A világon tizennégy olyan hegycsúcs létezik, amelyik 8000 méter fölé nyúlik. Ezt a magasságot halálzónának nevezik a hegymászók, annyira ritka a levegő odafönn. Nedeczky Júliát éveken át csak az a cél hajtotta előre, hogy egyszer ő is átlépje ezt a félelmetes határt. Amikor magyar nőként az elsők között a csúcsra ért, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába: ez már nem földi, de még nem isteni világ; egy nagyon vékony réteg valahol félúton.

A pesti lány 19 éves korában kezdett el hegyet mászni. Addig csak távolról csodálta a messzi csúcsokat – gondolván: ezek a titokzatos magaslatok úgyis elérhetetlenek földi halandók számára. Pszichológusként ma már fölméri, a tudatalattijában mindig is lappangott valami: gyerekrajzain rengeteg égbe törő, havas hegy szerepelt; izzadni kezdett a tenyere és remegés fogta el, ha a hegymászásról nézett filmeket. Eljött aztán az a nap is, amikor tudatosulhatott benne a rejtett vágy. Találkozott egy fiúval, aki kimondta a varázsszót – hegymászó –, aztán mesélni kezdett a Himalájáról és a nyolcezres csúcsokról. A törékeny, macskaszemű lány rádöbbent: ez kell nekem is, ez vagyok én!

– Tanfolyamokra jártam, és mászni kezdtem a hazai hegyeket – emlékszik vissza Júlia. – Már a kezdetekkor hihetetlen boldogságot éreztem, és megállíthatatlan erőt; tudtam, megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is; mentünk a Tátrába, az Alpokba, majd kitalálták a fiúk, másszuk meg egymás után a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. Akkor olyan hihetetlennek tűnt mindez.

A 3800 méter körüli Glockner – az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral – jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Júlia Vajda Jánossal ünnepelt: „Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél…” – szavalta örömében a kezében szorongatott papírról, és érezte: bármilyen gyötrelmes is volt az út idáig, már senki nem állíthatja meg a nyolcezres magasság előtt. Gyakorlásként bevette Ázsia óriásait: egyre feljebb, öt-, hat-, hétezer méteres magaslatokon járt, majd eljött a megfoghatatlan csoda birodalma. Egy órát töltött el 8035 m-en. Csak kevesen élhetnek át ehhez foghatót.

– A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet – magyarázza Juli. – Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozatra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig, amíg nem jutottam nyolcezer fölé, az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezrest. Olyan erők munkáltak bennem, hogy szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, mert bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt bennem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben.

Talán meglepő, de az elszánt hegymászónak akadt egy másik megfékezhetetlen vágya is: hogy úgy istenigazából belefújhassa a lelkét egy hangszerbe. Gyerekkorában furulyán, fuvolán, zongorán játszott – mindig vonzotta a zene –, de csak felnőtt fejjel talált rá az igazira: belehabarodott a klarinétba. Tanárhoz járt, folyton gyakorolt, és mint hűséges rajongó ott tapsolt az odesszai kocsmazenét játszó Vodku v Glotku együttes koncertjein. 2004 januárjában felhívták, hogy ha szívesen kamatoztatná náluk a klarinéttudását, várják. Nem teketóriázott, muzsikusnak állt. Azóta önfeledten fújja a cirkalmas dallamokat a Vodkuban; rendszeresen fellépnek a törzshelyeiken, országszerte koncerteznek, sőt, a Radnóti Színház felkérésére a „vidéki zsidó zenekart” is eljátszották a Cseresznyéskert előadásaiban.

A klarinétos lány bevallja, hiányzik neki a magaslati levegő, bár a nyolcezres rekord után járt alacsonyabb hegyeken is. – Úgy vagyok vele – tűnődik –, ha kinyitok egy újságot, és havas csúcsokat látok benne, inkább becsukom. Ne érintsen meg olyan mélyen. Igaz, mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többit megmászni. Titokban persze vágyom rá, de azzal, hogy egyszer feljutottam, úgy érzem, képes lennék megtenni újra. És lehet, hogy ez az érzés elég. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném, le kéne mondanom a zenéről, de azt nem akarom, mert ugyanolyan erős bennem az önmegvalósítási vágy, mint ha hegyet másznék. A jó dolgok közt nehéz választani.

Nedeczky Júliának mindemellett arra is jutott ideje, hogy a pszichológia szakot elvégezze. A napokban lett kész szakdolgozatával, melynek témája: a sziklamászás egészségre gyakorolt hatása. Kísérleteiből kiderül, a szorongás mértéke a mászás után lényegesen csökken.
Neki igazán elhihetjük.

Nedeczky Júlia legfontosabb útjai:
1997, Himalája: Kedar Dom, 5800 m, Mandani Parbat 6100 m
2000, Karakorum: Broad Peak 7450 m-ig
2001, Ladakh: Stok kangri, 5500 m-ig
2001, Himalája: Mount Everest 7400 m-ig
2003, Karakorum: Gashebrum II. 8035 m

Nincs az ember előtt nehéz. (Horatius)