Ehhez rögtön hozzá kell tennem, hogy ezek az intézkedések sok megpróbáltatással, fájdalommal is járnak, sokaknak szenvedést okoznak. Teljes mértékben átérzem ezt, és együtt érzek a nehéz helyzetbe jutottakkal. Nem úgy tekintek a kormányprogramra, mint valami örömhírre, hanem mint egy elkerülhetetlen terápia megkezdésére, amit szükséges végrehajtani az ország érdekében."

Most, 11 évvel később szó szerint megismételhetem azt, amit akkor mondtam. Elszomorító, hogy ugyanaz a nemzedék másodszor él meg egy megrázkódtatással és szenvedésekkel járó kiigazítást. De ismét kijelenthetem: a program alapgondolataival egyetértek, és - az ország érdekében - szükségesnek tartom a megvalósításukat.

Független kutató vagyok; nem a kormány vagy a koalíciós pártok nevében beszélek, hanem kizárólag azt mondom el: a magam szemléletében hogyan értelmezem a programot, szerintem mi késztette a kormányt a program kidolgozására és megvalósításának kezdeményezésére, milyen hatások várhatók, és milyen problémák vetődnek majd fel.

Mondanivalómat két cikkben foglaltam össze. Mai írásomban a kiigazítással foglalkozom, a holnapiban pedig a reformokkal.

Makrogazdasági összefüggések

A magyar gazdaság növekedését, miután az letért az egyensúlyi pályáról, az 1995-ben elindított stabilizációs és kiigazítási pálya visszavitte oda. Néhány éven át sikeresen haladtunk a fenntartható növekedés pályáján, de 2000-től kezdve ismét lekanyarodtunk erről az útvonalról. Noha 2004-ben és 2005-ben történt egy csekély mértékű korrekció, egészen az új program beindításáig továbbra is súlyos egyensúlyzavarok közepette ment végbe a növekedés.

Az egyensúlyi pályáról való letérés bemutatását két összefüggés ismertetésével kezdem. Kérem az olvasót, türelmesen rágja át magát ezeken a száraz - és látszólag igen elvont - mondatokon. Ezek fényében talán világosabbá válik a további fejtegetés.

Az első összefüggés szerint valamely adott évben az összes megtermelt új érték, a GDP egyenlő a fogyasztás és a beruházás összegével, levonva belőle a külföldről beérkező nettó errőforrást, vagy hozzáadva a külföldre kiszállított nettó erőforrást. (A nettó szó arra utal, hogy a beérkező és kiszállított erőforrás egyenlegét kell itt számításba venni.) A fogyasztás és a beruházás összege az "aggregált kereslet".

Ez olyan természetű összefüggés, amelyet a matematika nyelvén "azonosságnak" neveznek. Ez tehát nem jó tanács a kormány számára, mondván: okosan teszed, ha ezt a szabályt betartod. Ez - akár akarja a kormány vagy bárki más, akár nem - szükségképpen érvényesül. Ha például valami ok folytán pontosan zéró lenne a külföldi nettó erőforrás, akkor csak annyit lehetne fogyasztani és beruházni, amennyit megtermeltünk. A termelés határt szabna a felhasználásnak, és a felhasználás határt szabna a termelésnek.

Van még egy másik, ugyancsak azonosság jellegű makrogazdasági összefüggés. Ez azt mondja ki, hogy az adott év beruházása egyenlő ugyanazon év hazai megtakarításával, plusz (mínusz) a külföldi eredetű finanszírozással. A hazai megtakarításokat a három nagy jövedelemtulajdonos hozza létre, nevezetesen a háztartások összessége, a vállalatok összessége és az államháztartás. Mindegyik nagy jövedelemtulajdonosnál a megtakarítás lehet pozitív (ez valósul meg, ha a jövedelmét nem költi el teljesen), vagy negatív (ha többet költ, mint amennyi a jövedelme, azaz ha deficites). Az alapösszefüggés szükségképpen teljesül, még akkor is, ha a jövedelemtulajdonosok egy része (például az államháztartás) deficites. Ilyenkor ugyanis ezt vagy a többi jövedelemtulajdonos pozitív megtakarítása és/vagy a külső finanszírozás (az adósság növekedése) ellentételezi.

Ha eddig eljutott a türelmes, egy kis makroökonómiát tanulni hajlandó olvasó, akkor már könnyebben megérti, mit nevezünk egyensúlyi növekedésnek. Az ország növekedése egyensúlyi pályán halad, ha - most már a dinamikát tekintve - a fenti összefüggések a következő jellegzetességek szerint valósulnak meg:

1. A termelés egészséges ütemben nő.

2. Az aggregált kereslet több év átlagát számítva nem nő gyorsabban, mint a termelés. Ez - az imént tárgyalt alapöszszefüggés értelmében - azt is magában foglalja, hogy, ha van is külföldierőforrás-bevonás, az nem nő gyorsabban, mint a termelés.

