eret lehet-e engedni a piaci erőknek az egészségügyben meg a nyugdíjrendszerben, össze lehet-e kötni a gyógyításért járó fizetséget a nyújtott szolgáltatás színvonalával, avagy állami rendszert kell-e működtetni, amely igyekszik mindenki számára megfelelő ellátást nyújtani. Nos, a kérdés alighanem univerzális, legalábbis a The Wall Street Journal vetette fel, amerikai és svéd példákat elemezve. Vagyis a magyar választási kampányban felbukkanó vadkapitalizmus- és privatizációellenes jelszavak egyrészről, piac- és magánosításpárti programok másrészről - illetve társadalmi szolidaritásvágy mindkét részről - voltaképpen beleillenek a nemzetközi trendekbe. A felszínen legalábbis. Nálunk is folynak érdemi szakmai viták, míg másutt - az USA-tól Szlovákiáig - reformokat is bevezettek az utóbbi években.

Ám az ok, amiért az egészségügy és a nyugdíj az érdeklődés homlokterébe került a fejlett ipari államokban, valójában egyszerű és rémisztő. A második világháború után született nagy lélekszámú generáció - az USA-ban a babyboom, nálunk a Ratkó - hamarosan nyugállományba vonul, s élvezni szeretné a dolgos hétköznapok során a nyugdíjrendszerekben összegyűlt "megtakarítását". Ez iszonyú terheket ró majd a költségvetésekre, mert ilyen tömeges nyugdíjba vonulásra még nem volt példa. Mint a The Economist is utal rá, amikor Bismarck bevezette az állami nyugdíj intézményét 1880-ban, hetvenéves kortól lehetett igénybe venni, ám a jellemző élettartam ötven év volt. Ma hozzávetőlegesen éppen fordított a helyzet, a korhatár elérése után még van esélyünk arra, hogy húsz évet éljünk, felvegyük a nyugdíjat és kezeltessük magunkat. De ki fizet mindezért?

A demográfiai előrejelzések drámaiak. Az Európai Unióban az 50 és 64 év közöttiek aránya 25 százalékkal növekedik a következő húsz évben, míg a 20-29 éveseké 20 százalékkal csökken. Japánban a lakosság 20 százaléka már most 65 év feletti, vagyis a munkaképes korúak aránya 16 százalékkal, vagyis tízmillió emberrel mérséklődik negyedszázadon belül. Az Egyesült Államokban az 55-64 évesek száma ötven százalékkal emelkedik még ebben az évtizedben, miközben a 35-44 éveseké tíz százalékkal zsugorodik.

Egyre kevesebb ember egyre többet fog eltartani? Ez lesz a társadalmi szolidaritás? Aligha. Annak a bizonyos egyre többnek bizony egyre többet kell majd fizetnie a nyugdíjért és az orvosi ellátásért, gyógyszerért, s hoszszabb ideig kell a munka világában maradnia. A költségek mindenütt szinte korlátlanul növekednek, miközben fokozódik az elégedetlenség a szolgáltatásokkal. Nagy-Britanniában a költségvetési többletből hiány lett, jórészt az egészségügy fejlesztésre költött hatalmas közpénzek miatt. Ám az államilag szervezett rendszert folyamatosan bírálják a polgárok, mert még mindig piszkosak a kórházak, s óriási a pazarlás. Angela Merkel német kormányfő súlyos viták középpontjába került, amiért változtatni akar az egészségügy finanszírozásán. Az új kanadai konzervatív kormányfő, Stephen Harper azt ígérte, megszünteti a sorban állást. Az Egyesült Államokban az iraki háború után az egészségügy állapota izgatja leginkább az embereket, az 54 év feletti amerikaiak negyven százaléka pedig úgy véli, nem lesz elegendő a nyugdíja a tisztes megélhetéshez.

Mi hát a megoldás? Amerikából nézve sok szakértő, közgazdász szerint a kanadai-európai modellnek valamiféle változata, amely mindenkire kiterjed. Európából nézve az amerikai modell látszik szebbnek, amely a sokbiztosítós rendszeren át igyekszik kikényszeríteni a piaci versenyt a szolgáltatók között, s ekként javítani a minőséget.

