Sárközi Róbert ex librise

Felnőtten újraolvasni az Ivanhoe-t merőben más élmény volt, mint annak idején gyerekkoromban. Azt hittem, egy kicsit unni is fogom, de aztán mégiscsak azon kaptam magam, hogy meglepően élvezem. Igaz, most egészen másképpen olvastam, nem az érdekelt, hogy mikor jön már Roobin Hood, és hogy vajon visszatér-e Oroszlánszívű Richárd, hanem inkább az, hogy mit tudhatok meg Scot-tól a regényről.

Tudtam persze, hogy a szöveg belső feszültségét a romantikus történelmi regénykoncepció alapvető ellentmondása adja: hogy egyszerre kell kezdeni valamit a történettel és a történelemmel, de a kettő legalább annyira ellenséges viszonyban áll egymással, mint a könyvben a jó szászok és a gonosz normannok. Arra már nem emlékeztem, hogy ez az ellentmondás mennyire meghatároz minden egyes mondatot.

Az összes cirkalmasan kanyargó leírás és csikorgó párbeszéd két urat szolgál: kelletlenül, de megfizeti az adót a történelem adathalmazával mindenre rátelepedő trónbitorló János királynak, de igazából mégiscsak a történet álruhájában már a sorok között járó, Richárd hűséges alattvalója. Merthogy itt regényt olvasunk, tehát a fordulatosan izgalmas történetnek kell győznie, ezt tudhatjuk előre - a történelem viszont a maga lezárultságával veszi fel ez ellen a harcot, a történetet tehát tudjuk előre.

Ettől az idő is megkettőződik. A történelemi idő végtelensége és a történet idejének pillanatnyisága nehezen békíthető ki egymással, a történelem mindentudása egyáltalán nem nézi jó szemmel a történet feledékenységét. Scott regénye ettől működik még ma is, hogy nála látszik ez a regény lényegét érintő nagy ellenmondás.

Ebből a nézőpontból olvasva a könyvet, azok a szöveghelyek voltak a legizgalmasabbak, ahol a szóban forgó konfliktus a leginkább nyilvánvalóvá válik, azok a narrációs technika szempontjából igencsak romboló hatású kiszólások, amelyekkel a történet lineáris idejéből egy pillanatra átlépünk a történelem álló teljességébe. Scott nem tud ellenállni az adatok csábításának, fitogtatnia kell a tudását - egy zárójeles megjegyzésből így egyszer csak megtudhatjuk például, hogy János király halálát majd valamikor, a regény idején túli távoli jövőben a mérhetetlen falánkság okozza: az, hogy rengeteg barackot fal, és erre töménytelen sok sört iszik, annyit, hogy azt már nem élheti túl; sőt Roobin Hood balvégzetének beteljesedése is egy ilyen, a szövegbe váratlanul beszúrt félmondat; de még Richárd király győzelme is gellert kap egy kis megjegyzésen, amelyből éppen a diadal pillanatában tudhatjuk meg, hogy tragikusan rövid élete sajnos nem tette lehetővé, hogy véghezvigye nagyszerű terveit.

A történelem tehát folyton-folyvást lelövi a történet poénjait, a történet viszont azzal vág vissza, hogy a maga kénye-kedve szerint alakítja a tényeket, eladdig, hogy fiktív szereplőket hoz létre, sőt egész világokat teremt, és azzal, hogy végső soron magát a történelmet és a létező történelmi figurákat is képzeletivé teszi, mégiscsak övé lesz a végső győzelem. Hiszen talán éppen az ilyen könyvek miatt igenis regények halmazának látjuk a történelmet. A szászokból és normannokból végül angolok lesznek, a történetből és a történelemből pedig regény. Történelmi regény. Az Ivanhoe.