3. Az aggregált keresleten belül a fogyasztás több év átlagát számítva nem nő gyorsabban, mint a beruházás. Inkább a beruházás nő valamelyest gyorsabban, lehetővé téve a növekedés egészséges ütemét.

4. A hazai megtakarítás növekedése nem marad el a beruházások növekedésétől. Azaz nem nő a külső finanszírozás részaránya, az ország nem kerül a gyorsuló eladósodottság állapotába.

Ezek az összefüggések nem azonosságok, nem teljesülnek maguktól. Ezek bevált "aranyszabályok", amelyeket ajánlatos betartani, de meg is lehet sérteni. Éppen ezt történt hazánkban 2000 óta.

Gyorsabban nőtt az aggregált kereslet, mint a termelés. Gyorsabban nőtt az egy főre jutó fogyasztás, mint az egy főre jutó termelés. Lényegesen gyorsabban nőttek a reálbérek, mint a munka termelékenysége. A megtakarítások egyenletében nőttön-nőtt az államháztartás negatív megtakarítása (azaz a költségvetés hiánya), s ez sajnálatos módon egybeesett a háztartási szektor nettó megtakarításainak drámai mértékű csökkenésével, a lakáshitelek, autóvásárlási és más fogyasztási hitelek stb. meredek felfutásával. (A vállalati szektor rendszerint nettó hitelfelvevő, mert csak így tudja finanszírozni a beruházásait, ez tehát nem befolyásolta negatívan az összképet.) Ennek elkerülhetetlen következménye volt az, hogy megugrott a külső finanszírozás, amit elsősorban a folyó fizetési mérleg megnövekedett deficitje fejez ki.

A 2006-os kiigazítás alapvető célja visszaterelni a magyar gazdaságot az egyensúlyi pályára. Ehhez az szükséges, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja megváltoztatni a helytelen irányba mutató trendeket. A program kinyilvánítja, hogy a következő irányú változtatásokat szándékozik megvalósítani:

1. Leállítja az államháztartás deficitjének veszedelmes növekedését, és mozgásba hozza az ellentétes tendenciát a deficit csökkenésének irányában.

2. Lefékezi a háztartások fogyasztásának aránytalanul gyors növekedését. Az átlagos reálbérnek 2000 óta tartó, a gazdaság teljesítményénél jóval gyorsabb növekedését átmenetileg számottevő, fájdalmasan érezhető reálbércsökkenés váltja fel. A korábbi szint körül, vagy némileg ez alatt átmenetileg megtorpannak a reálkeresetek.

3. Az 1. és 2. változás hatására csökken (aránylagosan, a termelés százalékában kifejezve) a külső finanszírozási igény.

A magyar gazdaság állapotát gondosan mérgelve az a meggyőződésem, hogy a kiigazítás programja makrogazdasági szempontból helyes irányba mutat. Benyomásom szerint a problémákat ismerő és tárgyilagosan átgondoló makroközgazdászok nagy része osztja ezt az állásfoglalást, vagy ha még ma nem is látja így, előbb-utóbb erre a következtetésre fog jutni.

A magam részéről ezt - a kiigazítások irányát - tekintem kulcskérdésnek. Ezzel még nyitva hagytam egész sor más problémát, amelyet a továbbiakban szeretnék sorra venni.

A kiigazítás méretei

Kíséreljük meg a készülő változtatások várható összesített makrogazdasági következményeinek átgondolását. A pénzügyminiszter szerint 2006-ban 350 millárd forinttal, 2007-ben 1000 milliárd forinttal csökken a költségvetés hiánya - ahhoz a hiányhoz képest, amely akkor keletkezett volna, ha a kormány nem kezdeményezi és nem valósítja meg az általa most kidolgozott kiigazítási programot. A program méretét azzal érzékeltetjük, ha a termelés méretével vetjük össze. A 2006-os költségvetési kiigazítás volumene a GDP második félévi várható volumenének kb. 3,5 százaléka. A 2007-es kiigazítás volumene a jövő évre előre becsült GDP 4-4,5 százaléka. Sokféle stabilizációs-kiigazítási programot hajtottak már végre a világ különböző országaiban. Aki ismeri azokat, tanúsíthatja: ez a mostani magyarországi nem tartozik ugyan a legdrasztikusabbak közé, de azért eléggé nagy méretű, eléggé radikális. A belföldi és külföldi szakértők egy része ezt nem hangsúlyozta kellőképpen. A magam részéről igen fontosnak tartom. A kiigazítási csomag terjedelme, összes volumene a kiigazítási szándék komolyságának, eltökéltségének egyik legfontosabb jelzője, és ezért kellő figyelmet érdemel.