Az Egyesült Államok azonban óriási nemzeti jövedelmének a 16 százalékát fordítja egészségügyre, jóval többet, mint bármely más fejlett ország - nem beszélve a kevésbé fejlett új EU-tagokról -, így aztán az orvosi felfedezések is onnan jönnek, a műszerezettség meg irigyelni való. Úgy alakult a második világháború után, hogy a vállalatok betegbiztosítást is kínáltak a dolgozóknak, csakhogy magukhoz édesgessék őket, aztán ez a teher rajtuk is maradt, bár ennek fejében jelentős adókedvezményekhez jutnak, így végül a számla zömét mégis az állam fizeti. Ma 174 millió amerikai a cégétől kap egészségügyi ellátást, 27 millió maga köt biztosítást, de adókedvezmény nélkül. Az állam állja 40 millió időskorú és 38 millió szegény költségeit - ez a Medicare- és a Medicaid-program -, de még így is marad 46 millió biztosítás nélkül. Őket is ellátják persze, ezért, aki fizet, többet fizet, mint kellene.

A Bush-kormány a maga filozófiája alapján - több piac, adókedvezmény, önerő - belekezdett a Medicare reformjába, pontosabban annak kiterjesztésébe a vényre kapható gyógyszerekre is. Bátor kísérlet volt annak kiderítésére, vajon a biztosítók rákapnak-e erre az üzletágra. Nos, rákaptak. A választási lehetőségek széles tárházát kínálják, ráadásul olcsóbban, mint hinni lehetett. Teljes siker? Nem. Az időseknek kínált töméntelen biztosítás csak megzavarta a fejeket. A 17 millió jogosultból mindössze egymillió tudta kiválasztani, hogy mi is a jó neki. A 65 év felettiek negyven százaléka továbbra is elégedetlen, 37 százalékuk nem is érti, miről van szó, s csak 23 százalék örül, hogy rábízták a döntést.

Hasonló történt egyébként Svédországban, amikor a magyarhoz hasonló második nyugdíjpillért, a tőkefedezetit bevezették: 465 alapból lehetett választani. Az érintettek 67 százaléka maga járt utána, mi lenne jó neki, a többieket az állam kötelezően beterelte valahova. De tavaly a munkapiacra belépő fiataloknak csak nyolc százaléka volt képes eligazodni 727 alap kínálatában.

Az amerikai kormány most az adókedvezményekkel vegyített egyéni egészségügyi számlák bevezetésével kacérkodik, amely kísértetiesen hasonlít az egyéni nyugdíj-megtakarítási számla ötletéhez. Utóbbi viszont nem egyéb, mint az 1997-es magyar reform, a második pillér létrehozásának mása. Egyelőre elutasításra talál a javaslat az USA-ban, holott az állami felosztó-kirovó társadalombiztosítási alap hamarosan többet fizet ki, mint amennyit bevesz, éppen a tömeges nyugdíjba vonulás miatt. Az amerikaiak azonban három forrásból szerezték eddig a pénzt öreg napjaikra. Az egyik a roosevelti állami nyugdíj, a másik a nálunk nem létező vállalati nyugdíjalap, a harmadik a megtakarítás. A cégek azonban sorra mondják fel, alakítják át, korlátozzák önnön hozzájárulásukat a pénztárakhoz - egyesek az egészségügyitől is megszabadulnának -, mert olyan teher nehezedik rájuk a globalizáció teremtette nemzetközi versenyben, hogy képtelenek még évtizedekig fizetni az egyre tovább élő nyugdíjasaik nyugellátását. A General Motorstól a Fordon át az IBM-ig óriáscégek küszködnek - s hasonló jelenség figyelhető meg egyébként Nagy-Britanniában is -, miközben 48 millió amerikainak, a munkaerő 45 százalékának, a kis- és középvállalatok alkalmazottainak egyáltalán nincs is vállalati nyugdíjuk.

A kongresszus most azon töpreng, miként ösztönözhetné a társaságokat e kedvezmények megtartására. De tökéletes, gyors, igazán szolidáris megoldás egyelőre nincs. A kapitalista és szocialista jóléti modellek a mai formájukban demográfiai és költségvetési okokból kifulladtak. Bármiféle ötlet, kísérlet híre hamar körbejár a világban, s itt-ott meg is valósul.