Annál többet hallhattam, olvashattam a bazilika lépcsőjéről is nemrég még látható faráról. Micsoda kihívás: Párizs almája - és a tehén hátsója! Európa - és a tehén elrablása!

Egy bazilikavédő szerint ilyen farmutogató kihívás bezzeg Rómában nem fordulhatott volna elő! Ezt azonban Gábor György (Népszabadság, július 8.) nagyszerű válaszelemzésében hathatósan cáfolja: a neveletlen római bronz- és márványparipák között akad olyan is, amely kimondottan (célzottan) a pápai lakosztály felé fordítja hátsó felét.

Nekünk viszont nem is kell Rómáig menni illetlen négylábúakért: pár éve a Gellért tér fölötti sziklakápolna előtt megjelent egy ló szobra. Nyergében nem ül senki, s a forgalmas tér egyetlen pontjáról sem látni a gazdáját, aki tűri, hogy ménje a farát mutassa minden arra járó, villamosra váró, a táj szépségében gyönyörködő ember felé. Vajon kinek jut eszébe, hogy az egyházatyák célja a lóval a járókelők sértegetése: polgárpukkasztás lett volna. Vagy a fölötte, a Gellért-hegy oldalában álló kereszttel, a római birodalom megfélemlítő kínzóeszközének nem mindenki számára egyértelmű szimbolikájával. Ha azok, akik elítélik a magyar katolikus egyház növekvő materializmusát, nem tiltakoztak e jelkép felállítása ellen, és nem tekintik puszta pluszjelnek, célzásnak a pluszpénzek követelésére, az egyház is tanúsíthatna némi toleranciát az ártatlan - gyerekeknek különösen kedves - tehénke iránt.

Bizony jobb, ha követjük ennek az ügynek minden utórezgését, hiszen eljövendő nemzedékek csakis minket, szemtanúkat idézhetnek majd e történelmi esemény elemzésében. A legapróbb részlet, minden fennmaradt újságcikk kincseket érhet majd azoknak a történészeknek, akik száz-kétszáz év múlva netán a szarajevói merénylethez, az Auróra ágyújának eldördüléséhez hasonlítják majd a lipótvárosi tehénbotrányt. Lesznek ugyanis, akik a világszerte bimbódzó, itt-ott már virágzó demokratikus államforma és a hierarchikus-klerikális hatalmi törekvés közti feszültség első törésvonalaként, a XXI. századi liberál-humanizmus elleni keresztes (hideg?) háború hadüzenetének tekintik e tehénke száműzetését szülőteréről.

Annál is inkább szomorú a tehénbotrány kirobbanása, mert fajtársai eddig a bukolikus festmények nyugalom- és békesség-jelképei voltak. Igaz, templomokba nemigen fogadták be őket: a klérus előítélete a tehenekkel szemben nem a pesti bazilika kanonokjával kezdődött. Gondoljunk csak arra, hogy az egyház a szeretet profétáját, a Jó Pásztort nem szarvasmarhák, hanem bárányok őrizőjeként állítja elénk. Vagyis Jó Juhásznak kellene neveznünk, de ez nem cseng elég szépen. Így aztán a katolikus egyházban a szamarak jártak a legjobban: oltárképeken gyakran láthatjuk őket a Szent Család Egyiptomba menekítésekor, vagy amint Jézus bevonul Jeruzsálembe - szamárháton! - a hozsannázó zsidók nagy örömére.

Igaz, a tehenek eddig kimaradtak a teológiából, de igazán hívő emberek nem tarthatják megvetendőnek a tehénnek sem az elejét, sem a hátulját, amennyiben hisznek a tanításban, hogy Isten teremtette a tehenet: fejestül, farkastul.

A szerző ny. fiziológiaprofesszor, író