A kiigazítási program nem csak egyszeri konkrét cselekményeket foglal magában (ez meg ez az ár vagy adókulcs megnő, az meg amaz a szervezet megszűnik), hanem számos, gyorsabban-lassabban kibontakozó makrogazdasági folyamatot indít el. Ha például az állam által foglalkoztatott emberek egy részét elbocsátják, mások keresetét befagyasztják, akkor ez hat az üzleti szféra béreinek alakulására is. Ez további hatásokat kelt: a lakosság jövedelelemnövekedése lefékeződik. Ez ismét hatásokat vált ki: befolyást gyakorol a háztartási szektor fogyasztására és megtakarítására, ami viszont a termelésre hat és így tovább. A program által kiváltott elsődleges hatásoknak vannak tehát másodlagos, harmadlagos, továbbgyűrűző hatásai. Ezeket nehéz előre felmérni. Talán már egy-két hónap múlva jobban érzékeljük ezeket, egy-másfél év múlva még pontosabbak lesznek az ismereteink.

Sok az ilyen előrebecslésekben a bizonytalanság. Csak egy példát említek: a háztartási szektor megtakarításait. A szabványos reakció az lenne: ha csökkent a jövedelem, de a háztartás szeretné eddigi fogyasztásának színvonalát megőrizni, akkor csökkenti a pénzügyi megtakarítást. Bizonyára sok háztartásban ez történik majd. Ám lesz, aki másképpen gondolkodik: "Nőtt a bizonytalanság. Ki tudja, mit hoz a jövő? Hátha engem is elbocsátanak? Jobb lesz többet félretenni. Jobb lesz egyelőre elhalasztani mondjuk az autó kicserélését vagy egy lakás tervbe vett vételét - nem merek most hitelt felvenni." Ez a fajta reakció viszont növeli a megtakarítást. Senki sem tudná ma előre megmondani, melyik fajta reakció lesz gyakoribb és erősebb. A probléma súlyát jól érzékelteti, hogy 1998-ban a GDP-hez viszonyítva több mint 9 százalék volt a háztartási megtakarítás, amely 2003-2004-re 0-1 százalék közeli értékre esett vissza. A csúcspont és a mélypont közötti különbség körülbelül akkora, mint a költségvetés deficitje! Emlékeztetek az imént mondottakra, miszerint a háztartási és a vállalati szektor, valamint az államháztartás (pozitív vagy negatív) megtakarítása együtt dönti el, mekkora lesz a gazdaság külső finanszírozási igénye. Nagyon sok múlik tehát a háztartások megtakarításán - ezt pedig nem tudjuk megbízhatóan előre látni.

Csak éppen felvillantani akartam, milyen nehéz számszerű becsléseket adni a kiigazítás várható makrogazdasági következményeire. Kétszer is gondolja meg a szavait az a politikus és az a közgazdász elemző, aki sokallja, de az is, aki kevesli a kiigazítás méretét. Biztos abban, hogy jól mérte fel a várható hatásokat? Igen nagyot lehet itt tévedni! Ez egyúttal intelem mindenki számára, aki azt hiszi: a kormánynak és a parlamenti többségnek csak akarnia kell valamit, és ha igazán szívósan dolgozik a végrehajtásán, akkor az meg is valósul. Van, ami valóban a politikai döntéshozók kezében van. Elkezdhetnek valamit egy utasítással, előírással, tiltással. De a megvalósulásba sok minden belejátszik majd: mind a hazai áttételes, közvetett hatások, mind pedig a tőlünk nem függő világpolitikai és világgazdasági események. Tudásunk és akaratunk korlátaira érdemes gondolnunk, kellő szerénységgel, valamennyiünknek, mind a kormányoldalon és az ellenzékben lévő politikusoknak, mind pedig a történésekhez hozzászóló és a tanácsokat könnyedén osztogató szakértőknek.

A kiigazítási program nagyszámú részletintézkedésből áll. Nem vállalkozom annak megítélésére: optimális-e a csomag elemeinek összetétele. Fejcsóválva figyelem azok bátorságát, akik ezt teszik - én bizonyára óvatosabb vagyok. Érzékelem az elemek összeválogatóinak néhány szempontját. Csak néhányat említek ezek közül, a teljesség igénye nélkül. Azt kell a csomagba beletenni, ami eléggé kézzelfogható, és ezért megvalósíthatónak ígérkezik. Továbbá azt, ami, ha fogcsikorgatva is, de legalább a kormányzat saját hívei számára politikailag elfogadható. Nem kell túlterhelni a csomagot túl sok olyan intézkedéssel, amely éles ellenállásba ütközne. Nemcsak a politikusok, hanem a politika és a gazdaság közötti kapcsolatok kutatói is jól tudják, milyen erősen hatnak ezek a megfontolások a gyakorlati gazdaságpolitikában. A magam részéről nem látok semmi elítélendőt abban, hogy ezek a szempontok fontos szerepet játszottak a kiigazítási csomag tartalmának összeválogatásában.

