Emberábrázolás-portré sorozat kategóriában Kovalovszky Dániel: Kapaszkodunk az idõbe - 2005 címû képeivel elsõ helyezést ért el

Képriportsorozat-kategóriában, Reviczky Zsolt Szerelésbõl robbanás címû képeivel lett harmadik helyezett
A fotográfusnak van ugyan szakmája, s ilyen értelemben a csőszerelőtől nemigen különbözik, de szakmája a hivatása, mi több, az életformája. S nem úgy van ám, hogy előbb megtanulja a szakmát, és akkor válik az életformájává, hanem fordítva. Önmagába kell a szakmájával beletanulnia, s a szakmával tud a legkényelmesebben elhelyezkedni az életformájában.

Mindig tudnia kell, hogy mit tesz, s még azt is, hogy mit, mivel, miért nem. Döntéseiben és választásaiban a szakács nem finnyásabb nála, de olyan önteltségre nem ragadtathatja magát, hogy valamit most megcsinált, itt van, vegyétek, egyétek. A jó fotográfusnak az marad a benyomása, hogy semmit nem tett. Tárgya választotta őt, beavatta, adományt kapott az égiektől, valamibe beleláthatott, a véletlen működött, jó lábbal kelt föl jó helyen, szerencsés volt a csillagzata, jó volt a nyersanyag. Jön és megy, sokat mozog, utazik, de a fotográfus olyan ember, aki jól elvan magában is, sokat mélázik, nézelődik, babrál, szöszmötöl. Rögzíteni, tanúskodni, jelenteni, méltóságot adni a múló pillanatnak, nem nagy ügy. A fotográfus egyike azon széltolóknak, csavargóknak, lézengőknek, naplopóknak, akik létüket nem azért élvezik, mert nyereséget hoz a konyhára. Nem is szokták őket komolyan venni. Minden olyan éles, szeszélyes, oly sok függ oly kevéstől. Kicsit olyan státuszban élnek a társadalom intellektuális peremvidékén, mint a színészek. Egyetlen pillantás, és vége, már el is fordulhatunk. A nevezetes gombot végül is bármely pillanatban minden idióta meg tudja nyomni, bár még akkor is kérdés marad, hogy mikor van ott a bármely pillanat. A hívási időt meg lehet nyújtani, ám erre nincs recept. Mikor jön el, mikor tűnik el, s főleg mi marad belőle.

Olyan nagy feneket azért semminek nem kerítenek. Jó fotográfusok talán a végső kérdésekkel szemben őrzik meg leginkább az egykedvűségüket. Valószínűleg ezért mennek bele végletesen éles helyzetekbe. Nem vehetik félvállról, ami másokkal történik. Habár nem éheznek az éhezők között. Áldozatnak nem őket hajtották az első vonalba. Mintha mások végső kérdéseit tennék fel. Lelki épségünk érdekében szívesen vinnék vásárra a testi épségüket. A kíméletlen realitással szemben nem csak látszólag ostobák, naivak és felelőtlenek, valami mégis elválasztja őket az ostobáktól és a felelőtlenektől. Mindössze annyi, amennyi a bátrakat a vakmerőktől, egy paraszthajszálnyi. Ennek a hajszálnyi különbségnek, amely egész tevékenységük kényes etikai mércéje lesz, az időről alkotott szakmai tapasztalat a betétje. Náluk jobban kevesen tudják, hogy a pillanat nem pillanat, hanem feltartóztatható részletekből áll, amelyekkel jó előre számolni kell, hogy kilegyen a képen, kiteljesedjék. Ilyen jellegű számításaik közepette lépnek aknára.

Hiszen elég komplikált az ilyen számítás. Ténylegesen nem is számítás, hanem átszámítás. Egyéni tudásukat a saját tekintetük és a saját gépük adottságai között kikalkulált viszonylat adja meg. Nem azt látják, amit a szemük lát, hanem belelátják a képbe gépük valamennyi technikai képességét és az adott viszonyhoz mért lehetőségeit. Sokan közülük ezért ragaszkodnak egy életen át egyetlen géphez. Szeretteit sem váltogatja az ember egy one night stand miatt. A kép annyit ér, amennyihez a fotográfusnak a tudásával sikerült időben felérnie, de a személy megy odafenn a keskeny mezsgyén, a hegygerincen, nem a gépe. A gépével legfeljebb eggyé kell válnia, hogy abban a bizonyos pillanatban a technika szolgálja őt és ne ő a technikát. Hol fekszik az akna, még erre is maradjon szeme. Mintegy előre belelátni a személy és a tárgy megannyi lehetséges viszonylatába. Ki ő, ezt azért jobbára tudnia kell. Mi az ember, de nem ám úgy általában. A gépeivel, a felszerelési tárgyaival, az eljárásaival, ezzel az egész precíziós hóbelevanccal milyen helyen áll a kultúra történetében. A kényes határterületen, ahol az eszközök története és a képalkotás története találkozik. Az ősvalaki észreveszi a barlang falán, hogy odakinn tótágast állt a külvilág. Mit művel az ezüst az emulzióban, vagy milyen kapcsolatra lép a pixel és a körvonal.

(Elhangzott a XXIV. Magyar Sajtófotó Kiállításmegnyitóján 2006. április 27-én )