öltek. Kíváncsi vagyok, ki bocsát ki fatvát a templomrobbantók ellen? Mert ha a néhai Khomeini ajatollah halálra ítélhette Salman Rushdie angol írót (a Sátáni versekért); ha Pakisztánban elvadult papok vérdíjat tűzhettek ki a dán karikaturista fejére, akkor talán úgy volna illendő, már az arányok kedvéért is, hogy az Allah nevében robbantgatók is kapjanak egy fatvát a nyakukba. Vagy: "családi körben" minden szentséggyalázás megengedett? Szem nem rebben, ha a megveszekedett iráni vezetők (síiták!) Izraelre és az amerikai megszállókra mutogatnak? (Nem. A restelkedő hívő szívesen hisz az ilyesmiben.)

Aki idáig ér az olvasásban, azt hiheti, vallási ügyekről akarok beszélni. Éppen ellenkezőleg. Arra óhajtanék rámutatni, hogy a karikatúraügynek éppoly világiak a motivációi, mint a mecsetrobbantásnak. Ha a mai nemzedékek kicsit többet olvasnák Marx Károlyt (vagy éppenséggel nem Marxra hivatkozó történészeket is), felfognák, mi az a "vallási lepel" avagy köntös, amely világi (társadalmi-politikai) törekvések burkaként - hogy iszlám módra stílszerű legyek: mindent eltakaró burkájaként - szolgál.

Az amerikai fegyverekkel kikényszerített iraki demokrácia a szunnita kisebbséget megfosztotta Szaddám Huszein idején élvezett előjogaitól; ma nincs több politikai befolyása, mint amennyit az aránya megenged. Az pedig nem sok. A politikai hatalmat többségi alapon a síita felekezet pártjai gyakorolják, őszintén szólva elég energikusan. Delegáltak például egy belügyminisztert, aki nyilvánvalóan elfogult a szunniták rovására. Kik most az elvesztett szaddámista paradicsomot siratják, és mai hányattatásaikat sérelmezik - egyszerre. Az al-Aszkari-mecset felrobbantását leckéztetésnek szánták; oda ütöttek, ahol a hívő ellenoldalnak igazán fáj. Szenteket gyaláztak meg, nem épp karikaturisztikus eszközökkel. Valójában mi tárulkozik itt fel? Az, hogy a parlamenti demokrácia befogadásának mechanizmusai egy olyan közegben, ahol a választóvonalak, illetve árkok törzsek és hozzájuk tapadó vallásfelekezetek között húzódnak, működésképtelenek. A "nyugati értékrend", a többségi elvű demokrácia, a belé épített fékekkel, nem igényeltetik. Előjog és erőszak; az kell.

Kicsit bonyolultabb, de mondanivalójában hajszálra ugyanilyen a karikatúraügy. Az egészet Európában tevékenykedő mozlim prédikátorok gerjesztették, éspedig attól való félelmükben, hogy a kontinensünkön élő, jobbára oda született, de szüleik vallását őrző fiatal nemzedékek előbb-utóbb magukévá teszik a befogadó országok demokratikus, "nyugatias" értékrendjét, miáltal a hierarchikusan, tekintélyelvűen szervezett iszlám közösségek papi irányítása lassan talaját veszti. Azért kellett a dán karikatúrák ürügyén pogromhangulatot gerjeszteni, hogy legyen valami meggyőző érv a Nyugat állítólagos "iszlámfóbiája" mellett, s ezáltal lefékeződjék a mozlim asszimiláció, a demokratikus szocializáció feltartóztathatatlannak látszó folyamata.

Nemes vagy nemtelen egyszerűséggel: a hatalomról van szó. Irakban nagyban, Dániában kicsiben. Látszatra ugyan az európai felvilágosodás és ennek politikai terméke küzd az "előbbvalóságért" az iszlám (vagy annak magyarázott) értékekkel, de a valódi tét politikai hatalomként vagy befolyásként nevesíthető. Szó sincs Mohamed prófétáról vagy arról, hogy ki kinek a szentje. Illetve szó van, csak hamis.