Bevételi oldal, kiadási oldal

A költségvetési hiány csökkentését célzó rendszabályok összeválogatásáról szólva ismételten elhangzott a következő kritika: túl nagy a súlya azoknak a változtatásoknak, amelyek a bevételeket növelik azokhoz képest, amelyek a kiadásokat csökkentik. Sokkal inkább az utóbbiakat kellene előtérbe helyezni, mert ezek biztosítják a tartós stabilitást.

Nézetem szerint ez féligazság. Bármilyen tekintélyes irodalom sugalmazza is ezt a bírálatot, és bármelyik nemzetközi szervben kialakított sztereotípiát ismételgetik is a kritikusok - féligazság marad.

Megközelíthetjük a problémát az időrendi sorrend szempontjából. Azok közé tartozom, akik szívesen látnák, ha a társadalom összes adóterhelése az összes termeléshez, illetve az összes jövedelemhez képest csökkenne. Erről a második cikkben bővebben lesz szó. Azt azonban merőben elhibázott gondolatnak tartom, hogy az állam bevételeinek csökkentésével kezdjük, és ettől várjuk a későbbiekben a kiadások csökkentését. Az adócsökkentés termelésélénkítő hatása csak késleltetve mutatkozik, és ki tudja, milyen mértékű lesz. Viszont a bevétel azonnal csökken, és ez biztosan növeli a költségvetési hiányt. Ezt az abszurd sorrendet választotta az USA-ban - rossz tanácsadóinak ajánlására - Ronald Reagan, majd nemrég a mostani elnök, George W. Bush. Utóbbi kitartott az adócsökkentés mellett, miközben az iraki háború további kiadási terheket rakott a költségvetésre. Mindkét időszakban szédületesen megnőtt a költségvetési deficit. Nem kellett volna nálunk sem hallgatni erre a rossz tanácsra, az egymásra licitáló adócsökkentési javaslatokra. Rendjén lévőnek érzem, hogy az idő előtti adócsökkentéseket most viszszarendezik. Remélem, ez a kínos korrekció megérleli a fogadalmat, hogy ez többé nem történhet meg újra. Előbb csökkenjen a kiadás. És ha ez az eredmény már szilárdan a kezünkben van, akkor szabad (és akkor kell is) az adókat csökkenteni.

Térjünk rá a probléma egy másik vetületére, a költségetési hiányt csökkentő rendszabály tartósságára. Ha két hatóságot vagy más állami szervet összevonnak, és ezáltal költséget takarítanak meg, szép dolog - de ki garantálja, hogy az tartós marad? Én már annyiszor éltem át minisztériumok összevonását, átrendezését, majd szétválasztását, hogy képtelen vagyok ezért lelkesedni. Ma elbocsátanak embereket, holnap meg újra felvesznek másokat. Itt tehát kiadást csökkentettünk, és mégsem biztos, hogy tartós marad a hatás.

Vagy vegyük az ellenkező előjelű esetet. Tegyük fel, hogy új törvénnyel bevezetik az ingatlanadót, és azt az önkormányzatok egyik legfőbb bevételének minősítik. Úgy szervezik át az adórendszert, hogy az önkormányzat erősen érdekeltté váljék az ingatlanadó behajtásában. Kialakul az új adónem beszedésének apparátusa, és az rutint szerez a munkában. Az állampolgárok az idő múltával megszokják, hogy az ingatlan után adót kell fizetni; ez válik az élet természetes rendjévé. Itt tehát új bevételt alakítottunk ki - ez azonban olyan bevétel, amelynek tartós fennmaradására erős biztosítékok épülnek be a társadalom intézményeibe és magatartási normáiba.

A perdöntő kérdés ebben az összefüggésben tehát nem az, hogy bevételi vagy kiadási oldalon történt-e a változás, hanem hogy mennyire nehezen vagy könnyen fordítható vissza. Mennyire épül be a változás a jogrendszerbe, mennyire kényszerítik ki a megvalósítását, és milyen mély gyökereket ver az emberek mentalitásában. Ebben a tekintetben a kiigazítási csomag összetétele vegyes képet mutat. Elég sok benne az olyan tétel, amely aránylag könnyen visszafordítható mind a bevételi, mind a kiadási oldalon. Ez éberségre int. Amit eleve átmeneti intézkedésnek szántak, az valóban szűnjék is meg, amint már nincs rá szükség. Ám amit fenn kellene tartani, azt az idő előrehaladásával mind mélyebben és erősebben intézményesíteni kell, be kell "cementezni" a jogrendbe és az emberek gondolkodásába.

A fájdalom eloszlása

Cikkem már a bevezető mondatokban hangsúlyozta, hogy a kiigazítás sok embernek okoz majd fájdalmat, anyagi veszteséget és növekvő bizonytalanságot. Nem egyforma szenvedést fog rájuk kimérni a sors. Mire számíthatunk ebben a vonatkozásban? Akárcsak a jövedelem vagy a vagyon eloszlásában, sokféle dimenzióban kell vizsgálni ezt az eloszlási problémát is.

Itt mindenekelőtt az örömök és az áldozatok, a hasznok és a költségek nemzedékek közötti eloszlásáról van szó. Amikor a fogyasztás "elszaladt", az életszínvonal felgyorsult emelkedését az akkori generációk élvezték. Néhány év telt el. A megszorítások most már a néhány évvel későbbi nemzedékeket terhelik. Ha ma nem végeznénk el ezt a terhes kiigazítást, holnapra még inkább felgyűlne a baj. Máris gyorsulni kezdett az adósságállomány felduzzadása. Az ország hitelképességének, fizetési megbízhatóságának romlása kézzelfoghatóan mutatkozik meg a hitelek felvételéért fizetett kamatfeltételek romlásában. Minél inkább eladósodott az ország, és minél inkább fenyeget egy pénzügyi válság veszélye, annál magasabb hozamokkal kell idevonzani és költségvetési deficitünk finanszírozására késztetni a pénzügyi befektetőket. Nő a költségvetésre nehezedő kamatteher, ettől is nő a deficit, még kevésbé vonzó a magyarországi pénzügyi befektetés - az egyik kedvezőtlen jelenség erősíti a másikat, és létrejön az adósságspirál. A gyorsulva növekvő adósságot a jövendő generációk öröklik. A korrekciót egyebek között az örömök és a szenvedések nemzedékek közötti méltányos elosztása is megköveteli.

Térjünk rá a jelenre, a most élő lakosság terheinek eloszlására. Felelőtlen az olyan ígéret, amely kijelenti: a kiigazítási program biztosítja a terhek igazságos elosztását. Ehhez nem- csak igazságos államra lenne szükség, hanem olyanra is, amely mindentudó és mindenható. Ilyen állam nem létezik. Előre tudhatjuk, hogy a fájdalom eloszlása tele lesz bántó igazságtalanságokkal. Már azt is megnyugtatónak érezném, ha az országot irányító erők ezt - azaz saját lehetőségeik korlátait - elismernék, és hozzátennék: minden erejükkel az igazságtalanságok enyhítésére törekszenek. A kiigazítási program három elemét, három jellegzetes részét emelem most ki annak szemléltetésére, hogy érződik az igazságtalanságok enyhítésére irányuló szándék.

- Megítélésem szerint az energiaárak emelkedésének mesterséges visszafogása nemcsak közgazdaságilag volt kártékony, de nem is volt igazságos. Az a jómódú háztartartás, amelyben nagy lakást fűtenek, sok szobában ég a villany, sokféle villamos készülék szolgálja a kényelmet és szórakozást, sokkal nagyobb öszszegű támogatást kap, mint a szűk lakásban élő, kevés villamos készüléket működtető, szegény család. Az államháztartás csatornáinak közvetítésével az a szegény, aki kevés energiát használ, sok ezer adóforinttal támogatja a gazdagot. A programnak minden olyan rendszabálya, amely valamely termék vagy szolgáltatás pénzügyi támogatását csökkenti, igazságosabbá teszi a terhek elosztását. Lehetőleg minden költséget az fizessen, aki a szóban forgó terméket vagy szolgáltatást fogyasztja! A rászorultakat nem árak mesterséges csökkentésével kell segíteni, hanem célzott támogatásokkal. Ennek legjobb eszköze a pénzjuttatás, mert az tiszteletben tartja fogyasztói szuverenitásukat. Legfeljebb kisegítő eszközként lenne szabad igénybe venni a célzott árkompenzáció eszközeit.

- A kiigazítási csomag összeállításán érződik az a szándék, hogy minél szélesebb bázisú adónemeket helyezzen előtérbe. Mindenki fogyaszt, ezért mindenki, aki legálisan vásárol, fizet áfát. Nemcsak a munkából szerzett jövedelemre és a vállalkozásból származó nyereségre terhelnek adót, hanem a tőkejövedelmekre is. A különböző speciális adókat úgy kalibrálták, hogy azok elérjenek egy-egy célzott csoportot. Ezeknek a változtatásoknak az együttese nem alkot konzisztens adóreformot, egy részük inkább rögtönzött, alkalmi és átmeneti rendszabálynak tűnik - de legalább azt a tiszteletre méltó törekvést tükrözik, amely szeretné elérni azt, hogy mindenki vegye ki a részét a terhekből.

- A közös áldozatok alóli kibújás fő módszere a joghézagok ügyes kihasználása, az adófizetés megkerülése, lehetőleg a törvényes előírások nyílt megsértése nélkül. A kiigazítás keretében a kormányzat megpróbálja felvenni a küzdelmet a "potyautas" magatartással szemben. Ide sorolható a "kényszervállalkozás" kiskapuinak bezárására tett kísérlet. Ne lehessen az adó és a társadalombiztosítási hozzájárulás fizetése alól kibújni azzal, hogy a munkaviszonyt külső céggel való szerződésnek álcázzák. Ebbe a kategóriába sorolható a házipénztár megadóztatása, mivel sokan itt próbálják elrejteni a vállalkozásból valójában már kivont pénzt. Az ingatlanadó közvetett módon adóterhet ró a gazdasági életnek azokra a különös szereplőire, akik adóbevallásukban igen alacsony jövedelemről számolnak be; ami netán nem is több a minimálbérnél, miközben drága luxusvillákban élnek. A minimálbér általános és feltétel nélküli adómentessége valósággal csábított arra, hogy ügyeskedő emberek minimálbéres munkavállalkozókként jogosultságot szerezzenek az állam szolgáltatásaira, ugyanakkor kibújjanak minden adófizetési kötelezettség alól. Mindegyik említett intézkedés-tervezetnek (és ide sorolhatnánk a program néhány további elemét is) vannak hátulütői. Lehetséges, hogy a rendszabályokat hatékonyabbá és méltányosabbá kellene tenni. Én itt most elsősorban a szándék mellett akarok kiállni és biztatni a jogszabályok alkotóit, ne hátráljanak meg azok előtt, akik akadékoskodnak, és konstruktív javaslatok helyett magát a törekvést is megpróbálják lejáratni.

Hitelesség és eltökéltség

A nagy megrázkódtatással járó kiigazítás sikerének egyik feltétele a program előterjesztőinek és a megvalósítás irányítóinak hitelessége. A program tulajdonképpen ígéret, és megvalósítása részben attól függ, hogy akiknek szerepük van a további eseményekben, hisznek-e az ígéretnek. Sokszor ismételt közhelyet írtam le újra, ám ez mit sem változtat azon, hogy igen lényeges, a tapasztalat által sokszor megerősített igazságot fejez ki.

A hitelességről szólva két "célcsoportról" kell szólni. Az egyiket az üzleti világban úgy szokták nevezni: a "piacok". Ez homályos elnevezés, hiszen nem a vásárcsarnoki piacokról, nem a lemezjátszók vagy az autók piacairól van itt szó, hanem a gazdasági élet egy sokkal szűkebb részéről. Tekintsünk először a keresleti oldalra: a magyar állam elsősorban kötvények eladásával elégíti ki külső finanszírozási igényeit, továbbá közvetlenül is felvehet hiteleket. Emellett hitelekre van igénye a vállalati szektornak, sőt (például lakások vásárlására vagy építésére) a háztartási szektornak is. A kínálati oldalon, a hitelnyújtók között főként bankokat találunk, továbbá nagy biztosítóintézeteket és nyugdíjpénztárakat, amelyek kamatoztatni akarják a náluk felhalmozódott tőkét, valamint más pénzügyi befektetőket, akik ügyfeleik pénzét akarják előnyösen gyümölcsöztetni. A befektető szervezetek jól képzett szakértőket foglalkoztatnak, akiknek gondosan elemezniük kell, hogy hová érdemes befektetni. Ez igen nehéz mesterség, mert egyszerre kell mérlegelni a befektetés hozamait és kockázatát. Nem lesz-e baj a hitel visszafizetésével? És itt lép be a hitelesség szempontja. Ha egy ország pénzügyi egyensúlya rosszul áll, akkor fennáll a válság veszélye, és nő a befektetés kockázata. A befektetők által megbízott szakértők serege árgus szemekkel figyeli, hogyan alakul az "országkockázat". Ha bajok vannak, hozzálátnak-e a hibák kijavításához? Ha megígérik a kiigazítást, vajon kitartanak-e szándékaik mellett, hiteles-e az ígéret?

Aki nem ismeri ki magát az országos pénzügyekben (különösen pedig az, aki viszolyogva, ellenszenvvel tekint a bankokra, tőzsdékre, részvényekre, spekulációra), az a vállát rándíthatja, és azt mondja: miért fontos tetszelegni a pénzembereknek? De hát itt nem érzelmi kapcsolatokról van szó. A világgazdaság felé nyitott kis országban élünk. Nekünk, magyaroknak Széchenyi magyarázta el első ízben a hitel fontosságát. Valamennyi állampolgár közös érdeke, hogy javuló feltételek között jussunk hitelekhez. Ezért igen fontos közügy, hogy kedvező benyomást szerezzenek a nemzetközi pénzvilág szakértői, a külföldi és a hazai befeketetők, a "piacok" a Magyarországon most megindult kiigazításról. Az első reakciók nem voltak kedvezőek, több tényező hatására. A problémát többen elemezték már, többek között a Népszabadság hasábjain is. Természetesen az első visszhang is számít, de most még korai lenne arról beszélni, mi lesz a piacok tartós reakciója. Nem az első szavak, hanem a tettek alapján fognak ítélni. Megvalósulnak-e a meghirdetett rendszabályok? Nem puhul-e fel menet közben a kezdetben deklarált kemény következetesség? Csak most elszánt-e a kormány, vagy később is ez marad? Milyen lesz a 2007-es költségvetés? Hogyan fog reagálni a kormány azokra a másodlagos-harmadlagos hatásokra, köztük esetleg a kedvezőtlenekre is, amelyeket most még nem tudott pontosan előre kalkulálni - visszavonul, vagy megy tovább a most megkezdett úton? Itt nem pár órás vizsgáról van szó. Ez a sajátos vizsga hónapokon, éveken át tart. Az igazán előrelátó elemzők tisztában vannak ezzel, és készek lesznek első, rögtönzött reakciójukat korrigálni, ha biztató és megnyugtató lesz a tapasztalatuk. Annyit máris megjegyezhetnék, honfitársainknak címezve: rossz szolgálatot tesz az országnak az, aki fanyalgással, kákán csomót kereséssel, ijesztgetéssel vagy féktelen követelődzéssel rontja a program hitelét.

A "piacok" reakciója - ebben az összefüggésben - néhány száz vagy ezer pénzügyi szakértő állásfoglalásait és folyamatosan hozott döntéseit jelenti. Más hullámhosszon érkeznek a jelzések a magyar állampolgárok milliótól. Ők is beszélnek és gondolkodnak a programról, és ők is ítéletet mondanak magukban arról: bízhatnak-e azokban, akik a kiigazítási programot kidolgozták és megvalósítását vezetik?

Rendkívül szerteágazó problémáról van itt szó. Hogyan kommunikálták a programot a magyar lakosságnak és a nemzetközi pénzügyi világnak? Mit közöltek az ország problémáiról és az előttünk álló feladatokról a választások előtt és után? Erről már sok szó esett a sajtóban és a tévé képernyőjén. Cikkemben - noha tudom, mennyire fontos a közlés módja - nem tárgyalom a kommunikáció kérdéseit. Amit a "piacok" reakciójának tárgyalásakor már mondtam, azt itt is megismételhetem: a szónál fontosabb a tett. Ideig-óráig igen nagy hatást gyakorolhat a beszéd (és az elhallgatás), a hangulatkeltés és a szenvedélyek feltüzelése. Előbb-utóbb azonban keresztültör a tapasztalat sokkal erősebb befolyása.

A kormányprogram közzétett szövegében, a saját nevével aláírt bevezetőben ezt írta Gyurcsány Ferenc: "Az elmúlt öt-hat évben egyre több és egyre nehezebben elviselhető terhet tettünk az állam nyakába. Az indokolható szociális és modernizációs célok nem jártak együtt kellő költségvetés-politikai felelősséggel. Függetlenül attól, hogy a fenntartható növekedés egyensúlyi pályájáról történő eltérés 2000-2001-ben kezdődött, nem kétséges, hogy a nagyobb felelősség a 2002-2006 közötti kormányokat terheli."

Magyar miniszterelnök még nem ment el ennyire messzire az elmúlt időszak gazdaságpolitikai hibáiért kinyilvánított önkritikában.

Súlyos dilemmák nehezedtek a miniszterelnökre és munkatársaira az elmúlt időszakban és különösen a választás évében. Bizonyára ismerték az ország gazdasági állapotát és a fenyegető veszélyeket. Azonnal lássanak hozzá a súlyos megrázkódtatással járó kiigazításhoz? Vagy halasszák el, de azért előre jelentsék be: ezt majd megtesszük a választások után? Fogadkozások hangzottak el, mondván: a gazdaságpolitikában, a költségvetési bevételek és kiadások alakításában nem lesz "választási év". A fogadalmat csak félig tartották be. Ez végső soron elvezet a megkerülhetetlen nagy kérdéshez: mi volt fontosabb az ország érdeke szempontjából: az, hogy a korábban kormányzó politikai erők a kormányrúd mellett maradhassanak, és azt ne adják át a felelőtlen politikát hirdető ellenzéknek - vagy az, hogy a gazdaság minél előbb jöjjön rendbe, és hogy teljesebb, őszintébb tájékoztatást kapjanak az ország polgárai a nehézségekről? Lehetett volna-e szerencsésebb kompromisszumot találni a három - egymásnak az adott pillanatban ellentmondó - törekvés, a politikai győzelem kivívása, a gazdaság rendbetétele és az őszinte tájékoztatás követelménye között? Utólag könnyű azt állítani, hogy ez vagy az az intézkedés, amelyet most vissza kell vonni, teljesen felesleges népszerűsködés volt, mert a választásokat anélkül is meg lehetett volna nyerni. Utólag könnyű okosnak lenni. Visszamenőleges értékeléskor már nem dönthető el, mekkora volt az előzetesen mérlegelt és szubjektíven érzékelt kockázat. Előzetesen azt hihette a döntéshozó: hátha éppen azokon a tized százalékokon múlik a győzelem, amelyeket a "választási" fiskális politika eredményezhet.

Kutató vagyok, akinek hivatásbeli kötelessége átélni és kinyilvánítani állításainak bizonytalanságát, és aki hajlamos nézeteit újra és újra, sokszor öngyötrő módon revízió alá venni. Ez nem hiba, inkább erény az én mesterségemben. Többek között azért is zárkóztam el attól, hogy hivatásos politikus legyek, mert ilyesfajta szemléletre van hajlamom. Nem kívánom a kutató számára felállítandó mércéket alkalmazni a politikai döntéshozókra. Érzékelem az elmúlt időszak értékelésével kapcsolatos súlyos problémákat, és meg is fogalmaztam a fentiekben a kérdéseket, amelyek ebben a cikkben megválaszolatlanok maradnak. Nem érzek késztetést magamban, hogy erkölcsbíró legyek a politikai és gazdasági célszerűség nehéz politikai és etikai dilemmáinak és az azokra adott válaszoknak a megítélésében.

Annyit nem ítélkezőként, hanem megfigyelőként megállapíthatunk: Gyurcsány Ferenc és kormánya kötelezettségvállalásait most nemcsak ellenfelei, hanem a semleges és tárgyilagos elemzők, sőt saját lelkes hívei is több fenntartással fogadják, mint korábban. A hitelesség erősítése persze a tervek jobb elmagyarázásán, a "kommunikáció" ügyességén múlik, ez azonban másodrendű kérdés. Az igazán fontos az, hogy mi fog történni a gyakorlatban. Már most is látszik a miniszterelnök és munkatársaiból álló csapat eltökéltsége. Nem kis politikai bátorság kellett egy népszerűtlen program meghirdetéséhez, néhány hónappal az önkormányzati választások előtt. Nem kis bátorság kell olyan programhoz, amely a társadalomnak szinte minden rétegétől és csoportjától áldozatokat követel, és ezért mindenütt ingerült, dühös, kiábrándult vagy ellenséges reakciókat vált ki. Előbb-utóbb bizonyára mind többen megértik majd, hogy az a politikai ár, amelyet a politikai vezetés hajlandó most megfizetni a kiigazítási program meghirdetésével fontos mércéje annak, mennyire eltökélt a program megvalósításában.

A kiigazítás iránti eltökéltség nem azt jelenti, hogy görcsösen ragaszkodni kell minden egyes betűhöz, amelyet ezekben a napokban leírtak. Rugalmasságra van szükség, a siker néha kompromisszumokat is követel. Tartózkodni kellene az olyan kijelentésektől, miszerint a már bejelentett csomag most elegendő a kiigazításhoz; ennél többre biztos nem lesz szükség. Hátha mégiscsak szükség lesz további fájdalmas intézkedésekre? Hátha tévesek az első számítások? Hátha romlanak a külső feltételek? Nem kellene elölről kezdeni az olyan megnyugtatást, amelynek ígéretei esetleg nem tarthatók. Az eltökéltséget nem azon méri majd az ország lakossága, a pénzügyi világ és végső soron a történelem, hogy a kiigazítási program 50 vagy 100 tervezett rendszabályát valóban bevezették-e. A teljes és erős hitelességet csak a végeredmény szerezheti meg. Akkor és csak akkor bizonyul valóban eltökéltnek a kormányzat, amikor az ország majd újra egyensúlyi pályán halad. Ahogy közeledünk majd ehhez, talán hónapok, talán csak egy-két év múltával, úgy erősödhet a bizalom.

A tanulmány II. része itt olvasható.